Horváth M. Judit: Privát képek
Testbe zárt fájdalom
2012., Fotóművészet
Horváth M. Juditot nem kell bemutatni azoknak, akik többé kevésbé kiismerik magukat a magyarországi fotózás világában. Idén késő tavasszal azonban hosszú hallgatást követően egy tőle szokatlan, a korábbiaknál is személyesebb, megdöbbentő és megrázó anyaggal jelentkezett a Mai Manó Házban.
A téma nem új, sokan feldolgozták már megannyi módon saját kórházi tartózkodásukat, a betegségük egy szakaszát dokumentálandó, bezárva egy közegbe, amelyben az egyetlen értelmes cselekvésnek éppen ennek az állapotnak a megmutatása tűnt. Horváth M. Judit azonban egészen másra vállalkozott, illetve inkább egészen más eredményt hozott az általa készített képek sokasága, amelyek időnként, amint ő mondta, kiegészültek olyan felvételekkel, amelyeket családtagjai készítettek, amikor ő már képtelen volt tartani a fényképezőgépet.
A anyag szokatlansága, a nagyon személyes és őszinte feltárulkozáson túl, abból fakadt, hogy itt már nem csupán fotográfiák sorának hagyományosnak tekinthető bemutatásáról volt szó, hanem egy önálló installációról. Csizek Gabi egy külön teremben helyezte el a képeket kivetítő projektort, ahol a látvány és a hozzá tartozó, Zányi Tamás által koncipiált hangeffektusok, dallamfoszlányok, zenei motívumok, zörejek zárt egységben működtek a látvánnyal. A teljes sötétségben a néző számára, akárcsak a moziteremben, felfüggesztődött a külső világ, csak a képek jelenléte és a hozzájuk kapcsolódó kísérő hangok, zenei motívumok jelentették a megtapasztalható realitást. Az installációs helyzet elsőként kénytelenül is Nan Goldin hasonló megoldású munkáit juttathatja eszünkbe, és nem csak az installációs megoldásból adódóan, hanem éppen a személyes helyzetek közvetlen bemutatásából fakadóan is, ami ugyan nem nélkülözi, nem nélkülözheti a megrendezettséget, a felvételi helyzetek látszólagos spontaneitása mégis felülírja azt.
A kiállítás címe Privát képek, amely cím szemérmesen hallgat arról a tényről, hogy Hermann Ildi és Horváth M. Judit is élete egy válságos időszakában nyúl a fényképezőgéphez. Hermann Ildi azt mondta diplomavédő prezentációjában, hogy egy olyan élethelyzet állt elő, amikor számára az egyetlen értelmesnek tűnő reakció erre az állapotra a fényképezőgép személye és a világ közé iktatása volt. Így létrejöhetett az a bizonyos, Jean Baudrillard által is emlegetett távolság a fotós, mint szubjektum és a betegség között, amely ezáltal egyértelműen csak mint távoli, ezáltal már „tárgyilagos távolságtartással szemlélhető” objektum jelent meg percepciójában.
Horváth M. Juditot a képeket látva azonban valami egészen más indította arra, hogy fényképezőgépet fogjon. Nem arra törekedett, hogy a felfoghatatlannak tűnő helyzetet igyekezzen a kamera segítségével racionális eseménnyé, felfogható, megmagyarázható dologgá szelídíteni. Sőt, a képsort nézve és Zányi Tamás zenét hallgatva, inkább az válik feltűnővé, hogy az adott helyzetben mintha inkább épp a kamera segítségével igyekezne önmagába hatolni (néha mintha szó szerint is), és olyan kérdéseket felvetni önmaga számára, amelyeket talán mindenki igyekszik inkább elfojtani magában egy ilyen vagy hasonló helyzetben.
A betegség nem tartozik a mindennapi élethelyzetek közé. A test ilyenkor a megszokottól eltérően, másként van jelen a gondolatokban, pedig nagyon is az ember sajátja, hiszen jelzéseket küld, amelyeket tudata, legalábbis egy bizonyos intenzitásig regisztrál. Érzi a fájdalmat, a lázat, és pszichésen is tapasztalatokat gyűjt, amelyek nyilván nem elválaszthatók a fizikai folyamatoktól. Ugyanakkor pedig tőle távoli, idegen dologként jelenik meg a korábban (jobb esetben fenntartás nélkül) sajátnak tudott és érzett test, épp a nem mindennapi, szokatlan érzések és tapasztalatok miatt, amelyek így nem tűnnek az övének. A betegség mint saját állapot tudatosítása (ezzel pedig a saját test elfogadása betegen is) esetenként hosszan tartó folyamat. Talán ezt nevezhetnénk a betegség elismerésének, önmagunkkal való elfogadtatásának, amíg tehát eljutunk abba az állapotba, hogy már nem tőlünk távoliként, hanem sajátunkként, magunkként tekintünk a megváltozott állapotba került testünkre. Ez kétféle megoldásra sarkallhat. Vagy a megadásra, annak beismerésére, hogy nincs mit tenni, csak várni a fejleményeket, vagy pedig arra, hogy belátva és elfogadva a helyzetet, igyekszik az ember tenni valamit ellene, amennyiben lehetősége van rá. De mi módon kapcsolódik ez Horváth M. Judit munkájához? Ő a már említett előzményekkel ellentétben, nem egyszerűen a dokumentátor hideg és tárgyilagos pillantásával fordul önmaga felé. Éppen ellenkezőleg. Részben azt látom itt is megmutatkozni, ami Nan Goldin első fontos művének az egyik lényeges motiválója volt (aminek ugyan ellentmond a mű végleges és „kanonizált” címe), a nyomhagyás. Önnön átmeneti jelenlétünknek megelőlegező igazolása, a barhtes-i „itt volt lét” lehetőségének biztosítása, ebben az értelemben pedig egyben valaminek a hátrahagyása, ami majd egyszer a mi fizikai prezenciánk helyére léphet, ha be nem is töltheti, de részben elfoglalhatja azt (igaz, Barthes életének története a könyv megírását követően nyomaszó és intő jel). A másik lényeges mozzanat pedig az, ami Goldin művéből szükségszerűen gyakran hiányzik – a tudatosságnak az a szintje, amelyen Horváth M. Judit végig dolgozik, nemcsak a képek válogatása közben, hanem már azt megelőzően, a képek készítésekor is.
A felvételek önmagukban, miként azt Goldin is többször hangsúlyozta, bár fontosak, nem igazán értelmezhetők, önmagukban állón nem igazán relevánsak. Lényegüket éppen abban a kontextusban nyerik el, amelybe készítőjük helyezi őket. Jelentésüket abban a viszonyrendszerben kapják, ami az előtte-utána kapcsolatból adódik. Ebből a perspektívából tekintve pedig nem elsősorban a betegség már tudatosan megélt időszakának, majd a gyógyulásnak a folyamata bontakozik ki előttünk. Nem az kap jelentőséget, hogy mik az egyes stádiumok, miként változik az arc, a bőr, a hajszín, milyen hegek maradnak vissza, milyen a kórházi szoba, a kert, amely enyhülést hoz a tekintetnek a sok neonfény és orvosi zöld meg steril szürkés-fehér nyomasztó unalmába. Nem a kórtermi magány vagy a kiszolgáltatottság kerül itt előtérbe. Éppen ellenkezőleg. Mintha a betegségnek ezek a hozadékai, nem ritkán szükségszerű velejárói teljesen érdektelenek lennének az ő tekintetében. Az azonban, ami itt előtárul a néző számára, már csak a mű keletkezésének történetéből fakadóan is ambivalens. Nem azért, mert többféle értelmezésre adna lehetőséget (hisz az evidens), hanem azért, mert lényeges különbség van abban, ahogyan akkor viszonyult helyzetéhez, környezetéhez és önmagához Horváth M. Judit, amikor a képeket készítette, meg aközött, ahogyan akkor tekintett a már kész felvételeken megmutatkozóra, amikor a mű végső formáját kialakította. Ez a befogadó számára talán nem nyilvánvaló. Azt is gondolhatná, hogy nem is lényeges. Jelentőségét mégis az az eltökéltség és tudatosság adja, amellyel Horváth M. Judit végigviszi koncepcióját.
A két időpillanatban jellemző különféle viszonyulások abból fakadhatnak, hogy a mű lezárásakor érvényes perspektíva a felvételek készítésekor még nem volt előre látható.
Mi foglalkoztathatta Horváth M. Juditot fényképezés közben, arról nem érdemes feltételezésekbe bocsátkozni. Amiből a néző kiindulhat, az a kész munka, és a különféle hangeffektusokból álló kísérőzene. A képsor, amely a vetítésnek köszönhetően összefüggő történetté áll össze, olyan motívumokkal indul, amelyeket leginkább – amint azt a cím is előrevetíti – a privát fotó kategóriájába lehetne sorolni. Ebben az esetben azonban nem az adja jelentőségüket, hogy miként viszonyulnak a személyes tér más elemeihez, hanem az a tekintet, amellyel Horváth M. Judit fordul feléjük, és amelyet megpróbál közvetíteni, talán elsősorban is saját maga számára. A nyitókép egy régi írógép, amelyen egy furcsa kis szív áll – mintha kézzel készítette volna valaki –, amely kapcsolódik egy kör alakú keretbe helyezett fényképhez. Korábbi, Csalóka látszat című kiállításán már találkozhattunk olyan képekkel, amelyek ezekhez hasonló tárgyakról „meséltek”. A Privát képekben megjelenő tárgyak esetében azonban sokkal hangsúlyosabb az a személyes viszonyulás, ahogyan a tárgy a képet készítő életének egy bizonyos szakaszához vagy eseményéhez kapcsolódik, amiről persze a néző mit sem tud, nincs is rá valójában szüksége, mert elég ha csak feltételezi ezt a kapcsolatot.
A tárgyak mellett természetesen a legnagyobb hangsúly a saját test megfigyelésére kerül. A legtöbb felvételen a fokozatosan interiorizált állapot, az ahhoz való viszonyulás, annak elfogadása, majd a vállalt el nem fogadása stádiumaiban rögzített látványokkal találkozhatunk. Mintha minden felvétel egy kérdés lenne, Horváth M. Judit kérdése önmagához, saját testére vonatkozóan, a mivé leszel tétova kérdésével. A kiállítás perspektívájából azonban inkább a test változása kerül előtérbe, fokozatos és elkerülhetetlen átalakulása, ami külsőségekben mutatkozik meg. Mindeközben pedig sejteni véljük, hogy legalább annyira lényeges az egyes testterületek, felületek fokozatos átlényegülése, eredeti jelentésüknek és jelentőségüknek a lassú változása, az egyes testrészek új jelentéssel való telítődése, vagy éppen az eredeti jelentés elvesztése. Mindez azonban a néző elől lényegi módon elzárva marad, amit a történet főszereplője magába fojt, de nem annyira tabu, mint inkább titok mivolta miatt. Saját féltve őrzött titkaként kezeli és persze őrzi is mindezt.
A harmadik képtípust azok a felvételek képviselik, amelyeken még valaki megjelenik, de csaknem mindig Horváth M. Judittal együtt. A szituációkból sejtheti a kívülálló, hogy itt családtagokról van szó. A férj, akivel megosztja életét minden értelemben, valamint két fiatal nő, talán a lányaik, végül pedig két kutya, amely pozíciójából adódóan családtagként mutatkozik meg. A képek intenciója nem kérdéses: rögzíteni azt, ami itt még egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, de ami akár rövidesen múlt időbe teendő, fokozatosan, a szándékolt vagy épp akaratlan felejtés okán szertefoszló érzéssé válhat. Itt olyasmit mutat fel Horváth M. Judit, talán öntudatlanul is, ami miatt még mindig rabul ejti a fényképből áradó félelmetes erő azt, akit igazán személyesen érint a látvány. Az áll itt pőrén a néző előtt, amire Barthes azt írta – nem mutatja meg fényképen, mert az olvasó (néző) számára nem jelentheti azt, amit neki, vagy még rosszabb esetben nem jelent semmit.
Az egymást váltó kockák között van néhány, amely (mint korábban már utaltam rá) valamiképp a külső világot hivatott belevonni ebbe a zárt belső miliőbe. Ezektől a vetítés vége felé megjelenő két csaknem egyforma felvétel lényegesen eltér. A két képen ugyanaz a terasz látható. Mindkettőről hiányoznak az emberek. Csak növények és vázákban álló vágott virágok töltik ki a látóteret. Bár mindkettőn a napnyugta előtti pillanat rögzült, az egyik mégis inkább derűs, ahogy a barnásvörös fény szétárad mindenen, míg a másikon jobbára a komor félhomály uralkodik, amelyben a tarka virágok inkább egy félhomályos temetőkert szomorú dekorációjára emlékeztetnek, ezzel pedig a történet lezárásának két lehetséges módját előlegezik meg
Végső soron Horváth M. Judit privát képein keresztül saját megrázó történetének vizuális mozzanataival szembesít minket. A néző egy ember „szenvedéstörténetét” meghatározó stádiumait követheti nyomon, amely történet végül földi megváltással zárul, habár a test és a lélek még sokáig kénytelen a nyomokat magán és magában hordozni.
(Herman Ildivel közös kiállítás a Mai Manó Házban, kurátor Csizek Gabriella)
– Pisztner Gábor
A cikkben szereplő művészek: