Tipokrif – A képek kibetűzése
A megnyitóbeszéd részlete
2007., MNG
Leginkább enigmatikusnak nevezném Kemény Zoltán
gyönyörűséges betűképeit, melyekkel most először
merészkedik a széles nyilvánosság elé.
A kiállítás címe – Tipokrif – pontosan írja körül a rejtélyt:
az áramvonalasított grafikus tervezés modern szava
kapcsolódik benne ősi, szent szövegekhez, az apokrifok
eltagadott archaikus hagyományához.
A szuverén dizájner, a biztos kezű tipográfus mintha
Pilinszky kopár, végítélet felőli soraira fülelne:
„Mert elhagyatnak akkor mindenek…”
Kemény Zoltán sikerekben gazdag grafikus-könyvtervezői
pályáján alázattal követte a tipográfus szolgáló művészetének
kategorikus imperatívuszát: a betűk dolga, hogy
transzparens testükön rendre az értelem csillogjon át.
Minél láthatatlanabbak, annál kevésbé különül el rögzített írás
és hangzó beszéd, annál teltebben mondódik maga a szöveg.
A tipokrif sugallata szerint azonban végül elhagyatnak a betűk is.
Szavak, mondatok híján magukra maradnak, hangtalan,
poétikus képekké válnak (a tüposz görögül képet is jelent!) –
egykori olvasójuk pedig képek kibetűzésének feladatával szembesül.
Nem csak egyes betűformák felismerésére vagy a „beszédes” címek
fennhangon való kimondásának játékos archaizmusára gondolok,
(G, E-n,ésSis) – inkább a képek szövetszerűségére: a tipokrifek
arra késztetik a nézőt, hogy lássa meg, miként vegyül a Photoshop
(a láthatóságok fölötti all-round rendelkezés) színpompás virtuozitása
annak a kézművesnek az alázatával, aki a fa nyers erezetében
vagya kiszáradt festék porózus fénytelenségébena láthatatlant
képes megtapintani.
A cikkben szereplő művészek: