Részlet egy megnyitó szövegéből
2013., kormendigaleria.hu
A transzcendencia valahol Lenke alakjainak a szemében vagy a tájban „jelenik meg”.
Egy, csupán egyetlen képet találtam a 2004-es Fényképmoly című albumban, amelyen a lefényképezett személyek (egy ifjú pár) optimistán a jövőbe tekintenek. A kép 2000-ben készült Vámospércsen. A háttérben a szürke ég alatt egy hosszú cseréptetőt látunk, mindkét vége kilóg a képből. Minden valószínűség szerint valami csűrrel van dolgunk. Közvetlenül az épület előtt fákat látunk, ezek csak egy kis helyen nem fedik el az épület falát. Az előtérben gabonatábla, ennek közepében áll az ifjú pár, kitekintenek a képből jobbfelé. Valami azonban nem stimmel, alapjaiban nem. Az alakoknak a tetővel és a búzamezővel ellentétben nincsen mélységük. Az az ember érzése, mintha a két emberi alak papírmaséból lenne kivágva. Az egész úgy néz ki, mint egy szocialista politikai plakát. És mégsem politikai karikatúra. A képnek, megítélésem szerint semmi köze sincsen semmiféle politikához. Azt mutatja fel, hogy Lenke számára mindenfajta jövőre vonatkozó optimizmus a legdurvább hazugság. Bizonyára nem véletlen, hogy milyen felvétel látható e képpel szemben, az album szembenlévő lapján: egy Trabant áll az országút szélén, a kocsi jobb első ajtaja nyitva van, valaki ül az elülső jobb ülésen, a lábait a kocsin kívül a földre tette; az arcot nem látjuk. A kocsitető furcsán eltakarja. Az embernek az az érzése, hogy az illető személynek egyszerűen nincsen arca, nincsen tekintete. Ilyen rémségeset ritkán láttam, hacsak nem Szilágyi Lenke más fotóin vagy éppen valamely René Magritte festményen.
Lenke alakjainak többsége azonban minden, csak nem arctalan. Néznek valahová. S még ha a gép lencséjébe bámulnak is, látnak valamit, ami semmiképpen sem a szép jövő, hanem valami megmagyarázhatatlan— valami elborzasztó vagy szomorú, akartam még hozzátenni, ami azonban hamis lenne: az elborzasztó, a szomorú lehet valami érzékeinkkel közvetlenül felfogható is. Amit Lenke emberei látnak, az csak lelki szemeinkkel felfogható. És Szilágyi Lenke képes megmutatni, miképpen észlelik az emberek az érzékiben az érzékek felettit. Sivár, reménytelen táj, szinte mindenütt. Benne emberek, gyakran állatok is. Ez a sivárság és reménytelenség nem feltétlenül, sőt, a legtöbb esetben egyáltalában nem a szegénység és nyomor terméke. Ez a sivárság és reménytelenség egyszerűen ott van a világban, akárhol születtek is a képek: Budapesten, Debrecenben, Berlinben, Delhiben, Moszkvában vagy másutt. A felvételek többségét Szilágyi Lenke persze az egykori szocializmus országaiban készítette. Kelet- és Kelet-Közép-Európa szocializmusához azonban ezeknek is csak annyiban van közük, hogy a világnak ezen a részén semmiféle „rend”, semmiféle „jólápoltság” nem fedte, nem fedi el az ürességet. Korunk vagy az emberi egzisztencia ürességét? Ez a kérdés számomra félrevezető. A modernitást megelőzően hosszú ideig látszatigazságok fedték el az emberi létezés problematikusságát. Nietzsche írta 1887-ben: „...mi lenne a mi egész létünk értelme, ha nem az, hogy az igazság ilyetén akarása bennünk mint probléma ébredjen önmaga tudatára?.. Semmi kétség, az igazság akarásának emez öntudatosodása folytán a morál most fokozatosan elpusztul: száz felvonásos nagy színjáték veszi íly módon kezdetét, a legfélelmetesebb, legtöbb kérdést feltevő, s talán legtöbb reményt hozó színjáték, mely a következő két évszázadra vár...”
Szilágyi Lenke képein ennek a színjátéknak a dokumentumait látom. Hasonlóan ahhoz, ahogy a filmművészet egyik legnagyobbja, Alekszander Tarkovszkij is ezeket mutatja fel. Ő az egyetlen – s most már kevéssé érdekel a fotóművészet-nem-értésére intő énem –, akinek a világa feltolul a tudatomba, ha Szilágyi Lenke képeire tekintek.
– Vajda Mihály
A cikkben szereplő művészek: