Részlet Michael Jacobs, Szabados Árpáddal készített interjújából
2014., mke.hu
Úgy gondolsz magadra, mint egy mélyen személyes alkotóra?
Márai mondja: ...a halál egyszerű. Meghalni nehéz.” Az általános egyszerű, az „egyedi”, a személyes nehéz? Talán. De annyi bizonyos, hogy a halálunkat nem oszthatjuk meg másokkal. Mennyire tartom magam privát személynek? Mennyire osztom meg mással a bennem zajló érzelmi, gondolati történéseket? Minél mélyebben vannak, annál nehezebb őket felszínre hozni, de az idő múltával egyre könnyebben, sokszor váratlanul törnek föl. Mindig volt olyan munkám, amit nem akartam senkinek sem megmutatni. Többségét kidobtam, de néhány megmenekült és évekkel később, amikor előkerült, nem értettem, hogy miért akartam megsemmisíteni. Örökösen vitatott kérdés, hogy a nyitottság mennyire jelent kiszolgáltatottságot, a zártság mennyire jelent védelmet. Kell-e határt szabni neki? A fölösleges védekezés oda vezethet, hogy a sárkánynak lecsapjuk hat fejét, és - szerencsés esetben - a hetedik előtt rájövünk, hogy tündérrel, nem sárkánnyal van dolgunk, mint Lázár Ervin meséjében. Gyakran jut eszembe Tandori két sora: „vannak jó és rossz szűkületek/ vannak jó és rossz tágulatok” A legszemélyesebb, legbensőbb dolgaink is belekerülnek a munkáinkba, ha akarjuk, ha nem. Analizálhatóak vagyunk. Ezek után szükség van-e további feltárulkozásra? A magánéletemről, a vonzódásaimról, indulataimról megunhatóan sokat beszélek, de vannak személyes ügyeim, amelyeket mélyen magamban hordok. Azért öregedvén, lassan, nagyon lassan, kezdem kiadni őket magamból. A munkáimról nehezen beszéltem. Úgy éreztem, ha beszélek róluk, félrevezető, legalább is a néző asszociációs kedvét fékező támpontokat adok, másrészt nem kívántam senkit meggyőzni a munkám hitelességéről. Máskülönben: az ember nemcsak szemérmességből vagy önvédelemből marad „privát”. A munka háttere, élményanyaga sok esetben banális, nem érdemel említést. Legalább két évtizede nem ébredtem kakaskukorékolásra. Ezért eldöntöttem, hogy legközelebb korán kelek, és elképzelem a kukorékolást. Két év telhetett el. Vidéken voltam, és kakaskukorékolásra ébredtem. A meglepő az volt, hogy félálmomban eszembe jutott a korábbi elhatározásom, és néhány másodpercig nem hittem el, hogy valóban a kakast hallom. Ebből született egy számomra kedves rajz, de se kakast, se reggelt, se kukorékolást nem látni rajta. Mi értelme van erről, vagy ennél is triviálisabb indítékokról beszámolni? Ezek az indítékok vagy beépülnek az embernek az érzetrendszerébe, és az „átfogóbb” létélményeiben oldódnak fel és tűnnek el, mint cukor a teában, vagy egyszerű történetek maradnak. A személy által hagyott nyomok az ujjlenyomat, a fognyom, a gesztus, de még a mások agyában előidézett „printek” sem azonosak a művekben hagyott nyomokkal. Amikor a műben jelennek meg, „dramatizáltak”. A mesterség, a kifejezési eszközök deformálják őket. Természetesen többé-kevésbé az alakítási szándék is árulkodik a személyiségről.
Ahhoz, hogy valamit személyessé tudjunk tenni, szükség van - hogy a te szavaddal éljek-, a „privátságra”, ami angol területeken mást jelent, mint nálunk. Nálatok akkor is lehet valaki egyedül, ha más is van a szobában. Művészetet oktatva gyakoriak az intim beszélgetések. Bizonyos hivatások gyakorlásakor a kérdésed etikai kérdéssé válik: az embernek mikor és mennyire van joga birtokolnia önmagát? Annyi bizonyos, hogy szinte mindent, amivel foglalkozom, személyessé tudok tenni. Ennek ára van: elhanyagolható ügyeket is mélyen megjáratok magamban.
(részlet, 2013.)
A cikkben szereplő művészek: