Harcok, sebek, könnyek, képek

Gyorsportré Horváth M. Juditról

2013., kormendigaleria.hu

Azt hiszem, Horváth M. Judit életének roppant módon felforrósodott és megsûrûsödött évei voltak azok, amelyeket az Amaro Drom munkatársaként, majd főszerkesztőjeként töltött el. Maga a szûken vett feladat sem csekélység, de annál az ő esetében sokszorta többről volt szó. Arról, hogy az addig különösebb felelősség nélkül használt eszközt, a fotográfiát egy szakmailag hallatlanul igényes feladat végrehajtására kell használnia, s ha nem vall kudarcot, afféle „mûvészetközeli” állapotba juthat vele. S arról is, hogy a magyarországi cigánytelepek és a budapesti gettósodott városrészek megörökítése közben olyan pokoli állapotokkal kénytelen szembesülni, amelyeknek pillanatnyi elviselésére, majd a tapasztalatok pszichés továbbhurcolására nem csekély erőt kell koncentrálnia. S mindezek mellett vagy inkább fölött végképpen át kell gondolnia identitásproblémáit, éppenséggel a brutális tapasztalatok fényében kell „megoldania” azt a papírra olyan könnyen leírható két szó okozta mély lelki kavarodást, amelyet a „cigány vagyok” okozhat. Azt már csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy mindez a félig-meddig magánügy (identitás, mûvészet, hivatás, vezetői állással járó konfliktusok stb.) a forrongó közügyek közepette jelentkezett, hiszen a rendszerváltozás utáni évek mindannyiunk számára – mai, divatos szóval élve – kihívást jelentettek. Nos, Juditnak az 1990-es évek első három esztendejében jutott bőven a kihívásokból.

Csaknem tíz évvel később készítettem vele egy hosszabb interjút, ez meg is jelent a Fotográfia nőnemben címû könyvemben (Balassi Kiadó–
Magyar Fotómûvészek Szövetsége, Budapest, 2002), ebben így vall származásáról s a vele kapcsolatos gondjairól: „A szüleimé az első olyan generáció, amelyik már nem zenész lett. Édesapám pék- és cukrászmesterséget tanult, édesanyám varrónőnek. Családunk az asszimiláció összes nyûgével és bajával kínlódott. Minket anyám úgy nevelt, hogy mi nem vagyunk cigányok. Naponta azzal keltem, azzal feküdtem, hogy mi nem vagyunk cigányok. Természetesen mégis tudtuk, hogy mi cigányok vagyunk, és ezzel elég nehéz mit kezdeni, ha az embert nem tanítják meg arra, hogy hol a helye.. Ezzel a meghasonlással nagyon nehéz volt együtt élni. Anynyira nehéz, hogy tizenhét évesen el is jöttem otthonról.”
Bár az 1970-es évek Budapestje csöndesebb és szabályozottabb volt, mint a mai, azért elképzelhető, hogy egy tizenhét éves sárvári gimnazista lánynak micsoda istenkísértés lehetett teljesen egyedül szerencsét próbálni a fővárosban. Egy olyan lánynak, aki szinte a légüres térben mozgott. A cigányságának nem vállalása mögött a Kádár-rendszer finoman szólva ellentmondásos kisebbségi politikájának egyénre szabott leképezése állhatott. Az a szemlélet, amelyik szerint a magyarországi cigányság nem nemzetiség, és még csak nem is etnikum, hanem csak hátrányos társadalmi réteg, amelynek kétségkívül tapasztalható bajai a többségi társadalomba való tökéletes integrálódással oldódnak meg. Ebben a gondolkodásban egyszerre volt benne a többségi gőg, amelyik semmibe veszi a hazai cigányság igényeit, kulturális tradícióit, egyáltalán nem törődik ennek a népességnek a véleményével, megosztottságával, differenciálódásával, de talán nem túlzás, ha feltételezzük, hogy volt benne valamiféle ügyetlen jó szándék is a rasszista előítéletek negligálására. Ugyanúgy, ahogyan képes volt a korabeli politika a holokausztról is anélkül beszélni, hogy a zsidó szót kiejtették volna. (Persze ez utóbbi sem pusztán az ügyetlen jó szándék miatt történhetett így. Arról már nem is szólva, hogy a holokauszt cigány áldozatairól jószerivel nem is hallhatott a közvélemény.) Ráadásul a létezőnek mondott szocializmus kétségkívül modernizációt jelentett a magyar társadalom számára, s így a cigányságnak is. Gyakran erőszakos és könyörtelen modernizációt, amelyik elsöpri a régi, megszokott, biztonságot adó (bár gyakran nyomorúságos) kereteket, de alig ad helyette valami újat. Adja viszont az elemi létfeltételek viszonylagos javulásának ígéretét. Juditnak már a szülei is ebben az áramlatban sodródtak, s ha szenvedések és emberi veszteségek árán is, de gyerekeiknek mindenképpen azt kívánták, maradjanak a fősodorban. Csak a perifériára ne szoruljanak, hiszen onnan – ezt hetedíziglen tudja a cigányság – szinte lehetetlen a megszabadulás. Sokan úgy gondolták, ha ennek a hagyományok elvesztése az ára, azt is meg kell fizetni érte.
Harminc éve a szegénységből felfelé kapaszkodó falusi fiatal lányok első generációja előtt – cigányoknak és nem cigányoknak ugyanúgy – némi leegyszerûsítéssel két út mutatkozott: vagy ápolónőnek, vagy tanítónak mennek el. Judit az előbbit választotta, ha egyáltalán választásnak lehet nevezni a szinte szükségszerûen bekövetkezőt. Tétovasága, beletörődése a társadalmi pozíciójából kiszakadó emberek jól ismert nyavalyája. Segítség és irányítás híján vágyai és céljai sincsenek az embernek, hiszen számára teljességgel ismeretlen közegben mozog.
Judit annyit tudott, hogy a gimnáziumot be kell fejeznie, s munka mellett kiváló eredménnyel be is fejezi, de hogy utána mit is kezdjen magával, merjen-e és mit továbbtanulni, azt már nem képes eldönteni. Hiába ész, szorgalom és tehetség, háttér nélkül szinte lehetetlen a továbblépés. Kollégiumban és nővérszállón lakva, kis fizetésből magát fenntartva, nyilván gondolni sem mer arra, hogy már az általános iskolában megcsillanó remek rajzkészségét vagy kiváló versmondói tehetségét kellene kibontakoztatnia. Hogyan, milyen keretek között? Már a fővárosi nővérszálló, a felelősségteljes gyermekápolói hivatás, a kórház szigorú hierarchiájában kivívott pozíció megélése is éppen elég pszichés terhet jelent egy nagyon más közegből kiszakadt fiatal nőnek. A testközelből megtapasztalt egyetlen értelmiségi hivatás, az orvosi, nem vonzza. Akkor ugyan mihez kezdhetne magával? Sokat olvas, imádja a filmeket, és várja a csodát. Így vall erről: „Ahogyan anyámékban sem volt igazi tervszerûség, ugyanúgy bennem sem. Nem volt valódi konkrét célom nekem sem, én is csak annyit tudtam, hogy onnan, a kórházból majd valahogyan ki kell kerülnöm.”

Az élet – közhelyesen igaz – képes csodákat is produkálni, s ha nem is fehér lovon vagy meseautón, de néhanap egy-egy feltûnően szép, fiatal ápolónő életébe belép a mesebeli férfi. Judit embere, a roppant céltudatos és tehetséges fiatal fotográfus, Stalter György bizonyos szempontból tényleg mesebeli figura lehetett az 1970-es évek végének Magyarországán. Nemcsak azért, mert a felszínen harsogott szólamokkal szemben akkoriban (is) a társadalmi státus és vagyon – ha nem is teljességgel – meghatározó szempont volt a párválasztásban, s az ifjú ápolónő mindössze három bőrönd könyvet tudott vinni a közös háztartásba, hanem azért, mert Stalter nem egyszerûen vállalta, hogy egy cigány lányt vesz feleségül, hanem a maga lendületes módján szinte kikényszerítette Juditból, hogy szembenézzen identitásának elfojtott gondjaival. Ő maga így emlékszik erre a keserves időszakra: „Akkortól ugyanolyan szigorral, ahogyan őt nevelték, elkezdte bennem erősíteni, hogy vállalnom kell a származásomat, sőt kutya kötelességem vállalni, mert abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem. Bár attól, hogy valaki elfogad tetőtől talpig, a származásommal együtt, attól az elfogadás nekem magamnak még nem fog simán menni.” Így aztán lassacskán elindult benne valamiféle változás, de még sokáig nem akart a származásáról beszélni sem közvetlen környezetében, sem másutt. Házassága más szempontból is inspirációt jelentett számára, úgy érezte, hogy tanulnia kell, s valamiféle alkotómunkát végezni. Ám tétovasága továbbra is megmaradt: nem tudta, pontosan merre is induljon. Így aztán férjétől kezdett fényképezést tanulni, ez a terület, hogy úgy mondjuk, kéznél volt. Ez sem igazi választásnak látszik ugyan, de azt tudni kell, hogy Judit korábban is affinitást mutatott a képek iránt, és még férje kényes ízlése szerint is remekül ítélte meg, hogy mi a jó és mi a rossz a fotóban. A kínkeserves tanulás meghozta eredményét, Judit megtanulta a kamerát használni, s egyre gyakrabban maradt a negatívon lenyomatként az, amit ő előre elképzelt.
S mire az események idáig elértek: fényképezni tudás, alkotómunka iránti igény, az identitás keresésének kényszere – a világ is nagyot fordult. Kitört a demokrácia, s egy csalóka történelmi pillanatig úgy látszott, a cigányság ügye is nagyot fordulhat. Szerveződések, forrongás, meglóduló sajtópiac, tervek és merész új szavak. Hirtelen felgyorsulni látszottak az események, s Horváth M. Judit egyszeriben egy induló roma laphoz került fotósnak. Dolgozott korábban rövidebb ideig egy hetilapnál fényképészként, de azt nem lehet mondani, hogy rutint szerzett volna a szerkesztőségi munkában. Ráadásul addig romákat nem is fényképezett, úgy érezte, nincsen joga hozzá, hiszen még önmagával sem jutott egészen dûlőre ebben a kérdésben. Attól fogva aztán belekerült a bonyolult és indulatoktól terhes roma közélet sûrûjébe, hirtelen óriási fotográfiai feladatot rótt rá a sorsa, s feladatai szembesítették őt a romák egy részének tûrhetetlen helyzetével. A hatás szinte sokkszerû volt. „Amikor ott a cigánytelepen életemben először szembesültem azzal, hogyan kénytelenek élni emberek, akkor nem az identitástudat miatt háborodtam fel, hanem egyszerûen elfogadhatatlannak tartottam azt a helyzetet.” Hirtelen saját cigánysága is másként mutatkozott meg, a telepen élők meleg embersége, testvéries bizalmuk iránta segített neki önmaga elfogadásában is. S bár a szerkesztőségben is sok indulat feszült az emberekben, Judit meglehetős szeretnivalót talált abban, amit csinált, s azokban, akikkel együtt csinálta. Pár éve így emlékezett az évtizede történtekre: „Ebben a harcban mindenki nagyon megsérült. Nem is tudok olyan embert, aki épen vészelte volna át. Nekem sem sikerült. Emellett mégis annyi mindent kaptam a cigánymozgalomtól.” Hamarosan főszerkesztő lett, s ezzel olyan terhet vállalt, amilyenre egyszerûen nem volt felkészülve. Sebeket kapott és adott, harcolt a szinte reménytelen helyzetben, s végül feladta.
Ám közben a tapasztalatok, élmények, keserûségek és sebek mellett gyûltek a fotográfiák is. Stalter Györggyel, férjével, minden hónapban elment egy-egy telepre, s ezekről az utakról megjelent a lapban egy-egy riport is, de nemcsak a riporthoz készültek képek, hanem azokon kívül is. Egy olyan képanyag gyarapodott hétről hétre a házaspár jóvoltából, amelyik túlmutatni látszott az aktualitáson. Túl a XX. század végi Magyarország tûrhetetlen cigánytelepein – azokon, amelyek a XXI. századba lépve is létezhetnek –, s egy meggyalázott, megtiport népcsoport tragédiáján. Bár arról is szól, persze, ez a képanyag.
A fotográfia egyik csodálatos adottsága hallatlanul gazdag rétegzettsége. S ez a rétegzettség idővel csak még izgalmasabbá válik. A felületes szemlélő gyakran csak a fényképek elsődleges dokumentáló mivoltára gondol. Holott már a valóban csak puszta megörökítést szolgáló fotográfiák is túltesznek a fényképész szándékán. A néző gyakran olyan részletet fedez fel egy-egy fényképen, amelyet készítője figyelemre se méltatott, tán észre sem vette az exponálás pillanatában, s a lényegtelennek látszó momentum mások számára izgalmas felfedezés lehet. Sok fényképen pedig éppen az a legmegkapóbb, ami nincs is rajta, a hiány teszi képpé a primér látványt. A fényképezőgépet tudatosan használók ismerik a kép teremtésének fortélyait, tudják, hogy az mindennapi, beavatkozásmentes megörökítés sem egyszerû dokumentálás. S tudják, hogy a megismételhetetlen életpillanatok képkockába zárása a képolvasatok tömegét generálhatja a különféle nézőkben. A telepi képekből sok küszködés árán könyv született 1998-ra. A benne sorjázó fekete-fehér képek jelentésrétegei csak gazdagodnak az időben távolodva. Nemcsak azért, amit Judit az interjúban keserûen konstatált: ezek a fotók még húsz év múlva is aktuálisak lesznek, hanem a fénykép előbb említett legsajátabb tulajdonsága miatt.
A Stalter Györggyel közösen készített Más Világ címû album Horváth M. Judit alkotói pályájának kimagasló teljesítménye. A magyar fotográfia, végső soron a magyar mûvészet és kultúra gyarapodott vele. S azok az emberek, akikről és akikért készült? Nos, rajtuk nemigen segített. Nem segíthetett. A kötet, amelyhez Göncz Árpád írta az előszót, komoly szakmai sikert aratott. De Judit nem fotózta többé a telepieket. „Szeretet most is van bennem, csak most már tudom, hogy ők ezzel semmire sem mennek. Akkor pedig van-e jogom hozzá egyáltalán?”
Ugyan ki adhatna választ a kínzó kérdésre? Jó érzés, hogy ott a könyv a polcomon, és elfogadhatatlan, hogy Judit képeinek csillogó szemû gyermekei már a saját gyerekeiket dajkálják ugyanazoknak a vályogviskóknak az ajtajában állva.

– Szarka Klára szakíró, Magyar Fotómûvészek Szövetsége

A cikkben szereplő művészek:

Horváth M. Judit
Stalter György