Nem csak látni, érezni is!
2013., kormendigaleria.hu
Mindenki – akár tudatában van ennek, akár nem – mindig saját magát, aznapi személyiségét, éppen érvényes véleményét, mentális állapotát, érzékenységét vagy érzéketlenségét, aktuális problémáit szembesíti az általa éppen elmélyülten nézett képpel. Ebből következően, ha valaki egy képről, vagy A Képről beszél, csak érzékeny fül kérdése, hogy a másik meghallja, igazából magáról szól. A kép pedig csak ürügyül szolgál ennek felszínre kerüléséhez. Horváth M. Judit újabb és legújabb képei végtelenül alkalmasak ennek a tételnek a bizonyítására. Újabb képeinek Csalóka látszat a címe, de ez bizonyos olvasatban akár félrevezető is lehet, mert csöppet sem csalóka a látszat. Sőt. Inkább nagyon is erős, emocionális, valóban létező. Tehát nem csalóka, mert valódi, és nem látszat, mert látszik. Arról szólnak ezek a képek, hogy egy szenzibilis nő a gyermekkorából, vagy még előbbről, a tudott, hallott, élt meséket, történeteket – ha mítoszoknak mondjuk őket, azzal sem tódítunk nagyot –, szóval ezeket a benne élő, gomolygó, egykönnyen nem materializálható érzeteket, hosszú munkával, sok keresgélés után formába tudta tölteni, létrehozva egy kiállítási anyagot és egy fotóalbumot. Amit nem csak, vagy nem elsősorban látni, ésszel értékelni, hanem érezni kell. És vannak a legújabb képei.. De ne szaladjunk ennyire előre!
Harminc éves is elmúlt már, mikor korábbi, gyermekápolónői munkáját feladva, férje, Stalter György hatására elkezdett fotografálni. Nem volt ez persze előzmények nélküli, sárvári középiskolásként festett, rajzolt, verset mondott, de az iskolára is, a szülői otthonra és ezekre a próbálkozásokra is rácsapta az ajtót, amikor 17 évesen feljött Budapestre, s beköltözött egy nővérszállásra. Történt, ami történt, egyszer csak megjelent fehér paripán Stalter, aki ugyanabban a kórházban éppen betegszállítóként dolgozott, és kimenekítette nemcsak a szállásról, de korábbi életéből is, felkínálva neki egy újat, jobbat, nekivalóbbat. Hogy ez valóban így volt, azt semmi más, mint az azóta eltelt három évtized, a fotográfiában elért közös és külön-külön sikereik, és közös gyermekeik igazolhatják. Judit eddigi útja persze inkább hasonlít a füzérradványi bekötőúthoz, mint a Madison Avenue-ra, de, ugye, tudjuk, kinek-kinek saját út van kijelölve… „Ancsával voltam otthon gyesen, amikor elkezdtem fényképezgetni. Gyuri találta ki, hogy fényképezzek. Eleinte nagyon ambivalens volt a viszonyom a fotózáshoz, nehezen alakult ki az egész. Gyuri a Magyar Ifjúságnál dolgozott akkor, rám bízott bizonyos munkákat. Az ő neve alatt jöttek le a kisebb munkák, amelyeket én csináltam. Elég kemény iskola volt, évekig tartott. Nagyon nehezen indult a pályám, különböző lapoknál kezdtem el külsőzni.” (Szarka: Fotográfia nőnemben 274-275. o.) Csak 1985-től fényképez hivatásszerűen, kezdetben szabadúszóként különböző lapoknál, majd 1990-1995 között az Amaro Drom roma lap előbb szerződéses, majd állandó fotóriportere, képszerkesztője, majd 3 évig a lap főszerkesztője lett. Stalterrel kettesben, ettől kezdve hét éven keresztül fotózták Magyarország cigánytelepeit és a pesti gettósodó kerületek roma lakóit. Nagyon nem volt ez egyszerű dolog, főleg azért, mert a legkomolyabb harcokat önmagával kellett Juditnak megvívnia. Ne mondja most senki, hogy hát persze, mindenkinek az. Mert Horváth M. Judit esete sok szempontból speciális. „A szüleimé az első olyan generáció, amelyik már nem zenész lett. Édesapám pék- és cukrászmesterséget tanult, édesanyám varrónőnek. Családunk az asszimiláció összes nyűgével és bajával kínlódott. Minket anyám úgy nevelt, hogy mi nem vagyunk cigányok. Naponta azzal keltem, azzal feküdtem, hogy mi nem vagyunk cigányok. Természetesen mégis tudtuk, hogy mi cigányok vagyunk, és ezzel elég nehéz mit kezdeni, ha az embert nem tanítják meg arra, hogy hol a helye.. Ezzel a meghasonlással nagyon nehéz volt együtt élni. Annyira nehéz, hogy tizenhét évesen el is jöttem otthonról.” Stalter hatására fordult elfojtott identitásérzéseinek feltárása és megoldása felé. „Akkortól ugyanolyan szigorral, ahogyan őt nevelték, elkezdte bennem erősíteni, hogy vállalnom kell a származásomat, sőt kutya kötelességem vállalni, mert abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem. Bár attól, hogy valaki elfogad tetőtől talpig, a származásommal együtt, attól az elfogadás nekem magamnak még nem fog simán menni.”
Már említettem, hogy Stalterral éveken át, minden hónapban elmentek az ország legkülönbözőbb pontjain lévő cigánytelepre és készítettek egy riportot, mely megjelent a lapban. De már az első pillanattól látszott, hogy ez egyiküknek sem pusztán feladat, amit meg kell oldani, így-úgy végre kell hajtani. A lapban felhasznált képeknél sokkal több, sokkal mélyebb, sokkal egységesebb, összefüggő anyag született. A képek egy idő után kikényszerítették, hogy kiállítás és könyv szülessék belőlük. Ezekkel a fotográfiákkal nyerték el az 1994-es Sajtófotó pályázat fotóesszé kategória nagydíját, a következő évben A látható jelen Országos Fotóbiennálé Budapest díját. Innen már csekély három évnek kellett eltelnie, hogy Más Világ címmel megjelenhessék közös fotóalbumuk, melynek Göncz Árpád köztársasági elnök és nem mellékesen érzékeny, tiszta ember, jó író, műfordító írta a beköszöntő szövegét. „Horváth M. Judit és Stalter György évek óta járják a putrik világát. Azt a világot, ahol üveg helyett újságpapír az ablak, ahol egy-két rozzant szék, asztal s néhány ócska fekhely a teljes bútorzat, ahol jó, ha melegít, és nem csak füstöl a kályha, ahol minden zugból árad a savanyú szegényszag. Horváth M. Judit portréi ebből a világból mutatnak fel sorsokat, Stalter György képei a sorsszerűséget is. A képeknek történetiségük, reménytelenül kudarcra ítélt távlatuk van. Az előbbiek lírai színeit az utóbbiak keménysége szinte a végtelenségig felnagyítja.” Nagyon szívemből szólt. Aki lapozza az albumot, nézi a képeket, az látja, ez egy nemolyan, ez egy másféle könyv, egy másik világról. Nem a kívülről odamentek fotóexpedíciója valamelyik egzotikus helyről, nem a tudósok aprólékos, módszeres szociográfiai, antropológiai megfigyelése egy másik embercsoportról, nem is a szemrehányó, számonkérő, változtatni akaró indulat szülte képek, hanem valami más, miközben természetesen ilyen mozzanatai is lehetnek. Aki nem ismeri a szerzőpárost, aki nem keresi a képlistában az adatokat a kötet képeit nézegetve, akár érezheti azt is, hogy nagyon egységes szem és szemlélet eredménye ez az album. Pedig igazából mégsem, miként azt Göncz Árpád is észrevette. „Érdekes, hogy bár egyformán gondolkodunk, a fotóink mégis különbözőek, Talán az enyémek nőiesebbek, lágyabbak. Gyuri keményebb, célratörőbb, tudatosabb. Eleinte mérges volt rám, hogy a fotózás helyett beszélgetek az emberekkel. Az első telepen rám szólt: otthon sírdogáljak, azt ott is lehet, itt fényképezni kell.” A Más világ kiállítást volt szerencsém egyszer Bécsben megnyitni. Ott hosszasan beszéltem arról, hogy mitől más ez a világ. Akkor, azt hiszem tudtam, most koránt sem annyira biztos, tényleg más? Mert ha már több mint 15 éve más volt, amikor a képek készültek, akkor vajon most ugyanolyan-e, mint akkor? Mert ha nem, ha csak ugyannyira más most, mint akkor, az nem más világ, hanem ugyanolyan. És ez nagyon szomorú. Az ezeken a képeken lévő gyerekek ma már apák és anyák, ha egyáltalán élnek még. Megfogalmazható az újabb kérdés, tudna-e ugyanilyen képeket készíteni Judit ebben a következő generációban? Mert ha igen, akkor nagy baj van.
Horváth M. Judit nem fotózta többé a cigánytelepen élőket. „Szeretet most is van bennem, csak most már tudom, hogy ők ezzel semmire sem mennek. Akkor pedig van-e jogom hozzá egyáltalán?” (Szarka K: Harcok, sebek, könnyek, képek. Gyorsportré Horváth M. Juditról)
Újfent nem volt könnyű helyzetben, ha folytatni akarta ígéretesen indult pályáját. Mindenki elkönyvelte, hogy ő a Stalterrel a másvilág, a fekete-fehérben fotózott, érzelmekkel teli cigányképek alkotója, s ez rendben is volt mindaddig, míg elő nem állt a már emlegetett 2009-es Csalóka látszat kiállítással. Ami aztán kiütötte sokaknál a biztosítékot, nem értették, nem tolerálták, hogy a valamilyennek elkönyvelt Horváth M. Judit egy nagyon más világgal állt elő a Mai Manó Házban rendezett tárlaton. Levált fotósként Stalterról, a közös kiállítások helyett mindketten saját ösvényükön indultak el. Judit egyértelműen befelé vette az irányt, önnön tudata mélyrétegeibe. Emlékekből, érzelmi és érzéki élményekből szőtt álomvilágot rendezett be a benne megbújó mesékből, az elraktározódott irodalmi vagy más szövegekből, életének meg- és átélt emléknyomaiból, valamint az innen-onnan gyűjtött élettelen tárgyaiból, bábuiból. „Származásomból, lelki alkatomból, nem utolsó sorban női mivoltomból adódik, hogy számomra a Valóság és a Mese szorosan összefonódik, a köztük levő szűk mezsgye átjárható. Könnyedén lépek át egyikből a másikba, és e kettős létállapotból fakadó bizonytalanságomból születnek a képeim. A Mágia, a valóság megváltozatásának képessége a gyűjtögetéssel kezdődik, tárgyaim körülvesznek, együtt élek velük akár hosszú évekig, személyes, furcsa kapcsolat alakul ki közöttünk, és egy napon a fotográfia eszközeit használva váratlanul és irányíthatatlanul megszületik a bennem élő kép. Képeimen alakjaim fiktív életének egy reprezentációja köré saját, valós életem vágyait, elemeit szövöm.” Ebben a privát, öntörvényű világban aztán ember legyen a talpán, aki eligazodik. Itt aztán semmi sem csak azt jelenti, ami látszik a képeken, hanem helyette inkább az válik fontossá, amivé mi magunk leszünk a képek nézése közben. Vagy később. Persze olyan eset is lehetséges, hogy valakinek ez nem jön be, és nem változik benne semmi. Akkor az, akinek nem, joggal fanyaloghat, mert a szép, míves, színes képekkel – melyeken gumibaba, plüss őzike, üvegszemű majom, fémkutya, csecsék és becsék, csupa utálatos és meglehetősen giccses tárgy, továbbá jobbára elszáradt növények, ágak, termések találhatóak –, mindezekkel az égegyvilágon semmit nem tud kezdeni. Látja, érti, de nem érzi. És ezt is el lehet, el kell fogadni, mint érvényes álláspontot. Ő ilyen. Jogában áll nem elmerülni a mesevilágban, jogában áll nem elérzékenyülni, nem gondolni rég megesett történetek ködbevesző alakjaira. Ő ilyen. Ezek a képek akkor viszont tutira nem neki szólnak. A többieknek viszont nagyon is. Azoknak, akik képesek személyes viszonyt kialakítani a képekkel. Akik közös munkával, melyben az alkotó, a néző és a kép egyaránt részt kell vegyen, ki-ki a maga módján, létrehozzák azt az erőteret, amiben a fotók kifejthetik hatásukat. A képek szemlélésével eltöltött kellő mennyiségű és intenzitású idő, a koncentrált odafigyelés, csipetnyi empátia és némi játékosságra való hajlam előzetes feltétel ezen fényképek befogadásához. Mert nem elsősorban a fogalmi, értelmi, de sokkal inkább az érzelmi, lelki síkokon képesek hatni. A képekben történetek laknak. Nem egy, de sok. Van története természetesen a fényképésznőnek is, meghallgatjuk, tetszik, hümmögünk, milyen érdekes, de mindnyájunknak akad saját meséje, és valljuk be, mindenkinek a magáé az igazán fontos. Az önmagukban jelentéktelen tárgyak Judit érzelmeitől, tehetségétől, az alkalmazott fényektől, a felvétel szögének megválasztásától, a használt optikától, a nagyítás mértékétől és minden egyébtől olyan kontextusba kerülnek, melyek feledtetik primer, elsődleges – nem túl érdekes és vonzó – tárgyi tulajdonságaikat és képileg erőssé, vonzóvá, hatékonnyá lesznek. Jelképekké válnak mindazok a tárgyak, melyek csak azért készültek el annak idején, csak azért kerültek HMJ útjába, azért találtattak és őrződtek meg, hogy egyszer majd fénykép válhasson belőlük. Ezek a halott tárgyak eléggé szürrealista élethelyzeteket modellálnak, mi több, az egész album, a kiállítás a mindannyiunknak kötelezően előírt életfolyamatot járja végig születéstől a halálig, teremtéstől az elmúlásig. Egyszerű és mindenki számára nagyon ismerős narratíva, nem kell gondolkodni rajta, csak részt kell venni benne, felismerni belőle a személyhez szólót. A képek hozzásegítik a feléjük fordulót, az elfogadót, az eleve el nem utasítót, hogy szembesüljön saját élet- és halálélményeivel, felidézhesse saját sorsának fordulópontjait. A képeken nincs élet. Tárgyak vannak. Színek. Fények. De a fényképeket nézve, megelevenedhet saját életünk, amiben mi vagyunk a főszereplők, a mellékszereplők, a résztvevők és a reflektálók, benne is vagyunk, meg nem is, szemlélők is, de átélők is lehetünk. És valljuk meg, leginkább erre való a művészet, ezt tudja nyújtani nekünk a művészi absztrakció által Horváth M. Judit. És vagyunk még néhányan, akiknek erre még szüksége van.
A cikkben szereplő művészek: