Egy szelíd lázadó
2013., kormendigaleria.hu
Amióta fényképezőgép van a kezében, folyton csak lázadozik. Néha egy politikai rendszer bornírtságai ellen, néha a műfaj avítt konzervativizmusa, máskor az általa is művelt képalkotási mód korlátai ellen. Ezen lázadások hosszú során készült képei alkotják életműve legfontosabb darabjait. Vegyük sorra ellenszegüléseit szépen sorjában, s mire elérünk a végére, fotós pályájának íve is szépen kirajzolódik majd. Ígérem.
Az első nyomok még a múlt ködébe vesznek, hatéves volt, amikor bátyjától megtanult fényképezni és laborálni. Hogy ekkor lázadt-e, ezt kérdezzék meg tőle, nekem nincs információm. De rögtön utána már mindjárt 13 éves lett, és 1956. november 2-án nagybátyjával végigjárta szűkebb pátriájának, a nyolcadik kerületnek azokat a pontjait, ahol korábban harcok dúltak, s fényképezett. Korábban minden nap hallották a lövöldözés hangjait, a robbanásokat, ám amikor november első napján a fegyverek elhallgattak, azt hitték, vége, győzött a forradalom. Szülei ezért engedték el fotózni a bátyjától kölcsönkapott Taxonával. Pár évvel később az egyik gimnazista osztálytársának lenagyított közülük 15 felvételt, ám erről az idők múltával valahogy megfeledkezett. Körülbelül ugyanekkorra tehető, hogy Haris csatlakozott egy katolikus természetjáró szakosztályhoz, melyet 1960-tól kezdve folyamatosan megfigyeltek az állambiztonságiak, így joggal gondolhatta több társa letartóztatása után, hogy előbb-utóbb náluk is lesz házkutatás. Ezért a forradalom alatt készült negatívjait, képeit elővigyázatosságból elégette. Őket viszont valamiért elkerülte a vegzatúra. Utólag belátta, felesleges volt a félelem szülte tett. De ki lát a jövőbe ilyen kiélezett helyzetben? A történet itt be is fejeződne, beletörődve, hogy annyi sok fotó mellett ezek is a nemlétet választották, ha a Kolta Galériában 2005 novemberében nem rendeztek volna egy kiállítást Haris erdélyi fényképeiből. Ott nem szokványos megnyitók zajlanak általában, hanem közönség előtt beszélget a szerző egy választott moderátorral, s ekkor mesélte el 56-os fotóinak történetét. Alig telt el három hónap, telefonon jelentkezett a volt osztálytárs, hogy nála vannak az egykor kapott fényképek. Kisebb csodával határos módon maradtak meg, és kerültek elő. Az viszont már egyáltalán nem volt csoda, hogy a meglelt kisméretű fotók alapján készült nagy digitális nyomatokat 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján kiállították a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban, Bécsben és Washingtonban is.
Ugrunk néhány évet. A következő állomás Haris szelíd lázadásában 1967 környékére esik. Mert miként értékelhetnénk másképpen, hogy egy gépészmérnök hallgató egyszer csak elkezd kortárs képzőművészekkel ismerkedni, némelyikkel barátkozni is. Ráadásul nem akármilyen nevekkel, csak a miheztartás végett sorolok néhányat: Berki Viola, Csáji Attila, Csutoros Sándor, Demeter István, Fekete Nagy Béla, Gyarmathy Tihamér, Kondor Béla, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás… Mi történhetett ezeken az ismerkedéseken, beszélgetéseken, nem tudom, de az biztos, hogy Haris hamarosan bekapcsolódott a magyar avantgárd művészeti életbe, és részt vett az 1969-es legendássá vált Szürenon kiállításon Budapesten. Fiatalabb versenyzők részére mondom, a csoport a szürreális és a nonfiguratív szavak összevonásából képezte nevét akkor, mikor a szocreál még javában dúlt, az ideológia által lediktált elvek alapján készült műveken kívüli alkotásokat jobb esetben megtűrték. Voltak rosszabb esetek is. Itt szerepelt Haris először önálló művel. 10 évvel később, a tíz éves évfordulón újra kiállított a csoport. A megnyitót Beke László művészettörténész tartotta. Haris elkészítette Beke életnagyságú fotóját, felvette előre magnóra a megnyitó szövegét és a fényképe megnyitotta a kiállítást, mondván a fénykép helyettesíti a valóságot… Miközben Beke hús-vér valójában ott ácsorgott a képe mellett. „A Szürenon együtt dolgozó, együtt gondolkodó, de autonóm egyének, társművészek baráti társasága volt. Csáji Attila volt a csoport legfontosabb szervezője, és ott volt Haraszty István, Karátson Gábor, Pauer Gyula, Prutkay Péter, Türk Péter, vagyis sok, ma is jelentős képzőművész pályája gyakorlatilag a Szürenonnal indult. Ennek a csoportnak a szervezésében még nem voltam benne, engem Csáji Attila hívott meg, hogy vegyek részt a kiállításon. A hatvanas évek végén a fiatal budapesti képzőművészek két nagyobb, egyaránt aktív, de egymástól különböző és külön működő műhelyt alkottak: az IPARTERV-et, amibe többek között Bak Imre, Erdély, Jovánovics, Korniss, Lakner tartozott, illetve a Szürenont. A két csoport között nem volt átfedés, de az 1970-es R épületbeli kiállítást a két társaság már közösen rendezte.” (Fotóművészet, 2002. 3-4.sz)
Haris szerepelt ezen az IPARTERV csoporttal közös bemutatkozásukon, valamint a No. 1. csoport tárlatán is az Állatkerti Oroszlánsziklában, Kecskeméti Kálmán, Deák László, Konecsni György, Orvos András, Szemadám és mások társaságában. Szobrokat, festményeket és Haris 2x1 méteres fotóját nézhette a megnyitóra érkezett szép számú közönség, miközben az érzékenyebbek orrát csavargatta a tömény oroszlánszag. „Létezett a No.1 csoport, aminek szintén a tagja voltam. 1970-ben (itt rosszul emlékezett a művész, a kiállítást 1971-ben rendezték) volt egy kiállításunk az állatkertben, ahol Szemadám Gyuri mint állatápoló dolgozott. Az oroszlánbarlang belsejét, ami tulajdonképpen egy műszikla, lomtárnak használták, amit mi rendbe hoztunk. Semmilyen légkondicionálás nem volt, tisztának annyira volt tiszta, amennyire ki tudtuk takarítani, tulajdonképpen tökéletesen alkalmatlan volt kiállításrendezésre. De az alkalmatlanság egyúttal magában hordott egy másfajta jelentést is, azt jelentette, hogy nekünk itt van alkalmunk bemutatkozni.” (Fotóművészet, 2002. 3-4.sz) Ezek a tárlatok elsősorban képzőművészek alkotásaiból szerveződtek, Haris volt az egyetlen fotográfus közöttük, aki fiatalabb korában belekóstolt a szervezett fotós életbe, tagja volt a MADOME-nak, de miként elmondta, halálra unta magát a kizárólag a gépeikről, objektívjeikről, és hasonló, egyéb igen fontos dolgokról beszélgető fotósok között. Hosszú ideig kerülte is a fotós gyülekezési helyeket, mondjuk úgy: a fotós élet perifériáján mozgott. De miután közösségi ember, ezért megtalálta helyét a képzőművészek, filmesek között. Ez a megállapítás a későbbiekben még többször előkerül hivatkozásként.
Hagyjuk Harist, lázadjon tovább nyugodtan, szépen…. Szemünk sarkából persze folyamatosan figyeljük, mi mindent művelt még. 1970-et írunk, ekkor nyílt meg első önálló kiállítása a Budapesti Műszaki Egyetem kollégiumában, az Irinyi-Budafoki út sarkán. Festőismerősei, barátai festményeinek részleteiből készített nagyméretű nagyításokkal lepte meg ekkoriban a másfajta fotókhoz szokott szakmabelieket, no meg a közönség egy részét is. Haris ekkor talált rá munkásságának egyik meghatározó alaptémájára: részletfotókat, makronagyításokat készített pályatársai (először Csáji Attila, ezt követően Demeter István, Molnár V. József, majd később Korniss Dezső) festményeiről. Haris szerint mindez egy meditációs folyamat része volt, keresés egy mesterségesen alakított és ugyanakkor magától is alakuló táj formái között. Szerintem is mindegy, hogy a fotográfus az őt körülvevő, a valóságossal megegyező léptékű tájban találja meg az őt érdeklő részleteket és fényképezi le azokat, vagy ugyanezt egy festővásznon, makróval beleközelítve teszi, újraértelmezve a festő által vászonra felhordott képfoltokat. Hosszas szemlélődés után apró, néhány centiméteres részleteket választott, ezekből csinált aztán sokszor méteres fotónagyításokat. Fontosnak tartotta a nagy méreteket, pontosabban azt a lehetőséget, hogy a fotós szabadon választhassa meg azt a képméretet, amelyikben műve megszólal. (Ekkoriban a fotográfiák átlagos és elvárt kiállítási mérete a legtöbbször 30x40 cm volt.) Ezeket a közelképeket 1967-ben készítette először, s bevallottan hatottak rá a magyar avantgárd fényképezés egyik meghatározó alakjának, Lőrinczy Györgynek fotói a ragacsokról, megdermedt formákról, valamint Koncz Csaba ikonszerű fotogramjai eldobált mezőgazdasági eszközökről, tárgyakról. „A képzőművészetben és a filmben találtam meg azt a szellemi légkört, amiben otthon éreztem magam, és amiről úgy éreztem, hogy fontos, és most ezzel kell foglalkozni. Ezért ismerkedtem meg inkább képzőművészekkel, akik aztán a barátaim lettek, és olyankor már kivédhetetlenek a közös hatások. Olyan légkört képzelj el, amiben Herbert Read könyvei, a Modern festészet és a Modern szobrászat szamizdatként, kézről kézre jártak. Stencillel sokszorosított Vasarelyt olvastunk. Ezek voltak a szabad szellem kézzelfogható, valóságos darabjai. Csáji Attila képei vezettek rá arra, hogy érdemes festményeket fényképezni. Láttam a képeit, megértettem azokat, és gondoltam, hogy fotográfiailag is érdekes, ha egy-egy részletét önálló képként nézem. Akkor még olyan részletet kerestem, ami az eredetiben is önálló jelentéssel bírt. Azok a fotók még kicsit függetlenek voltak tőlem, viszont nem is olyan kicsit függtek Csáji Attilától. Mindez akkor érett saját művé, amikor a festményeken megtaláltam azokat a fontos részeket, amik átmenetet képeznek a festő által vászonra vitt, és a „maguktól létrejött" részletek között. Azt a harmóniát keresem, ami a természet és a természetbe beavatkozó ember munkájának az eredménye. Ezeket a festő technikájától függően akár egy-két centiméteres vagy még kisebb méretű, apró darabokban találom meg. Még rajtuk van az ember lenyomata, de látszik, hogy nem ez a lényeges, hanem hogy létrejöjjön az ember és a természet együttműködéséből keletkező harmónia. Van egy képem ebből az időből, az a címe, hogy A legfőbb jó a vízhez hasonló. Ez egy Lao-Ce idézet. Az én általam művelt fényképezésnek is egyik alapja a világ végtelensége; a világ minden irányban, fölfelé meg lefelé is végtelen, és mindenütt meg tudod találni azt, ami számodra a legfontosabb. ” (Fotóművészet, 2002. 3-4. 3-16. o.)
Lépjünk tovább a lázadók útján! 1970-ben egyik alapító tagja volt a Balatonboglári Kápolnatárlatok Alkotó Csoportjának (Balogh Ferenc, Csáji, Galántai György, Magyar József, Molnár V. József, Tóth József). Nem csak kiállító szereplője az ott rendezett tárlatoknak, de egyben dokumentátora is a 70-es évek magyar neoavantgárd eseményeinek. „A balatonboglári Kápolna tárlatok 1970-ben indultak. Az első év, meglepő módon, fantasztikusra sikerült. A központ egy kicsit későn ébredt. 1971-ben jelent csak meg az első cikk a Somogyi Néplapban, ami felsőbb utasításra támadta a tárlatot. Megbíztak egy Horányi Barna nevű újságírót, hogy írja meg, milyen disznóságok történtek ott. Ennek a cikknek az volt a címe, hogy Törvénytelen úton néhány avantgard, és arról szólt, hogy micsoda dolog az, hogy nem zsűriztettünk, nincs államilag jóváhagyva, ami kiállításra kerül, s ez tűrhetetlen és megengedhetetlen. Ennek a cikknek hatására készült az a fotóm, és a fotóból a plakát, amit a következő évben ki is állítottunk Bogláron. A cikket kitéptem a lapból és úgy hajtogattam, hogy látsszék a cím, s így beletömtem Molnár Jóska barátom szájába.” (Haris interjúja Urbán Ádámnak 2012 Példaképeim kiáll.) Ez a plakát aztán jóval később balatonboglári emlékbélyegként is megjelent az Artpool kiadásában. 1973-ban újra Bogláron töltötte a nyarat, természetesen ott volt, amikor egy katonai egység kibiztosított fegyverekkel elfoglalta, befalazta a volt kápolnát. Aki hajlamos egy kis cinizmusra, azt gondolta, ha nem zárják be erőszakkal, néhány év múlva magától is kimúlt volna a dolog. Azok kedvéért, akiktől távol áll a cinikus gondolkodás, jegyezzük meg: ez az attak nagyon felháborító és példátlan dolog volt, még akkori mércével mérve is „Képzeld el, hogy megy a színházi előadás, egyszer csak motorzúgást hallani, két teherautó jön fel a hegyre, az egyiken katonák ülnek, állig felfegyverezve, a másikon építőanyag van, tégla, mész és homok. Ahogy mindenkit kizavartak a kápolnából, szabályosan befalazták az ajtót, téglával, malterral. Művek maradtak odabent, ruhák, személyes tárgyak. Mellesleg tökéletesen záródó, erős rács védte a kápolnát.” (Fotóművészet, 2002. 3-4. sz.) Az ekkor itt kiállított kép-párjának munkacíme: Rekviem a kápolnáért, mely a tárlaton már a Szembesítés címet kapta. Csutoros Sándor és felesége ujjlenyomatait tette közszemlére, hatalmas nagyításban. „Nekem a kápolna szentélyrészében volt két, egymás mellé illesztett fotóm, egyenként 70x100-as méretben. Valamit hadd meséljek el a képhez: Csutoros Sanyi felesége, dr. Markó Zsuzsa egy koncepciós per áldozata volt, és pont akkoriban kellett börtönbe vonulnia. Nem tudom, hallottál-e a gyöngyösi orvosperről, a hatvanas évek közepén zajlott, a nagy szovjet orvosperek késői, primitív, vidéki lenyomataként. Zsuzsa fiatal neurológusként dolgozott Gyöngyösön, és egy nyári házibulin az egyik ápolónő annyira berúgott, hogy mentő vitte be a kórházba, de éppen nem volt szabad ágy, csak az elmeosztályon. Az ápolónő reggelre kijózanodott, felöltözött és hazament, nem nagy dolog. Azonban két évvel később a szeretője vagy barátja, egy belügyes őrnagy, aki hallott arról, hogy Magyarországon is kell egy orvospert csinálni, hatalmas lavinát indított el, aminek az volt a lényege, hogy a magyar orvosok erkölcsi fertőben élnek. A tárgyalás évekig tartott, a Legfelsőbb Bíróság háromszor is, jogerősen felmentette a vádlottakat. De a pert negyedszer is elindították, végül 73-ban elképesztő büntetéseket szabtak ki. A főorvos 8 évet, Zsuzsa, a sokadrendű vádlott másfél évet kapott. A képet, ami Csutorosék befestékezett ujjbegyeiről készült, pár nappal azután csináltam, hogy Zsuzsa fellebbezését elutasították, egy héttel azelőtt, hogy be kellett volna vonulnia a börtönbe. Úgy jelent meg, mint egy esküvői kép, egy házastársi kettős portré.” (Fotóművészet, 2002. 3-4. sz.) Az egészet az akkori pártközpont mozgatta. Akit ez foglalkoztat, és valami esetlegesen, de tényleg csak véletlenül felmerülő párhuzamosságot, ismétlődést vél felfedezni az események folyásában, az a teljes dokumentációt megtalálja Galántai György Artpool archívumában.
Úgy látszik, jó év volt a lázadásra az 1973-as. Az említett Kápolnatárlat előtt, még májusban Csutoros, Molnár V. József és Haris csinált egy lépcsőházi tárlatot a IX. kerületi Erkel utca 12. számú ház eléggé lepusztult lépcsőházában. Itt lakott Molnár V., akinek óriásira nagyított O és A betűi voltak a falakon, Haris életnagyságú fotókkal szerepelt, Csutoros pedig színes gömbsorokat lógatott lefelé, emeleteken keresztül. Készült egy kiadvány is 10 betétlappal. Válogatott közönség jelent meg a tárlat megnyitásán, ha jól emlékszem, ott volt Pauer Gyula, Szemadám, Mezei Ottó, Kassay Róbert is. „1973-ban határoztuk el Csutoros Sanyival és Molnár V. Jóskával, hogy kivonulunk a kiállítóteremből, amit valószínűleg rövidesen úgyis becsuknak előttünk. Volt akkoriban egy olyan szabály, hogy képzőművészeti kiállítást csak zsűrizett anyagból lehetett rendezni. De mi a kiállítás? Megvoltak ennek a konkrét kritériumai, például kiállítás az, ami három napnál tovább tart. Ami nem, az csak szakmai bemutató; szakmai bemutatót tehát tarthattunk. Fontos elvünk volt, hogy olyat próbáljunk csinálni, ami közös műként jelenik meg. Ne arról legyen szó, hogy barátok, ellenségek vagy egymást megtűrő művészek egymás mellé rakják a műveiket, hanem együtt, közös munkaként alakítsuk ki a teret. Tulajdonképpen egyetlen munka van, maga a bemutató, amiben persze mindenki azt csinálja, amihez ért, mindenki azon a nyelven beszél, amin dadogás nélkül képes megszólalni. Csutoros Sanyi szobrot csinált, Molnár V. Jóska nyomatokat, én meg fényképeket, de egyetlen mű az egész. Korábban lefényképeztem a pincelejáró ajtaját, majd csináltam egy ugyanakkora nagyítást, mint az ajtó, és a papírképet fölrajzszögeztem az ajtóra, ahonnan vétetett. Itt arról volt szó, hogy rajtad múlik, mi válik a környezetedben művé. A kép felszólítja az embert, hogy nézz körül, szabad vagy, valami az érintésed hatására művé tud változni. Ezért is volt fontos, hogy nem kiállítótermet kerestünk: ez az ajtó itt van, ezt ki lehet nyitni. Volt ennek a gondolatnak egy másik része is, a mű nem azonos az eredetivel, hiszen valóságosan egészen mások a fényviszonyok, fölkel a nap, vándorol, lemegy, fölkapcsolják a villanyt, a lépcsőházban állandóan változnak a fények. A fényképen viszont rögzített a világítás, így szembesül egymással a változó és a változatlan. Ugyanígy lefotóztam a lépcsőfordulót, azután a második emeleti, nyitott padlásföljáró falépcsőjét, azt a zárt ajtóra szögeztem föl, de a kép tetejéből húsz centit levágtam, hogy a bezártság egyértelmű legyen. Ha végigjártad a stációkat, eléd tárult egy olyan lehetőség, hogy a bezárt ajtón túl tudsz lépni, rajtad múlik minden.” (Fotóművészet, 2002. 3-4. sz.)
Csutoros, Molnár, Haris harmadik közös kiállítása a Műegyetem E klubjában volt. Színházi reflektor, fényágyú világított meg egy fekete négyzetet, melyen a vakító fénykör a szabadulás, a kitörés jelképeként jelent meg. Csutoros gömbjeiben több-kevesebb víz volt, amelyek ezáltal mint objektívek szerepeltek. Haris Nagyítás című fotó sorozatán pedig egy ember állt a domboldalon, egyszer egy méteres fényképen. Ennek a képnek 20 centiméteres darabját nagyította újra egy méterre, miáltal számtalan új információ lett láthatóvá az eredeti képhez képest. Ennek újabb 20 cm-es részletét, immáron csak az arcot nagyította ismét 1x1 méteresre. Itt már kezdett bomlani a kép. A negyedik hasonló arányú kinagyítás az ember jobb szemét mutatta, de már csak a képalkotó ezüstszemcsék pontjait látjuk. A külső világból a belsőbe, az értelmezhetőből az értelmezhetetlenbe, a láthatóból a sejthetőig…Nagyon furcsa hatást keltett a koncept-képsor, sokan sokféléket gondoltunk róla, és még egyet: ne felejtsék el, ekkoriban vetítették Antonioni Nagyítás (Blow up) című filmjét, mely sokunk gondolkodását változtatta meg a fotográfiával kapcsolatban.
Nincs még vége. Két évvel később folytatta le a Jel és árnyék képsorozatát, ezt a land art-tal is érintkező akció-dokumentációt. A Mátyás-hegyi nagy kőfejtő sziklafala elé egy 4,8 x 1,2 méteres fekete szabályos téglalap alakú zászlót feszített ki. Ezt a Jelet a napnapkeltétől napnyugtáig körbejáró nap „szembesíti” folyamatosan változó árnyékával: a Jel örök, árnyéka változó, ki erre, ki arra figyel… Reggel 6-tól délután 4-ig tartott az akció. A képek megjelentek a Mozgó Világban. Ehhez készült Haris egy szövege is:
Jel és Árnyék
Fölötted lebeg a Jel, mely mozdulatlan.
Árnyéka a Földön helyről helyre, időről időre folyton változik.
Ha az Árnyékot figyeled, megtudsz valamit a Jelről,
de ezt a tudásodat folyton módosítani kell.
Ha a Jelet figyeled, megtudsz mindent.
1975-ben Szentendrén, a Vajda Lajos Stúdió pincéjében újra együtt állított ki Csutoros, Molnár, Haris. Itt került a közönség elé először a Jel és árnyék.
Az egyik legfontosabb Haris kép a címben jelölt évben, hónapban, napon készült, 1975. VI. 5. című fotószekvencia – aminek az eredeti példánya jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében őrződik. A kép újabb lázadás mindenféle addig bevett konvenció ellen, hiszen gyakorlatilag ugyanazt exponálta négyszáznyolcvanszor, miközben a részek is és az egész is hallatlanul érdekes – látványában is, meg végiggondoltságában is. Július 5-én éjféltől 3 percenként exponált Haris barátja Mázsa téri lakásának ablakából, folyamatosan, huszonnégy órán keresztül. Állvány, a végtelenre állított élesség, azonos nézet és képkivágat, Haris csak nyomta a gombot. Csak? Aki látta a képet, annak fix, hogy megmarad… A tabló 480 felvételből áll, 20 felvétel ad ki egy órát vízszintesen és egymás alatt 24 sorban sorjáznak a ház előtti tér hétköznapi történéseit rögzítő, 6x9 cm-es fényképek. Az eredetiről aztán készült egy nagyméretű repró-negatív, s ezt már egy képként nagyította le Haris, legtöbbször szekvenciában, ahol fokozatosan eléletleníti a képeket és csak a világos-sötét foltok váltakozása játszik. Sorolnám még napestig Haris hasonló, a látás- és gondolkodássablonokat próbára tevő, kíváncsian szétszedő, a részleteket analizáló, majd új minőségként ismét összerakott ezidőbeli lázadó munkáit, de már csak kettőre maradt hely és idő. Ezek közül az egyik az emberi szabadság kérdéskörét vizsgálja egy tekintélyuralmi rendszerben, míg a másik a mi a művészet provokatív kérdésfeltevésével lázít a dogmák ellen. Láttuk eddig is, s most sem lesz másként, hogy Haris László munkásságát meghatározza, hogy a képzőművészet felől indulva, filmes alapélményektől inspirálva készíti technikailag végtelenül precíz, míves fotóit, ily módon természetes számára az oda-vissza pendlizés a képzőművészet, a film, az animáció, a fotó, az alkalmazott grafika határmezsgyéin. Az előbb beígért utolsó előtti munkájáról ezt mondja: „1973 őszén – ez nagyon fontos időpont, Balatonboglárt augusztusban zárták be – volt egy akció, aminek egyik eredménye a Felülről szemlélem az emberszabású ketrecet című képem. Egy létrán állok, nagylátószögű objektívvel fényképezem Balázsovits Mihály költő csepeli házának a kertjében fölállított, emberméretű ketrecet.”(Fotóművészet, 2002. 3-4. sz.) A Ketrec-akcióra egy szombat délután került sor, s részt vett rajta a házigazda, Csutoros Sándor szobrász, Mezei Ottó művészettörténész, Molnár V. József grafikus és Haris László. Mindenki elmondta gondolatait, megfogalmazta szóban, vagy művészi tettben véleményét a Ketrecről, mely valóságosan és áttételesen is része volt az életünknek. Haris dokumentálta a barátai tetteit, gesztusait és elkészítettem saját művét is. A kép akkor nagyon aktuális volt, s ma sem vesztett érvényességéből egy percentet sem, sajnos. És az utolsó, amiről még részletesebben beszélek, az saját Haris-történetemben a nulla pont, innen datálódik felé forduló figyelmem, ismeretségünk. Ez a képhalmaz, mert sem nem sorozat, sem nem szekvencia, hanem egy nagylélegzetű mesemondás, Szemadám Györggyel közös műve 1973 körülről, A régi 3-as út mellett a nyolcvanvalahányas kilométerkőtől látható volt Kecskés Béla mezőőr kunyhója, melyet a környéken talált tárgyakból, hulladékokból rakott össze, nem akármilyen ügyességgel és művészi ízléssel. Mindent felhasznált, amit korának emberei szemétként elszórtak. A ház fantasztikus korlenyomat volt, a huszadik század utolsó harmadának közép-európai dizájnterminálja. Híre ment az épületnek. Ezt fotózta Haris. És én úgy emlékeszem, a Művészet című lapban jelent meg Ez volt az első fotósorozata Harisnak, amit láttam, sőt annak idején ki is vágtam a lapból, valami már nehezen rekonstruálható szándék által vezérelve.
Innentől fogva olyan munkahelyek, fotós állások következnek, melyek építenek Haris mérnöki precizitására, a fotótechnika egészen magas szintű ismeretére, képcsináló kreativitására, de az életmű számára nem nagyon termeltek fontos, említésre méltó műveket. Leszámítva talán az általa kifejlesztett fotóanimáció eljárást, melyet Orosz István Ah, Amerika! című filmjéből és az Égből pottyant mesék sorozathoz rajzolt főcím animációképeiből ismerhetünk.
Utolsó (utolsó?) lázadásaként 1982-2000 között, kulturális és politikai plakátok fotómunkáit készíti akkor még kecskeméti grafikus barátaival (Ducki Krzysztof, Horváth Mária, Orosz István, Pócs Péter). Emlékeznek még a rendszerváltás környéki, nagyon erős vizuális hatásokkal operáló, nagyon agitatív, s erősen ellenzéki plakátokra? Nos, ezek nagy részét ők készítették. És még egy emberi lázadása kerül itt, most említésre, bár ezek a képek már nehezen férnek bele a Haris-életműbe, amit ő maga is elismer. „Arra hamar rájöttem, hogy nem vagyok riporter alkat. Mentségül azt találtam ki magamnak, hogy túlságosan együtt érzek a riportalannyal, és azt nézem, hogy őrajta hogyan lehet segíteni, de ez csak a hajánál előrángatott mentség, mert az igazi riporter ugyanígy együtt érez a problémával. Másfajta ember vagyok. Egyetlen olyan kiállításom volt, ahol riport jellegű képeim szerepeltek, 1989 decemberében, a Fiatal Művészek Klubjában, És mégis mozog a nép volt a címe. A politikai tüntetéseket fényképeztem, mert a nyolcvanas évek végén volt két-három olyan év, ami arra késztetett, hogy így fotografáljak. Úgy éreztem, hogy valami fontos történik.” (Fotóművészet, 2002. 3-4. sz)
És most néhány éve, úgy látom, Haris elfelejtett lázadni. Megöregedett volna? Vagy már minden annyira jó és tökéletes, hogy nincs mivel szembemenni? Ki tudja? Én csak azt látom fotómuzeológusként, hogy Haris azóta inkább csak keresi, de nem igazán találja helyét a fotóban. Csinál sok mindent, rengeteg szervezet tagja, kinevezik, kitüntetik, ismerik és elismerik. De ahogy látom, képcsináló művészként visszafordult korábbi sikeres fotói felé, újra a festmények mikrovilágában bolyong, s keresi a Harmóniát. Előveszi és leporolja régi képeit, rekonstruálva az emlékezetes Bestiárium című állatkerti kiállítást. Erdélyben készít szép és színes fotókat. A Kolta galériabeli első kiállításán a Kós Kár¬oly-épüle¬te¬ket be¬mu¬ta¬tó szí¬nes fo¬tók¬kal jelentkezik, majd évekkel később a másodikon magát fényképezi panorámafelvételeken. Máma már nem lázad tovább… Annyira szeretném, ha Haris Laci újra, megint lázadna az ő csöndes, cirkuszi attrakcióktól mentes módján, és ennek ismét csak alkotásokban mérhető haszna lenne!
A cikkben szereplő művészek: