Mindenféle könyvekhez
Kemény Zoltán: Portfolió, Radnóti Miklós Művelődési Központ
2012., Népszabadság
Kemény Zoltán feltalálta a műfordítás illusztrálását. Nemcsak Verlaine Chanson d’automne-jához készített kalligrafikus-stilizált kísérőkompozíciót, hanem elkészítette a maga értelmezését a Tóth Árpád-fordításhoz is. Valóban műfordított. Mert a „francia eredetitől” nemcsak abban különbözik a „magyar változat”, hogy az előbbin fekete alapon sűrűsödnek a gomolygó, sodródó vonalfelhők, az utóbbin meg mindez inverz módon, világos alapon történik. Hanem abban is, hogy, noha irány, tömeg azonos, „a rossz szél” egészen más vonalakat, más hurkokat és más betűgyanús alakzatokat kavar fel a kedvetlen szürkésfehérben.
A betű egyébként úgyszólván egyetlen kompozícióból sem hiányzik a kiállításon. Kemény, akit az egyik legrangosabb, legválasztékosabb könyvtervező-tipográfusnak ismerünk, eleve szeretett írásjeleiből bontotta ki, építette fel szabadabb kompozícióit. Könnyű felismerni egy elfordított vörös E-t, egy széthasított, de talpát megőrző sárga I-t az A Frari felé egyébként is konstruktív rendszerében, szétmetszésük-széttolásuk ellenére a kezdőbetűket a Zöld monogramtotem karcsú szabálytalanságában.
Hét-nyolc évvel ezelőtti munkáiban a valahai nyomdász ragaszkodott a rendhez és a kézzel fogható matériához. Ahhoz a lényegében építkező fegyelemhez, amellyel az ólomkorszak végéig a nyomtatott írást előállították, és amely kötött formájú betűk-betűsorok kombinálásának a művészete volt.
A matéria ezekben a művekben jobbára fa. Erezett deszkalapok, haránt fűrészelt, érdesebb felületek, amelyeknek az esetlegesebb faktúrája meg a derűs vagy mély, homogén színvilága együtt teszi barátságosabbá a párhuzamok és derékszögek tiszta rendszerét. Tipokrifek – mondja a szerzői önmeghatározás, amely ezúttal találó, lévén a mű a tipográfia apokrifje, a betűkompozíciók nagyon is nem kanonizált változata.
A Múlandóságon zömök betűtörzsek vonulnak vörös talpaikon a mind sötétebbé váló szférák felé, a Résen ugyanezek a betűtalpak tartják a megtört horizontot, a William Kleinnek dedikált művön egy erejétől megfosztott, lekerekített L támaszkodik
a repedezett és göcsörtös, öreg keretre. Duplán apokrifek a digitális nyomatok.
Kemény, akinek, mint minden tervezőnek, legfőbb eszköze ma a számítógép, egy ideje áttért szabad kompozícióinak, önálló értelmezéseinek gépi megformálására. Kezdetben a térbeli és materiális értékek ilyetén lefordítására. A F’ossilia rozsdás-reves felületei, mélyített kontúrjai olyan megtévesztőek, hogy fegyelmezett néző legyen, aki nem próbálja megsimítani, a Tendencia malteros egyenetlenségei, a Tengerre néző szemcsés-sárga homokszínei is szinte tapinthatók. És még mindig tipográfia-ihletésűek. A F’ossilián apró, sárga, gyöngéden elfektetett P uralkodik, a Tendencián nagy, szürke kapitálisok tűnnek el a képtérben, a betűformák csak a Parafrázisok ciklusban tűnnek el átmenetileg.
A Portfolio című kiállítás életmű-válogatás. A ciklusok sorában ez utóbbi szakasz vall a legnyíltabban a szentendreivé vált Kemény Zoltánról, akinek ezt a kötődését már korábban is jelezte egy-egy ismert ablakrács, ortodoxgyanús kőkereszt, betűívbe rejtett, jellegzetes boltív. A művek nem utánérzések, Kemény, a digitális eszközökkel és beleérző alázattal dolgozó utód nem követ, hanem bevallottan kommentál.
Ha úgy tetszik, illusztrál – alcímeket idézek – Bálint Endre motívumaival, Kondor Béla motívumával, Vajda Lajos motívumával. A barcsays, nagy horizontok, a görcsös Vajda-ujjak, Kondor modellezett légi katasztrófái éppúgy értelmezései egy másik életműnek, mint például azok a kötetek, amelyekben Korniss Péter fotográfiáit értelmezte és rendezte el a könyvtervező Kemény Zoltán.
Vagy mint utóbbi munkái, a Versképek. Kemény sorra illusztrálja kedvenc verseit Kosztolányitól Parti Nagyig, Tandoritól, mint szó volt róla Verlaine-Tóth Árpádig.
És ezek a különleges, betűsorokkal és betűhalmazokkal, elhalványításokkal és montázstechnikával, nemegyszer immár szabados, tipográfiát tagadó kalligráfiával dolgozó nyomatok magyarázzák az egész kiállítást. Babits-mű ugyan nincs a Kárpát utcában, de a gesztus, avatottság és érték nagyon emlékeztet arra a játékos-mély ciklusra, amelynek a költő az Illusztrációk mindenféle könyvekhez címet adta. Babits irodalommal illusztrált irodalmat, Kemény képpel irodalmat és képeket.
A cikkben szereplő művészek: