Nippek álma
Horváth M. Judit: Csalóka látszat / Mai Manó Ház
2009., NKA
Mese, álom és kollektív tudattalan – ezek Horváth M. Judit tárlatának a címszavai. A Csalóka látszat munkái sajátos határátlépésre tesznek kísérletet e titokzatos tartományok felé, miközben szem elé tárják kiindulási pontjukat, önnön „evilági” anyagukat is. KERESZTESI JÓZSEF ÍRÁSA.
A terem közepén egy apró tárlóban vehetők szemügyre azok a tárgyak – kagyló, madártoll, műanyag baba, festett gipszfigura és így tovább –, amelyeket aztán a fotókon is viszontlátunk. E kis gyűjtemény darabjai lényegülnek át a felvételeken, s a látogató ennek folytán betekintést nyerhet abba, hogy milyen matériából nyertek formát Horváth M. Judit kompozíciói. Merthogy elmélyült figyelemmel komponált alkotásokról van szó: a kis játékalakok, nippek mesebeli hősökké nagyítva, álomszerű környezetben, finom fényekkel színezve jelennek meg a fotókon. Apró állatfigurák, babák bukkannak elénk egyre-másra, s közös bennük, hogy történetük van: nemcsak abban az értelemben, hogy valamiféle mesei narratíva kanyarítható az egyes beállítások köré, hanem abban az értelemben is, hogy e modellek mind régi, használt tárgyak, több generáció kezén megfordulhattak már.
Mindehhez pedig a kísérőszöveg élén álló, a gyűjtés gesztusát leíró Baudrillard-idézet kapcsolódik: „A gyűjtött tárgyak egy strukturált külvilágot hoznak létre, amelyben egyszerre valóságosak és képzeltek, olyanok, mint az álmok és a művészet.” A képek, amelyek révén ennek a gyűjteménynek a darabjai egy álombeli világ hőseiként, tükrökkel, páfrányokkal, faliszőttesekkel körítve életre kelnek, alaposan strukturált, beállított, gondosan díszletezett kompozíciók. A remek megvilágítás, valamint a sokszoros nagyítás révén e játékállatkák-emberkék portréi nem csupán a méretet illetően váltanak léptéket, hanem a jelenlétüket tekintve is: apró, hétköznapi mütyürből saját arccal rendelkező, valódi karakterré válnak.
Ám az a világ, amelybe belépnek, bizonyos értelemben mégsem bizonyul eléggé tágasnak.
„A mesékben mindig megtalálható egy minta, amely minden ember tudatalattijához illeszkedik (...) – írja a kiállítást bevezető szövegében Horváth M. Judit. – A mesében, az álomhoz hasonlóan archetipikus mítoszokból alakul ki az a Más Világ, melynek logikája nem következetes, kulcs egy mélyebb megértéshez.” A vállalkozás tétje tehát nyilvánvaló: a mindennapos apróságok átlényegítésével olyan világ épül föl a szemünk előtt, amely a mese és az álom közös tapasztalatait hivatott fölidézni a látogatóban.
Ugyanakkor mintha ez a nem-következetes logika bizonyos értelemben túlságosan is következetesnek, kiszámíthatónak mutatkozna. Mert hiszen e mesék „főszereplői” a fotók sajátos kompozícióiban olyan kulturális tartalmakat hordoznak, amelyek éppenséggel kihívást jelentenek az archetipikus minták tekintetében. A fotóművész választotta tárgyak ugyanis giccsek – s hangozzék bármily furán is, e fogalmat nem értékítéletként, hanem leíró értelemben használom. Nyilvánvalóan teljességgel legitim művészi döntés Horváth M. Judit részéről, hogy a hétköznapi csecsebecsék, a meghitt-patinás nippek formavilágából kiindulva igyekszik megalkotni a tárlat darabjaiból kirajzolódó világot. Ám magával a kompozíciók elrendezésével, ahol a „főszereplő”, valamint annak álomszerű környezete nem lép párbeszédbe egymással, hanem éppenséggel azonos anyagú (kedves figurák a kedves környezetben), gyakorta el is mossa a kettőt elválasztó bizonytalan határt, s így a giccs mint a mű nyersanyaga nem kerül megnyugtató távolságba a kontextusától. S míg a tárlat egészének sorozat-jellege világosan kirajzolja a vállalkozás tétjét, az egyes képek, e kövek-tollak-levelek közé rendezett csendéletek jó néhány esetben nem válnak többé önmaguknál, amire sajnos, a maníros címadás (Agyagszőrű bárány, Légyölő Bambi, Fa Jankó) ugyancsak ráerősít.
Ám messze nem mindegyik fotóra áll ez, mi több, valóban megkapó remekművekkel is találkozhat a közönség. Ilyenek a tárlat záró darabjai, a tükörjátékba helyezett, kiszáradt madártetem képe (Nem Száll Nem Repül), vagy a sötétségbe átforduló szürkület pillanatában megörökített, alvó játékbaba-arc (Utolsó Álom) – ezekben a munkákban súlyosabb, fenyegetőbb atmoszféra nehezedik az álmodóra, s a kompozíciót sikerül valódi drámával telíteni.
A cikkben szereplő művészek: