A derékszög jegyében

Séta a dunaújvárosi szoborparkban

1988., Művészet

Welner Tibor a kortárs magyar köztéri szobrászatról írott könyvének summázatában az országban található több ezer mű közül kettő-háromról tartja azt, hogy kiállják majd az idő próbáját. A szerző kifejezetten csak a köztereken elhelyezett monumentumokkal foglalkozik, nem szól a szoborparkokban – Dunaújváros, Nagyatád – felállított nagyméretű alkotásokról. A maradandóságot illetően a dunaújvárosi szoborparkban elhelyezett, illetve a városban felállított munkáknak nincsenek túl jó esélyeik.

Akik vesznek annyi fáradságot, hogy végigsétáljanak a viszonylag hosszú meredek partszakaszon, azoknak feltűnik, hogy a magyar szobrászatban a 70-es években meghatározó szerepet játszó konstruktivista és a minimül szemléletű művek vannak túlnyomó többségben. A hiba csak az, hogy ezek az alkotások az irányzat második generációjának munkái, tehát már születésük idején sem voltak túl eredetiek, míg a stílus hazai meghonosítóinak, Csíky Tibornak, Paizs Lászlónak egyetlen szobra sem található közöttük.
A konstruktivista és minimül szemléletű alkotók első generációjának művészetét egyedül Bohus Zoltán két egymásba olvadó hengere képviseli. A szoborpark karaterét Buckó György, Galántai György, Heritesz Gábor, Palotás József, Szőllőssy Enikő művei határozzák meg. Én úgy éreztem magamat ebben a vízszintesre, függőlegesre kalapált hegesztett, köszörült, öntött vasvilágban, mint ahogy Mondrian érezhette magát a tárgyaktól telezsúfolt, dúsan mintázott tapétájú, historizáló bútorokkal és képekkel teli polgári lakásban. Csömörében tiszta, geometrikus formákra vágyott, én mindenütt ilyeneket látva éppen az ellenkezőjét igényelném: a hajlatokat, a domborulatokat, a nemes felületeket, a szerves formákat, a rafinériát és az artisztikumot, az anyagok sokféleségét, és még valamit, ami ennek a szobrászatnak a lényege: a precíz, pontos kivitelezést.
Meg kell állapítanom, hogy az elmúlt húsz évben a művésztelepen készült és a kiállításokon bemutatott kis- és középértékű alkotások sokkal nagyobb szellemi és intellektuális izgalmat keltettek, mint a parkban sorakozó nagyméretű testvéreik. Elég most itt csak Szöllősssy Enikő tetejüknél összenyomott csőkötegeire, Galántainak tárgydarabokból applikált álmobiljaira vagy Trombitás Tamás neonból, vasporból és más ipari hulladékból készült alkotásaira utalnom.
A szoborparkban a 70-es évek elején készült művek közül Galántai Györgynek a „V“ betűt mutató ujjakat formáló és a behajlított végű mágnespatkóra emlékeztető plasztikáinak (1971) a legfőbb érdeme az, hogy a hetedik évtized elején konstruktív-nonfiguratív stílusban készültek, plasztikai erényeik már szerényebbek. Bohus Zoltánnak sem a két vízszintesen egymásra helyezett hengerből álló műve a legjelentősebb munkája, míg az üvegművész Buckó Györgynek erősen korrodálódó vasszobra egyenesen kiábrándító látvány. Szinte felüdülést jelentenek az első évtizedben született régebbi munkák között Samu Géza az egyáltalán nem vidám tematikájú, de organikus, prehisztorikus formavilágú Halottvivőjének bálványfigurái.
Némi elismerésfélét csak akkor éreztem, amikor a legutóbbi, 1987-es szimpóziumon készült munkát, Ingo Glass tizenhárom méter magas Alfa és ómegáját és Tracy Mackenna bőségszarura emlékeztető kompozícióját (Finn bar’s founding) szemléltem.
Ingo Glass a lehető leggondosabban választotta meg szobra helyét, amikor a partszakasz legkiemelkedőbb pontjára állította. Az égbe fúródó festett acéllemezből készült plasztika alulról, a Duna felől nézve monumentalitásával, a horizonton kirajzolódó acéllábaival kétségtelenül impozáns látványt nyújt, bár formavilága azért Waldernek óriás acélpókokra emlékeztető festett lemezplasztikáit idézi. Az adott körülmények között a művész – eredetileg tizenhat méter magasra tervezte, de a vasműben egy darabban csak tizenhárom méter hosszú lemezt lehet készíteni, ezért kicsit zömökre sikerült – optimális alkotást hozott létre.
A fiatal skót szobrásznő munkája pedig azért érdekes, mert a konstruktív szikár formák helyett szerves, körkörös alakzatokból építkezett. Kívülük a múlt évi anyagból meg kell még említenünk Heritesz Gábornak hófogókra, háromszög formájú vasgerendákra emlékeztető minimül szellemiségű Acél-művét és Palotás öntöttvas munkáit.
Húszéves fennállása alatt a dunaújvárosi művésztelep azért nem tudott a magyar szobrászatot irányító egyik műhellyé fejlődni, mert indulásakor, amikor még meghatározó volt a világban és a hazai művészetben is az új konstruktivizmus, a hard ege, a minimül art, nem az irányzatokat nálunk meghonosító első nemzedék – Csíky, Paizs – tagjait hívták meg, hanem a később csatlakozókat. Így a konstruktivisták második nemzedéke alakította a dunaújvárosi szoborpark jellegét, és mire az megformálódott, addigra a konstruktivista és minimül irányzatok leszálló szakaszukba értek. Különösen így van ez napjaikban, amikor a 80-as évek művészetét meghatározó új hullám, transz avantgárd is lassan túljut a delelőjén. A modern művészetnek ebben a geometria utáni állapotában a szobrok szürkének, elnagyoltnak, rosszul kivitelezettnek és formailag unalmasnak tűnnek: dokumentumok, felfedezni rajtuk a 70-es évek valóságának, a hiánygazdaságnak, a szigorúan ellenőrzött és centralizált tervgazdálkodásnak, de elsősorban a munka minőségét silánnyá tevő mennyiségi szemléletnek a nyomait.
A konstruktivizmus és a geometrizmus hazai eredményei, elvitatatlanok, de ugyanebben a szellemben és formavilággal dolgozni, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, enyhén szólva anakronizmus, hiába emlékeztetnek ezek a munkák mondjuk Philips Kingnek a 60-as évek második felében készült minimalos acélszobraira vagy Anthony Caro szegecselt acélemez munkáira.
A néhány mondatban bemutatottakon kívül rengeteg közepes és gyenge alkotás található a dunaújvárosi szoborparkban. De még rosszabb a helyzet az elmúlt évben a köztérre állított plasztikákkal. Trombitás Tamás Napszobra például egy új, kocka alakú sportcsarnok elé került, félig ipari környezetbe, kémények, csövek, traverzek, vaslétrák közegébe, és bár kiemelve, az épület előtti téren áll, engem poétikus címe ellenére is egy megbillent rozsdás, a felső végén kihegyezett szellőzőcsőre emlékeztet, melyből elég sokat találunk ebben az ipari városban.
Befejezésképpen a napjaink gazdasági és politikai újságírásában a sok használatól szinte jelentés nélkülivé kopott szlogent tudom csak idézni, mégpedig azt, hogy meg kell újulni. Mert hiába gavallér mecénás a vasmű, hiába ad anyagot, gépeket a kivitelezéshez, szállást, étkezést és a mérnöki fizetést is túllépő ösztöndíjat a művésztelepen dolgozóknak, ha túlhaladott szemléletű és formavilágú alkotásokat készítenek, meglehetősen gyengén kivitelezve és közepes esztétika színvonalon. Ezen az áldatlan állapoton, mivel az acélmű profilján nem lehet, megfelelő hazai művészek toborzásával, illetve a nemzetközi mezőnyben is jegyzett alkotók Magyarországra, Dunaújvárosba invitálásával kell változtatni Olyan erős művészegyéniségek meghívásával, akik át tudják formálni az évek folyamán kialakult, de napjainkra már elég sematikussá vált szemléletet és stílust. Különben az itt készült művek sem lesznek mások, mint a már említett sporttelep egyik szegletében árválkodó, a Népstadion 50-es években elkezdett, szerencsére félbehagyott szoborsorához tartozó munka, megmosolyogni való kordokumentum.

A cikkben szereplő művészek:

Bohus Zoltán
Buczkó György
Csiky Tibor
Galántai György
Paizs László
Palotás József