Becsapott generáció tagjának érzem magam…

Látogatás Major János grafikusnál

2006., Art Magazin

Valamikor az 1980-as években láttam először Major grafikáit. Rögtön beleszerettem a képeibe, ebbe a groteszk világba. Néhány évvel ezelőtt a Magyar Rádióban műsort készítettem Balatonboglárról, s ekkor jutottam el Major Jánoshoz. A képein kívül semmit nem tudtam róla. Azt mesélték, visszahúzódóan él, nem is biztos, hogy hajlandó lesz beszélni. Örömmel vállalkozott rá. Jó néhányszor ültem nála hosszú délelőttökön át, sok órányi beszélgetést vettem fel, de mindig úgy éreztem, még annyi mindent szeretnék megtudni! Több mint két évig állt az anyag a polcomon érintetlenül, amikor a Magyar Rádió felkért, készítsek portréműsort belőle. A műsor összeállítása közben tudtam meg, Major Jánosnak kiállítása lesz a Kiscelli Múzeumban. Újabb délutánokat töltöttünk együtt, s kiegészítettem a két évvel korábbi felvételeket. Ezekből hangzott el végül a Portré Majos János grafikusról című adás a Petőfi Rádióban 2006. május 26-án, és ennek rövidített, szerkesztett változatát találja alább az olvasó.

 

A Plátói Szerelem emlékműve a tinefdorfi izraelita temetőben, 2005., papír, tus, tempera, 350x410 mm

– Egészen fiatalon kezdett el komolyan rajzolni, Jaschik Álmos iskolájába járt. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
– Jaschikhoz már gyerekkoromban jártam, Anyám íratott be hozzá, s nem lehettem több ekkor tizenkét évesnél. Három évig, a haláláig tanultam nála. Jaschikra mint egy Leonardo de Vincire tekintettem, lestem minden mozdulatát, s a perspektívát nála tanultam meg. Utána kerültem a Képzőművészeti Gimnáziumba, majd a főiskolára.
– A főiskola nem volt egészen zökkenőmentes, hisz menet közben egyszer kitették onnan.
– 1955-ben történt, s azért volt meglepő, mert addig minden tárgyból jelesem volt. De abban az évben festésből is meg rajzolásból is elégtelent kaptam, ami egyet jelentett azzal, hogy többet nem is veszik vissza azt, akit így eltávolítottak, hisz tehetségtelennek nyilvánították.
– Gondolom, nem ez lehetett a valós ok.
– Négyünket tanácsoltak el ekkor, s mint később megtudtuk az igazi okát, az akkori osztályfőnökünkbe, Bán Bélába (aki félévben otthagyta a főiskolát) akartak még utólag belerúgni azzal az indokkal, hogy tönkretette a diákjait. Persze ez nem volt igaz. Négyünket különböző osztályokba raktak, én ekkor kerültem Hincz Gyulához, de az év végén mindannyiunkat eltanácsoltak. Én nem hittem, hogy még egyszer visszakerülhetek, mégis úgy éreztem, olyan tíz év van mögöttem, hogy a művészeti pályát már nem lehet feladni.
– Ekkor arra kényszerült, hogy munkát vállaljon.
– Az Orion gyárban találtam állást, de közben már azzal bíztattak, hogy amint lehetséges, visszavesznek a főiskolára.
– Úgy tűnik, az Orion gyár munkásvilága hatott az akkori képeire.
– Ez a szocialista realizmus időszaka volt, s én is ilyen stílusban, de nagyon modernül akartam rajzolni. Olyanokat tartottam követendő elődöknek, mint például Derkovits. Modernebb hangvételű művészetet akartam csinálni. – a gyárban munkásnőket rajzoltam, a mai napig őrzök ebből néhány vázlatot.
Amikor visszavettek a főiskolára, terveztem Munkásnők címmel egy rézkarc-sorozatot. Abban az időben ez részben divat is volt, másrészt engem ez akkor valóban lelkesített. 1959-ben diplomáztam. Ék Sándor azt mondta a diplomamunkámra: „Látom, János, már eljutott az ókorba, de mondja, mikor jut el az újkorba?“ Ekkor robbant be a művészetbe Kondor Béla, aki nyilván hatással volt rám, de emellett a német grafikusokat is kedveltem, Grünwaldot, Schonguert. És ezeknek a képeknek az atmoszférája jelenhetett meg ekkor az én képeimen is. Grafika szakon végeztem, a diplomamunkám pedig egy munkásnők életéből vett jelenet volt. Képeim hangulata tragikus és komor volt, de arra gondoltam, ha a Kondornak ezzel sikere van, talán én is elérhetek velük valamit. Ez aztán elmaradt, pedig egy komoly, nagy sorozatot terveztem, amiből két-három rajz készült el, a többit kidobtam, mert nem tetszettek.
– Derkovits szeretetéből, hatásából mi maradt meg a későbbiekben?
– Derkovitsnak főleg az ötletességét szerettem. Például a Nemzedékek című képén, amely talán a leghíresebb műve, tükrök vetítik össze a két mezőt, úgy néz ki, mintha montázs lenne de tükrökkel hozta létre a látványt. Később ezt én a Scherf Móric képemnél alkalmaztam, igaz, nem tükrökkel, de hatásában hasonló volt. Ugyanebből eredeztetem azt a későbbi képemet is, ahol arcomat egy tükörből nézem, a testemen pedig úgy tekintek végig, ahogy azt látjuk. Tehát ezt a kettőt, az önnézést és a tükörből való nézést egy képben hoztam össze. Ezeket az ötleteimet én mind a Derkovitshoz kötöm.
– 1959-ben friss diplomásként milyen lehetőségei voltak?
– Nem nagyon voltak lehetőségek, a Képzőművészeti Alapnak dolgoztam és a Képcsarnok megrendeléseire rajzoltam. Igaz, ekkor már a kiállításra készült képeimből is vettek olykor, de az minimális összeg volt, hogy nem nagyon lehetett belőle megélni.
– Behatároltak voltak-e azok a témák, amelyeket az Alapnak lehetett eladni?
– Ezek mind megbízások voltak, mint például a felszabadulási sorozat, melyből én Würtz Ádámmal Tolna megyét kaptam. Egy másik ilyen rézkarcom témája például a faddi száz férőhelyes istálló elkészítése volt. Erre persze a megye nagyon büszke volt, így hát ezt kellett csinálnom. Szörnyű kínszenvedés volt számomra, hisz úgy gondolom, ebben az időben már egyéni hangvétele volt a képeimnek, de abban a stílusban nem lehetett megcsinálni, visszadobták volna.
Miközben dolgoztam az Alapnak, otthon is állandóan rajzoltam, s abban reménykedtem, ha felfedeznek, az általam kedvelt képekből is meg tudok majd élni. Ebben az időben készítettem a már említett Scherf Móric emlékezete című képemet. Izgatott a történet, ekkor már olvastam Eötvös erről szóló művét is.
Eredetileg temetőt, zsinagógát terveztem a kép központi részére, mely lepusztult hangulatot árasztott volna. Később megváltoztattam a képet, és a fő motívuma egy halott nő, s annak kifordult anyaméhe lett. A kép többi részletét, a zsidó sírköveket, a nyitott ablakot mind meghagytam. A kitárt ablakkeretet újságpapírral fedtem be, melyre egy Hitlerrel kapcsolatos történetet írtam, hogy miként üldözött halálba egy színésznőt, aki egy zsidó emberbe volt szerelmes.
Úgy néz ki, mintha montázs lenne, de nem az, hanem egy valóságos tér-élmény. Ekkor fejlesztettem ki azt a sajátságos technikát, melyet itt is alkalmazok. Olyan tárgyakat használtam, amelyek egyben lenyomtathatóak is voltak: a kezemet, vagy például a függönyön eredeti csipke van lenyomtatva, zsidó imakönyvekből héber szövegeket nyomtattam ki. Így a lemezen minden nyomtatott tárgynak dokumentatív jellege van, ugyanakkor mégsem azonos az eredeti, lefényképezett tárggyal, s így elidegenítő hatása van. Másrészről modern volt, szürrealizmushoz közeli, mégis realista, vagyis aminek szántam.
– Végig megvolt tehát az a kettősség, hogy miközben dolgozott az Alapnak, aközben folyamatosan készítette egészen más jellegű, privát képeit. Gondolok itt az Ipartervre, Boglárra, az R-kiállítássra.
– Az Ipartervbe szinte véletlenül kerültem. Lakner László ekkor már jó barátom volt, s felhozta hozzám Sinkovits Pétert, akivel a kiállítást szervezték. Kértek, hogy adjak valami munkát a katalógushoz. Adtam két rézkarcot, de én végig azt gondoltam, hogy ha van katalógus, akkor ez hivatalos kiállítás. Később olvastam, hogy akik itt kiállítottunk, szakítani akarunk a magyar hagyományokkal, és itt olvastam először azt is, hogy avantgárdnak minősítettek bennünket. Nem tiltakoztam ellene, hisz az avantgárd, mint élcsapat, vállalható volt. Nem ismertem a társaságot, fiatalabbak voltak nálam, Konkoly Gyula, Szentjóbi Tamás, Jovánovics György, de örültem, hogy ilyen lehetőségem adódott.
1969-ben Keserű Ilonával és Bencsik Istvánnal együtt állítottunk ki a Fényes Adolf Teremben, ahol egy érdekes képpárom jelent meg. Még 1960-ban készítettem Mata Hari című rajzomat, majd erre a kiállításra megismételtem ugyanezt a képet, csak a saját önarcképemmel. Jópofa ötletnek tartottam, a reputációja már jóval kisebb volt. Ezt a rajzomat Fabényi Júlia a koncertbe sorolta, de nálam az, hogy szöveg és kép együtt jelenik meg, nem a koncertből, hanem Derkovitstól jött. A Mata Hari képen az alábbi szöveg olvasható: „Akiben a férfias erő mellett nőies szelídség van, az a Birodalom mintaképe“. Ekkor még nálunk nem is beszéltek koncertről, inkább megelőlegeztem ezt a fajta gondolkodást.
– Bár aztán részese lett annak a csoportnak, mely Magyarországon az avantgárdot, a koncertet jelentette.
– Ennek a fő oka az volt, hogy kértek tőlem ilyen képeket, s én is azt gondoltam akkor, hogy ez az új művészet. ‘69-ben volt az Iparterv kiállítás, s ez után magyar rézkarcosok csoportosan állítottunk ki Németországban, de oda nem az iparterves két képemet, a Scherf Móricot és az Önarcképet küldtem. Annyi negatív kritikát kaptam ugyanis, hogy inkább más képekkel szerepeltem Essenben, ahol díjat kaptam, s a Magyar Kulturális Intézet segítségével ki tudtam utazni, hogy átvehessen az ezzel járó ezer márkát. Ajándékba kivittem a másik két képet is, amit nem fogadtak el – szörnyű megalázónak éreztem. Sőt az egyik ottani művészettörténész nő arról beszélt nekem, hogy a Dürer stílusú rézkarc már nem divat, nagyon elavult, és mint újdonságot magyarázták nekem a koncertet, 69-ben.
Nagyon rosszkedvű lettem, hisz semmi olyat nem akartam csinálni, ami a Nyugat majmolása lenne, eredeti ötleteimet akartam megvalósítani. Hazajöttem, s egy hétig depressziósan feküdtem ettől az egésztől.
– Ennek ellenére 1973-ban kiállított Balatonbogláron. Változott ekkorra véleménye?
– Erdélyi Miklós és Jovánovics hívtak le. Jovánoviccsal ekkor már jó barátságban voltam, aminek érdekes a története. Lakner Lászlónál ismerkedtünk meg, aki leültetett minket sakkozni. Játszottunk egy partit, ami döntetlen lett, innen adódott a barátságunk. Szóval ők vittek le Boglárra. Részben azért mentem, mert akkorra már válságba került a házasságom, a társaság kedvéért, részben pedig abban bíztam, valami jópofát sikerül ott csinálnom, amire majd felfigyelnek.
– Maga végig kilógott ebből a társaságból, ebből a közegből?
– Abszolút kilógtam, egyetlen vágyam volt, hogy a Kondor után a legjobb elismert grafikusként tartsanak számon. Hivatalosan is elismerjenek.
– Miközben erre vágyott, mégiscsak megszülettek a más típusú boglári dolgai, mint például Major János kabátja és a Major János síremléke. Ekkor már fényképezte a temetőket?
– Ezeket a munkáimat nem tartottam olyan értékesnek. A hatvanas évek elejétől jártam zsidó temetőkbe fotózni. Felfedeztem a közelünkben egy kis zsidó temetőt, szerettem a hangulatát, sokat sétáltam ott, ha magányra vágytam. Különleges hangulata van a temetőknek. Fotóztam a szobrokat, síremlékeket. Hobbiból fotóztam, az Ipartervre két képet is küldtem, ezzel sikerem volt. Ráadásul ekkor tört be a művészetbe a tudományos gondolkodásnak, a szociológiának a hatása. Ebbe jól illettek az én képeim, hiszen egy sírkő mindig sokat elárul felállítójának ízléséről, gondolkodásmódjáról. Rengeteg sírkövet fotóztam, több százat is, melyekből kiállításom volt a KFKI Klubjában. Bármennyire is meglepő, számos erotikus vonatkozású szobrot találtam ott. Innen jött a boglári ötlet is, hogy ha már sírkövekkel foglalkozom, megcsinálom a saját sírkövemet. Felálltam egy pulpitusra, és groteszk pózba vágtam magam. Már az alkatom is alkalmas volt erre, hiszen 190 cm magas, nagyon sovány fiú voltam, ami már önmagában is groteszk hatást keltett, s erre erősítettem rá.
– Volt rajta valami felirat is.
Annyi volt rajta, hogy Major /Neufeld/ Jancsi, és a héber nevem, Ezt én el is felejtettem, de Galántai György nemrégiben megjelent, Balatonboglárról szóló könyvében viszontláttam a képet. Igaz, hogy elemiben tanultam héberül, de hogy ennyivel később erre honnan emlékeztem, nem tudom már. Bár szellemesek voltak az ottani dolgaim, ma már azt gondolom, jobb lett volna, ha inkább a rézkarcot folytatom, s nincs ez a kanyar. Talán akkor abban töretlenebb sikert érhettem volna el.
– Kudarcként élte meg ezt az időszakot?
– Persze, hogy kudarcként. Amikor kidobtam, elégettem a munkáimat, lemezeimet, nemcsak az motivált, hogy ezekkel kapcsolatban téves gondolataim voltak, hanem az is, hogy egyáltalán nem volt sikerem velük. Kondort, ahogy már említettem, nagyon tiszteltem. Egyszer társaságban, ahol együtt voltunk, odaült mellém, ezekről a rézkarcaimról beszélt, s azt tanácsolta, ne küldjem ezeket sem kiállításra, sem pedig külföldre, mert a képeknek pornográf a tartalmuk. A mai napig nem gondolom, hogy igaza lett volna, hisz ezek a képeim ugyan szörnyűségesek, undorítóak, elrettentők és groteszkek, de semmiképpen sem pornográfok. Mégis, nagyon rosszul viseltem tőle a kritikát. Ez a fajta ábrázolásmód, mely az egzisztencializmusból származott, akkor a levegőben volt, s rám is hatott.
– 1975 sok szempontból mérföldkő, egy korszak lezárása az életében. Magánélete tönkrement, művészetét válságként élte meg. Nem sokkal Boglár betiltása után vagyunk, talán szimbolikus is, hogy ekkor elégeti, megsemmisíti munkái nagy részét.
– Sőt még állandó rendőri zajkatásoknak is ki voltam téve ebben az időben. Nem gondolom, hogy Boglár miatt, sokkal inkább az említett rézkarcaimban látom az okát. Sokáig tévesen azt gondoltam, hogy politikai okok miatt figyelnek meg. Házasságom is tönkrement. Feleségem és két lányom elment Amerikába, s én itt maradtam az anyámmal és a húgommal. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, s különböző kórházak visszatérő vendége lettem. Tíz évig nem is mertem rajzasztalhoz ülni. Semmi mást nem csináltam, rejtvényeket fejtettem, olasz módra, Kemény dió és társait, de dolgozni nem tudtam.
– Valamikor ebben az időbe helyezkedett el a BTM Restaurátor műhelyében, ahol rekonstrukciós rajzokat készített. Egyik beszélgetésünkkor említette, hogy ezekből a rajzokból szívesen állítana ki. Egyenértékűnek tartja ezeket a munkáit a rézkarcokkal?
– A török kor idején nagyon sok szobor megsemmisült. Ezeket, mint ahogy források is alátámasztják, a törökök tudatosan tették tönkre, dobták kútba. Ezeket a megcsonkított szobortöredékeket egészítem ki oly módon, hogy a szobortöredékről készült fotóra festem rá a kiegészítést. Azt gondolom, nagyon hitelesek ezek a rekonstrukcióim, bár ezt nem nagyon ismerik el, és a saját művemként kezelik őket, nem pedig tudományos munkaként, pedig az. Amióta itt dolgozom, nagyon sok minden ragadt rám a régészetből, és segített, hogy minél hitelesebben tudjam elkészíteni a kiegészítésüket. Bejárok mindennap, tele vagyok még ötletekkel, s amíg bírom, csinálni akarom.
– Mikor fogott újra ceruzát, hisz az elmúlt néhány évben, ha szórványosan is, de újra kiállít.
– 85-ben kezdtem újra dolgozni, a szobor konstrukciókat is azóta készítem. Addig csak a túlélés volt, meg a remény, hogy kimegyek a gyerekeim után Amerikába. Többször próbálkoztam, kint is voltam, de semmi lehetőségem nem volt a kintmaradáshoz. Próbálkoztam Soros-ösztöndíjjal is, de ez sem sikerült. Sok évem telt el azzal, hogy kimehessek hozzájuk, most már öreg vagyok, letettem róla.
– Abban a tíz évben amikor nem rajzolt, senki nem biztatta?
– Ebben az időben már nem voltak barátaim, senki nem hívott föl, illetve nagyon sokan ekkor már külföldre mentek. Elment Lakner is, Jovánovics és Szentjóbi is, senki nem volt körülöttem, magamra maradtam.
– A közelmúltban kiállítása nyílt a Kiscelli Múzeumban. Önálló kiállítása utoljára hat évvel ezelőtt volt a Dorottya Galériában. Nehéz volt rábírni erre a mostani kiállításra?
– Ez a kiállítás húzódott, de nekem jól jött, hisz az utolsó pillanatig tudtam dolgozni, s úgy érzem, ettől komplettebb lett.
– Milyen szempontok alapján válogatta össze a képeket, hiszen a kiállítás egy része régi grafikáiból áll.
– Tematikusan állítottam össze. Egy részét a sakkfeladványaim teszik ki, Hobbiból készítettem ezeket, s hosszú ideig azt gondoltam, hogy hibátlanok. De mint kiderült, dilettáns voltam, nem ismertem a pontos szabályokat, s hosszú évek alatt tanultam csak meg őket. 1989-ben volt egy kiállítás Óbudán ahol szerepeltem egy ilyen sakkfeladvánnyal, de teljesen hibás volt. Azóta bizonyítani akarom, hogy képes vagyok tökéleteset is készíteni. Úgy gondolom, ezek már jók. Kilenc eredeti, tökéletes feladvány. Az, hogy ez képzőművészet lenne, a humoros oldaláról fogom fel, de inkább sakkfeladvány-készítőként akartam valami eredetit készíteni. Később derült ki, hogy már csináltak előttem ilyet. Szívfájdalom, hogy nem én találtam ki. De úgy gondolom, hogy a témán belül sikerült újszerű dolgokat is kitalálnom.
– Ahogy az említett képekhez, úgy nagyon sok rajzához ír szöveget. Mennyire szerves része a szöveg a képnek?
– Ezt is Derkovitsnál láttam, például a Halas csendéleten, vagy a Végzés című képén, ahol az írásnak fontos hangulati szerepe van az értelmezésben. A szöveg magyarázza a képet, nem csak esztétikai kellék. Mert betűket már a kubisták is használtak, de itt a szövegnek dramaturgiai fontossága van. Nagyon régen alkalmazom ezt a technikát, s hasonló indíttatásból kezdtem, akárcsak Derkovits. Tehát ez nálam nem a koncertből jött, jóval régebben adott volt már.
– A terem másik részében a geometrikus képei láthatók. Azt a technikát is régóta alkalmazza már, amely a tér ellentmondásait feszegeti. Ez korábban a groteszk figurákat ábrázoló rajzain már jelen volt.
– Azt a jelenséget, amikor egy közeli és egy távoli geometrikus alakzat egy ponton, a képsíkon összeér, a valóságban természetesen nem koincidenciának nevezem. A perspektívaábrázolásoknak mindig az a legfontosabb szerepe, hogy a teret érzékeltetni tudjuk. Amit én csinálok, az éppen ez ellen játszik. Ezt figurákkal is meg lehet valósítani, és akkor ez a humor forrásává válik. Később tudtam meg, hogy Hogarthnak egy metszetén már szerepel ez a téma, ahol a képen egy közeli ablakon kihajol egy asszony gyertyával a kezében, és a távoli dombon álló férfi pipáját gyújtja meg. Én is ezt a jelenséget használom ki. Jelenségnek nevezet, mert csak a képzőművészeti ábrázolásokon látszik ilyen pregnánsan.
– Ez persze magánál jóval több, mint pusztán a térrel való játék, filozófiai kérdés is lehet.
– Már a hatvanas években is próbálkoztam ezzel. Akkor láttam Escher perspektivikus játékait: a vízesést vagy a lépcsőt, mely önmagába visszatér. A perspektívával való ilyenfajta játékok valóban a filozófiához kapcsolódnak. Nem tudom, hogy amit én csinálok, filozófia-e, inkább az ellentmondások és azok ábrázolása fontosak számomra. Inkább groteszk fintor, semmint filozófia.
– A groteszk végigvonul a pályáján, s igen közel áll magához,.
– Valóban így van, ezen a kiállításon azonban mindössze egy ilyen groteszk nő-férfi párost ábrázoló képen látható. Mintha a férfi vagy a nő hátsó felén, vagy egy karfán könyökölne. Ez a fajta ábrázolás, a férfi-nő téma nagyon sokszor megjelenik munkáimban. Ezen a kiállításon nem akartam a túlzott erotika felé elvinni a témát, inkább a tudós művész pózában tetszelegtem.
– Nagyon „majoros“ az a sárgaház-sorozat, amely ezer szállal kötődik a maga életéhez.
– Az ötlet már a hatvanas években megszületett. Van is abból az időből itt egy ilyen rézkarcom. A későbbiekben nagyon sokszor feldolgoztam a témát. Talán ezek közül is a Sárga ház lett a legtökéletesebb. Amikor ezt rajzoltam, még nem tudtam, hogy ez az életemnek része lesz. Előbb a szimbólum, aztán jött az élet.
– Nagyon sokan nagyon fontosnak tartják a művészetét. Maga hova helyezi el saját magát?
– Főművemnek továbbra is a hatvanas években készült Scherf Móricot tartom. A képen a zsidó téma megjelenítése nagyon hasonlít ahhoz, amit Allen Ginsberg csinált. A hatvanas években más zsidó írók, mint például Philips Roth is hasonlóan nyúltak ehhez a témához, ami adódott a közös egzisztencialista gondolkodásmódból. A másik forrást pedig Freudban látom, akinek akkor még nagyon erős volt a hatása. Én akkor már nem tartottam magam szürrealistának, realizmust akartam művelni rejtvényszerű módon. Igaz, első pillantásra szürrealistának is gondolhatók ezek a képek, de ha a néző jobban megfigyeli őket, észreveheti, térben mit jelentenek. Úgy érzem, abban a társaságban én voltam a legeredetibb, tudatosan nem akartam másolni a külföldi újdonságokat, kizárólag magyar elődökből táplálkoztam, nagyon tudatosan.
– Tele van keserűséggel, vagy mostanra megbékélt?
– Megbékéltem. Öreg ember vagyok, dolgozom, ameddig erőm van. Érdekes életem volt. Becsapott generáció tagjának érzem magam, hisz mi még azt tanultuk a főiskolán, hogy a művész a lélek mérnöke. Aztán mi lett ebből: rengeteg vargabetű és kísérletezés. Él az a legenda rólam, hogy visszavonultam. De nem, dolgozom, van, ami sikerül, van, ami nem, olykor félek, hogy már nem tudok olyan jó dolgokat rajzolni, mint régen, de azért remélem, hogy néha a múzsa mégis kegyes hozzám.

A cikkben szereplő művészek:

Erdélyi Miklós
Hincz Gyula
Keserű Ilona
Kondor Béla
Lakner László
Major János
Sinkovits Péter

		Fejes, 2004., papír, tus, tempera, 296x417 mm
		Realista nem ad másra, támaszkodik a valóságra, 2005., papír, tus, tempera, 562x250 mm
		Scharf Móric emlékezete, 1966., vaskarc, 460x265 mm