Rengeteg eszköz van a kezem ügyében

Látogatás Papp Oszkár festőművésznél

2006., Art Magazin

– A belvárosi műteremlakás telis-tele van kedves tárgyakkal, emlékekkel s az elmúlt évtizedekben festett képekkel. Így hát kézenfekvő, hogy arról kezdünk beszélgetni, mennyiben határozza meg a hely a művészt az alkotásban.
– A képek tulajdonképpen csak fizikailag készülnek a műteremben, az ember fejében születnek meg, ami független a helytől. Tágabb értelemben persze igen. Az, hogy városban életem le az életem, természetesen meghatározza a képeimet, bár gyerekkoromban sok időt töltöttem vidéken és falun, az sem idegen tőlem. Eljutottam elég sok felé Európában, ismerem, hogy milyen világok s a szó átvitt értelmében milyen vizuális miliők léteznek.
A vizuális miliő nagyon fontos, igazából csak úgy lehet megérteni a festészetet, ha az ember elmegy a képek születési helyére. Azt, hogy milyen vizuális mögöttes tartalma lehet Van Goghnak vagy Cézanne-nak, akkor értettem meg, amikor elmentem Dél-Franciaországba. Egy egész éjszakát csavarogtam. Van Goghot nagyon szeretem, s amikor kijutottam a folyópartra, ott volt előttem az ő csillagos ege. Akkor ugrott be, hogy miről is van szó. Ha az embernek van néhány ilyen találkozása, ilyen vizuális élménye, akkor már nem kell mindenhová elmennie, hanem rögtön kapcsol. S innen tudom azt is, mennyire más a mi egünk, mint az olasz, a spanyol vagy az angol ég, szóval van szerepe a közegnek, de csak tágabban értelmezve.
– És ha szűkebben értelmezzük? Hisz körülveszik a tárgyai, itt vannak az elmúlt évtizedek festményei.
– Szeretem újra és újra elővenni a képeimet, s vannak olyan témák, amelyeken évtizedekig dolgozom. Előveszem a húsz-harminc éve festett képeimet, és sokszor azokból kapok új inspirációt, hozzáteszem, nem szégyellem a régi munkáimat, olyanok, amilyenek, amilyen akkor voltam, amikor készültek, sőt az akkori gondolkodásom lenyomataiként ma is érdekesek számomra.
– Az előbb azt említette, hogy fontosak az emberi találkozások, menjünk vissza a főiskolai évekig, hiszen olyan tanárok tanították, akik meghatározhatták egész pályáját.
– Nagy szerencsém volt a tanáraimmal, sokáig Bernáth Aurél-növendék voltam, ő 1942-ben kezdett el tanítani, és gimnazistaként végig hozzá jártam egészen 1948-ig, majd átmentem Bencze Lászlóhoz, aki tanársegédnek hívott maga mellé, végül Szőnyi osztályában végeztem. De tanított Barcsay is, akivel nagyon jóban voltam, meg Berényi Róbert. Tőle nagyon sokat tanultam – azt hiszem, jóval nagyobb művész volt, mint ahogy ma gondolják - igazi bölcs ember. Sok kiváló ember volt akkor a háború utáni időben. Cs. Szabó László művelődéstörténeti előadásai komoly eseménynek számítottak. Füst Milán, aki nálunk kezdett a főiskolán, s csak utána ment át a bölcsészkarra, óriási hatással volt rám. Nekem tényleg szerencsém volt, csomó olyan embert ismerhettem – írókat, költőket - , akik mércét állítottak számomra . Jól ismertem és le is festettem Tamási Áront, jó barátságban voltam Weörös Sándorral, odafigyelt rám. Ismertem Veres Pétert, a népi írókat, tehát sokféle embert. Kortársaim közül Nagy Lászlóval két évet együtt is laktam.
– Az irodalom visszaköszön a műveiben, elég sok könyvet illusztrált, tehát elég erős lehet a vonzódás.
– A legtöbb illusztrációm Krúdyhoz fűz, a szívemhez szólnak az írásai, s azonnal vizuális asszociációra késztetnek. Nagyon sajátosan hangulatos képeket jelenítenek meg. Talán ugyanez a látásmód működik, amikor az ókori görög világot jeleníti meg. Rajzokat készített a Daphnisz és Cloéhoz, valamint görög epigrammákhoz.
A homéroszi himnuszokhoz egy egész sorozatot. Fiatal korom óta izgat a mitológia, amely tökéletes világmagyarázatot jelenít meg a szimbólumok nyelvén, s ez számomra mindmáig a legizgalmasabb téma.
– Ilyen szimbólum a fej is?
– Állandóan izgat, több száz képből és rajzból álló sorozatot is készítettem. A fej nagyon összetett szimbólum, hisz az emberi tudatnak, érzelemnek, sőt az emberi létnek is jelképe.
– Még film is született fejsorozatából.
– 1971-ben készítette Vajda Béla, aki kezdetekbe azt gondolta, minden egyes fejet szeretne megmutatni, így mindegyiket külön-külön is lefotózta. Akkor közel négyszáz fej volt, ma már az ezret is meghaladja. Kiállításom is volt belőle 1978-ban a Nemzeti Galériában, néhány éve pedig a soproni Körmendi Galériában.
– Könnyen fest, folyamatosan dolgozik?
– Azt nem mondhatom, inkább szakaszosan, amikor rám jön, de gondolatban állandóan dolgozom.
– Az ötvenes években restaurátorként dolgozott. Nehéz volt akkor dolgozni, vagy izgatta a szakma?
– Meg kellett élni, meg nem állt messze a festészettől. A műemlékvédelemhez kerültem, ez volt a hőskorszak. Ráadásul függetleníteni tudtam magam az akkori művészeti politikától.
– Tehát politikai háttere is volt annak, hogy elment más állásba?
– Persze, a politika fiatalkoromtól bejött az ablakon, és hát állást kellett foglalni abban a szörnyű világban, amit a háború jelentett. Abban a szituációban én a baloldalon voltam.
– A Dési Huber Kollégium, amelynek akkor igazgatója is volt, is egyfajta politikai állásfoglalást jelentett, amellett, hogy művészeti iskola volt?
– Népi kollégium volt, s az ehhez kapcsolódó mozgalom az egy elkötelezetten baloldali szemléletű társaságból jött létre. Akkor hittük, hogy a régi világ leszámolása után emberséges, tisztességes világot lehet majd létrehozni. Az, hogy nem sikerült, nem rajtunk állott. Így kerültünk szembe az ötvenes évekkel, beszűkült művészet-politikájával, szóval az egésszel. Ezért volt jó a műemlékvédelem, mert nem kellett megalkudom.
– Érdekes módon a politika a legkevésbé képeinek témája.
– A mostaniakban kevésbé, bár a fej sorozatban bőségesen ott van. De az akkori képeimben, amelyeket a negyvenes években csináltam, benne van. Úgy gondolom, minden képben benne van az ember értékrendje, világszemlélete, még akkor is, amikor absztrakt vagy nonfiguratív képeket fest.
– Igen korán, az ötvenes években festette ezeket.
– Nem is olyan korán, amikor főiskolás voltam, már jó néhány kortársam ezt csinálta. Én akkor még az úgynevezett új realistákhoz tartoztam, aminek persze semmi köze nem volt a későbbi szocreálhoz. Akkori eszményhármasom: Bartók, József Attila, Derkovits, ők sem tartoztak ide. Ilyen értelemben voltam realista abban az időben.
Próbálkoztam az absztrakttal is, de ez igazán az ötvenes évek második felében ért be. S ha már a korról és politikai vetületéről beszélünk, 1953-ban festettem meg az Aki dudás akar lenni című képemet – ugye ez régi népdal: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni“. József Attila is mottójául választotta, ezt festettem meg, mintegy a tanulóévek lezárásaként.
Ráadásul ez az év egy kisebb oldódást is jelentett, ekkor volt Nagy Imre első miniszterelnöksége, s nekem lehetőségem lett újra kiállítani, amit korábban nem tehettem, hisz politikai flekkes voltam.
– Ha jól tudom, egy ideig szobrászattal is kacérkodott, végül a festészetnél maradt, de rengeteg technikát alkalmaz, tűzzománc, illusztrációk, a Ferenciek tere aluljárójának alkotása, díszlettervezés.
– Inkább azt mondanám magamról, hogy képzőművész, hisz nagyon kevés olyan műfaj van, amit ne próbáltam volna ki. Plasztikával is foglalkoztam.
– Izgatja az anyag?
– Nagyon érdekel, izgat a kreáció, rengeteget számít, hogy milyen anyaghoz milyen más anyagot lehet használni, mit lehet belőlük kihozni. Ez izgatott a zománcban is.
– Itt a lakásban is számtalan anyag van, amivel állandóan dolgozik Nem is tudom, mi minden halmozódott fel itt.
– Szeretek úgy dolgozni, hogy rengeteg eszköz, lehetőség van a kezem ügyében és ahhoz nyúlok, ami éppen szükséges. Mind a mai napig csinálok olyat is, ami egy kicsit „kilóg“. Tegnap például kis domborművet csináltam, ebből is van több száz, néhány bronzba öntve, a többsége gipszbe. Rengeteg vegyes technikájú munkám van, amit nem is tudom hova lehet sorolni.
– Mostanában miken dolgozik?
– Ezt úgy hívom: viaszkarc, olajpasztellel viszek fel egy színes felületet, ebbe festem bele a rajzot, s végül az egészen átmegyek diópáccal, amikor megszárad, lekaparom a viaszos részt. Mostanában javarészt ezt csinálom, de festek is, hát ezekből volt nemrégen kiállításom.

A cikkben szereplő művészek:

Barcsay Jenő
Bernáth Aurél
Papp Oszkár