Egy kiállítás, amit érezni kell
2009., Fotóművészet
Alig néhány hete lóg a Mai Manó első emeletén egy kiállítás, melyről azóta már mondtak mindent, hideget, meleget vegyesen. Nagynevű filozófus, nevének jócsengésére sokat adó esztéta, lélekbúvár, zenész, fotótörténész közvetítette azt a hűha-élményt, mely a kiállítás láttán elfogta. És másik esztéta, másik kritikus, másik zsurnaliszta fanyalogta le, hogy giccs, érzelgős, nem érti a rejtett erotizmusát és satöbbi.
Jó ez. Végre valami, mely képes megosztani, polarizálni a nézőket, a hozzáértőket, vagy annak látszókat. És folyik a diskurzus a médiában, családi étkezőasztaloknál, kocsmákban és egyebütt. De jó, hogy végre fotóról, fotók okozta pozitív vagy negatív benyomásainkról beszélünk és nem -csak és kizárólag- másról. Mondjanak róla bármit. Beszéljenek róla. Futtassák meg a képeket először magukban, aztán azokban a csoportokban, ahol érdemes még szóra nyitni a szájakat. Gondolkozzanak róla, meséljenek az érzéseikről, gondolataikról, hiszen egyetlen kép sem él csak úgy önmagában, elszigetelten. Mindegyik az éppen akkori, aktuális nézőjében támad fel tetszhalott állapotából, él, ameddig emlékeznek rá, s szenderedik ismét csipkerózsikaálomba, ha elfelejtődik, vagy emlékezetben okozott anyagtorlódás okán dilitelődik. Mindenki –akár tudatában van ennek, akár nem- mindig saját magát, aznapi személyiségét, éppen érvényes véleményét, érzékenységét vagy érzéketlenségét, aktuális problémáit viszi a kiállító terembe. A képek csak ürügyül szolgálnak ezek felszínre kerüléséhez.
Horváth M. Judit kiállítása pedig kiválóan alkalmas erre a célra. Csalóka Látszat a címe, de ez félrevezető, mert csöppet sem csalóka a látszat. Inkább nagyon is erős, emocionális, valóban létező. Tehát nem csalóka, mert valódi és nem látszat, mert látszik. Arról szólnak nekem ezek a képek, hogy egy szenzibilis nő a gyermekkorából, vagy még korábbról tudott, hallott, élt meséket, történeteket, - mondjuk mítoszoknak őket, azzal sem tódítunk nagyot- szóval ezeket a benne élő, gomolygó, egykönnyen nem materializálható érzeteket, hosszú munkával, sok keresgélés után formába tudta tölteni, s létrehozott egy kiállítást, amit nem elsősorban látni, ésszel értékelni, hanem érezni kell.
Másfél esztendővel ezelőtt kezdődött. HMJ bejött a Manóba, s azt mondta: mutatnék valamit. De ne lepődj meg rajta kérlek, mert nagyon másmilyen, mint amit eddig ismertél tőlem. És ha tetszik, és ha bevállaljuk, akkor ő ezt majd egyszer szeretné itt nálunk bemutatni. Elkezdődött egy dialógus köztünk. Meglepődtem, amikor megláttam a képeket, de ezt rutinosan nem mutattam. Alapjaiban tetszett, amit láttam, de a képek egy része nem úgy és nem ott mutatta magát, ahol kellett, egy másik helyett volt jobb, szóval néztem és mondtam, mondtam, ahogy az egy kurátortól elváratik. Miközben beszéltem, figyeltem a velem szemben ülőt és riadtan láttam, hogy Judit szeme szűkül, egyre szigorúbban néz, amit mond, az pedig keményen elutasító volt. Szóval azt gondoltam az első beszélgetésünk végén, hogy ebből aligha lesz itt kiállítás, mert így én nem szeretném igazán, ő viszont jottányit sem tér el szilárd, előzetes elképzeléseitől. Ám néhány hónappal később Judit visszajött, hozott megint egy nagy kupac képet, ugyanazokat és másokat, ugyanúgy és másként, mint korábban. Csodálkozva láttam, mi mindent fogadott meg korábbi, teljesen terméketlennek vélt beszélgetésünkből, miként lépett tovább, és járta következetesen a saját útját. Elkezdett alakulni, formálódni az anyag, s nagyjából tíz fordulót követően alakult ki a most látható változata, a képek sorrendje, mérete, címük, az asszociációs szövegek listája és minden egyéb.
Így jött létre a Juditban bujkáló mesékből, az olvasott irodalmi vagy más szövegekből, életének meg- és átélt emléknyomaiból, valamint az itt-ott gyűjtött élettelen tárgyaiból, bábuiból ez a sajátos mesevilág, ahol semmi sem jelenti csak azt, ami látszik a képeken, hanem az válik fontossá, amivé leszünk a képek nézése közben. Vagy később. Vagy nem tesz semmit, és akkor az, akinek nem, joggal fanyaloghat, mert a szép, míves, színes képekkel, - melyeken gumibaba, plüssőzike, üvegszemű majom, fémkutya, csecsék és becsék, csupa utálatos és meglehetősen giccses tárgy és jobbára elszáradt növények, ágak, termések találhatóak -, mindezekkel semmit nem tud kezdeni. Látja, érti, de nem érzi. És ezt is el lehet, ez is érvényes álláspont, ezt is el kell fogadni. Ő ilyen. Jogában áll nem merülni el a mesevilágban, jogában áll nem elérzékenyülni, nem gondolni régmegesett történetek ködbevesző alakjaira. Ő ilyen. Ez a kiállítás viszont nem neki szól.
A többieknek viszont nagyon is. Azoknak, akik képesek személyes viszonyt kialakítani a képekkel, hogy létrejöhessen az az erőtér, amiben hatni kezdenek. A képekkel eltöltött kellő mennyiségű és intenzitású idő, befogadó készség és némi játékosságra való hajlam előzetes feltétel ezekhez a fényképekhez, mert a kiállítás nem elsősorban a fogalmi, értelmi, de sokkal inkább az érzelmi, lelki síkokon képes hatni. A képekben történetek laknak. Nem egy, de sok. Van története természetesen a fényképésznőnek is, meghallgatjuk, tetszik, hümmögünk, milyen érdekes, de mindnyájunknak akad saját meséje, és valljuk be, mindenkinek a magáé az igazán fontos. A tárgyak, kellékek a fényképésznő által bírt történetek, mesék, érzetek nyomán átlelkesülnek, életre kelnek, megérintenek, szólnak, mesélnek. Az önmagukban jelentéktelen tárgyak Judit érzelmeitől, tehetségétől, az alkalmazott fényektől, a felvétel szögének megválasztásától, a használt optikától és minden egyébtől olyan kontextusba kerülnek, melyek feledtetik elsődleges –nem túl érdekes és vonzó- tárgyi tulajdonságaikat és képileg erőssé, vonzóvá, hatékonnyá lesznek. Jelképekké válnak mindazok a tárgyak, melyek csak azért készültek el annak idején, csak azért kerültek HMJ útjába, azért találtattak és őrződtek meg, hogy egyszer fénykép válhasson belőlük. Ezek a halott tárgyak szürrealista élethelyzeteket modellálnak, mi több, az egész kiállítás a mindannyiunknak kötelezően előírt életfolyamatot járja végig, születéstől a halálig, teremtéstől az elmúlásig. Egyszerű és mindenki számára nagyon ismerős narratíva, nem kell gondolkodni rajta, csak részt kell venni benne, felismerni belőle a személyhez szólót. A képek hozzásegítik a feléjük fordulót, az elfogadót, az eleve el nem utasítót, hogy szembesüljön saját élet- és halálélményeivel, felidézhesse saját sorsának fordulópontjait. A képeken nincs élet. A képek láttán viszont megelevenedhet saját életünk, amiben benne is vagyunk meg nem is, nézők, szemlélők is, de átélők is lehetünk. És valljuk meg, leginkább erre való a művészet, ezt tudja nyújtani nekünk a művészi absztrakció. És vagyunk még néhányan, akiknek erre van leginkább szüksége.
Megjelent a Fotóművészet 2009.2 számában
A cikkben szereplő művészek: