E világ néma tanúi

Kritika, Élet és Irodalom 99/29., György Péter

1999., Élet és Irodalom


A hazánkban is jól ismert multinacionális kommunikációs cég világszerte ismert reklámja ingyenes tanáccsal szolgál mindenkinek: „hallasd a hangodat" (make yourself heard). Nem nehéz rávágni: ugyan miképp, hiszen azok a tömegek, amelyek a média cirkuszára hallgatásukkal válaszolnak, nem épp önként lettek némákká. A kifejezhetetlenné vált élet, az elmesélhetetlen történetek, a formát nem kapott események, tehát az elnyomottság, a marginalizáltság és az osztályhelyzet között komoly összefüggések vannak. Ez távolról sem csupán anyagi kérdés: akik nincsenek abban a helyzetben, hogy egy adott társadalom által elfogadott, legalizált formák között juttathassák kifejezésre önmaguk kultúráját - azaz hallathassák hangjukat -, óhatatlanul megsérülnek, mégpedig épp emberi lényegükben, individualitásukban válnak sértetté. Hátrányos helyzetük épp úgy felháborító és nehezen elviselhető, mint a szegénység okozta marginalizálódás összes egyéb formája.


Az önkifejezésre, önreprezentációra való képesség, illetve a képességek elsajátítására való lehetőség általában szorosan összefügg a reprezentáció kérdésével, irányultságával, jellegzetességeivel. Kicsit élesen fogalmazva: a szabály úgy áll, hogy mindazok, akik maguk sem mindig képesek saját érdekeik képviseletére, akik újra és újra azt élik át, hogy hangjuk mégsem hallatszott, nos mindezek az emberek javarészt ugyanazok, akikről a kommunikációs társadalom nagy központi image gépezetei újra és újra megfeledkeznek, illetve ha mégis szóba kerülnek, akkor sem lehet sok okuk az örömre. A tükör, amit eléjük tartanak, minduntalan torz. Ha valaki szegény, s különösképp ha cigány is, akkor jobban teszi, ha önmagát nem a társadalom által kínált képből, a többségi média által teremtett image-ből definiálja. Más kérdés, hogy miként definiálhatná magát akárki - akitől egyébként elváratik az integrációban való lelkes részvétel -, mint a társadalom által eléje tartott tükör által. De mi van akkor, ha ebben a torz tükörben kíméletlen gúny és megvetés látható?
Tegyünk egy egyszerű kísérletet: képzeljük el, hogy bárki, Isten halandó magyar cigánya elhatározza, hogy egyetlen napig akként látja önmagát, ahogy a média által róla teremtett képek azt determinálnák. A többségi média képzeteiből, megannyi kereskedelmi televíziós programjából, a magyar sajtó nem egy édes vitájából önképét merítő/kereső Új Ádámunk bizony furcsán fog festeni. Ha eddig volt is munkája, hát felhagy vele, ha nem ivott, hát most vedelni kezd, tagolatlan részeg gesztusokkal hadonászik, ruházata, fogazata egyaránt riasztóan hiányos lesz. Ő maga mosdatlan, magyar beszéde nevetséges, intonációja idegen, kifejezései szegényesek.
Nos, mindent egybevéve, épp úgy fog festeni, mint a múlt századi metszeten, színezett fotográfián a vándorcigányok festettek volt. Amúgy ezt a leromlott, civilizáción kívül rekedt primitív természeti nép percepciót a magyar média esetenként képes „szocioriportnak" tekinteni, amit én a harmincas évek nagy fotográfusainak nevében legalábbis kritikával illetnék. A hajdani szociofotó/film, illetve a mai magyar többségi média cigányság percepciója között - minden egyébtől függetlenül - van egy alapos eltérés. Nevezetesen, a magukat a Jóisten ügynökeinek tekintő hajdani mesterek még hittek az emberi nem fogalmában, és hipotézisüknek megfelelően a nyilvánosság segítségével mintegy feljelentették a Társadalmat, amely hagyta, hogy az oszthatatlan emberi nem egyes tagjai ilyen helyzetbe kerüljenek. Az amerikai Dorothea Lange, Walker Evans illetve Kálmán Kata, Tabák Lajos, Escher Károly társadalomkritikusok voltak, akiknek soha nem jutott eszükbe más, mint az elnyomottak képviselete. Nos a mai - posztmodern - voyeur média nem vádolható efféle baloldali elfogultsággal. A szociofotó léte egykor arra a feltételezésre épült, hogy a szegénység nem pusztán megindító, de alapjában véve tűrhetetlen, és a civilizált társadalom felelős tagjainak azért kell tudniuk, hogy mi történik a közösség önkifejezésre képtelen tagjaival, hogy a szolidaritás gyakorlati formái fellelhetőek és kidolgozhatóak legyenek. Manapság már szó sincs szolidaritásról, s a szegénység képeinek mintái ismét a kolonializmus hajdani fotográfiáinak nyomait követik. Egykor a hajdani baloldali mesterek épp oly szépnek és felemelőnek látták a szegényeket, mint némely jobb sorsra érdemes középosztálybeli polgárportrén ennek a figyelmes tekintetnek újra és újra a tanúi vagyunk. Arról nem beszélve, hogy a szociofotó/film jelentősége abban állt, hogy - mint azt Walter Benjamin az új orosz film kapcsán megjegyezte - alkalmat nyújtott arra, hogy „olyanok jelenjenek meg a kamera elôtt, akik különben soha nem kerültek a fényképezőgép lencséje elé."
Ma sincs ez igazán másként. A fotográfiák és a (dokumentum)filmek javarészt individuumként az arra érdemeseket, az elhíresült polgártársakat ábrázolják. A marginális helyzetben lévő tömegeknek a XIX. századi kolonialista percepció legszebb hagyományait bemutató primitívkénti reprezentáció jut. Ó, szó nincs már a Nemes Vadról, a XVIII. század egykori testvéri eszméjének nincs nyoma. Az ezredforduló hírnévért lihegő, abból pénzt és újra pénzt csináló társadalmában csak kevesen érdemlik ki azt, hogy saját egyetlen földi életük teljességében ábrázoltassanak: individualitásuk által, s ne különféle előítéletek, illetve szociológiai tézisek vizuális tipológiai illusztrációjaként. Ama bizonyos társadalom, amelynek köszönhetően egy-egy percre a névtelenek is feltűnhettek ott, azokban a csatornákban, ahol addig és azóta is csak a Nagy Neveknek jár némi figyelem, nos a baloldali gyakorlat vezérelte társadalmi kísérlet részben rémálom lett, részben nevetséges véget ért - ma már csak tétova mosolyra okot adó, félálomban áttántorgott évtizede néhány államnak errefelé. Ami a másik nagy - vizuálisan is különös - kísérletet illeti: a nácik soha nem tudtak mit kezdeni az egyénekkel, az ő percepciójuk csak a tipológiát ismerte. Minden német felismerhetően német kellett, hogy legyen, ahogyan mindazokban, akikben anyakönyveik szerint lehetett, meglátták a zsidót. De ez másik történet, mindössze az individualitás reprezentációjára való képesség, illetve az ahhoz szükséges műfajok megléte és hiánya végett említem.
Manapság már ez a múlt: manapság a hírnévvel felvértezetteknek jár némi közfigyelem néha - mint az amaz idétlen trónörökös és egy nem túl vonzó fiatalasszony esetében láttuk -, talán a kellőnél is több. Ellenben roppant kevés olyan fotográfiát láthatunk, amelyen a szegényeknek, a már cseppet sem nemes vadaknak, a mi primitívjeinknek is kijut a királynőket megillető figyelem: amely semmi egyéb, mint annak a feltételezése, hogy képünk alanya/tárgya kitüntetett kivételezett sorsú, csodálatos életű lény, akinek élte egy-egy epizódját megörökíthetni az adott fotográfusnak nagy tisztesség. A Királynő életének tanúi - maguk is kiválasztottak. Az udvari festők mind a reprezentációs eljárások jó ismerői: ilyen körökben nemigen illik tévedni, s errefelé már minden apró gesztusnak jelentése van.
Mármost vannak néhányan, akik képesek arra, hogy úgy fényképezzék le egy-egy nem különösképp híres embertársukat, mint a Királynőt, vagy épp az Udvar egy-egy tagját örökíti meg a tanúsága tudatában lévő alkotó. Akik ugye nemegyszer paparazzik. Paparazzik: azaz azok a nyomorultak, akik a közönség hiéna étvágyából élő magazinok és híradók nélkülözhetetlen semmirekellői. Tanúk egy hazug történetben, tanúi a hiúság vásárának - amelyben a Titok egy-egy mell és egy-egy rejtettnek szánt csók „leleplezésévé" pervertálódott. Holott azért - csendesen jegyezzük meg - csak mindannyian ugyanúgy végezzük a dolgunkat, legyen egyikünk király, a másikunk szolga. Amit egykor tanúságtételnek hívtak, az nem a média/voyeurizmus technikai kiszolgálása volt, amint dokumentum alapja sem a kíváncsiság volt, a kérlelhetetlen érzés, amely semmi egyéb, mint az az érdeklődés, amelyből már rég kivonták a szeretetet.
Semmi másról nincs tehát szó, mint a hírnévnek kijáró figyelem és tapintat, az individuális percepció elosztási igazságtalanságainak újraértelmezéséről. A tanulási folyamaton áteső Liza sírva fakad, hogy Pygmalion/Higgins kiabál vele. A mester üvöltve mondott válaszának lényege szerint nem az a kérdés, hogy üvöltünk-e vagy sem. A kérdés az, hogy aki üvölt, az mindenkivel üvölt-e. Paparazzi az, aki a királyban is a semmirekellőt keresi, fotográfus az, aki a koldusban is észreveszi a királyt. A tanúságtétel mindenkinek kijár.
A kérdés tehát mindössze annyit, hogy ki és miként képes arra, hogy épp úgy fényképezze azt, akit hírnév övez/véd, s azt, akit nem. Képes-e a fotográfus arra, hogy tanúskodjon azok perében, akiknek azért nem szolgáltatnak igazságot, mert még soha nem jutottak el a bíróig. Kérdés az, hogy megérti-e a fotográfus: amikor az elnyomottak ügyében fényképe tanúskodik, akkor bizony ô áll szemben a bíróval. Hiszen a rossz fotográfus/filmes nem más, mint hamis tanú.
Horváth M. Judit és Stalter György, szerény megfigyeléseim és a Más Világ/Other World című könyvük tanúsága szerint igencsak tisztában vannak az ilyesféle gondolatokkal. Cigányokat fényképeznek ők: romákat, javarészt az Isten háta mögött élő embertársainkat, hivő és hitetlen embereket, magyarul beszélő férfiakat és nőket. Megannyi oknál fogva Horváth és Stalter egyaránt ismerik ezt a világot: az előbbi három éven át szerkesztette az Amaro Dromot, utóbbi pedig az esztergomi ferenceseknél töltött diákévei óta fényképezi roma embertársait. A részben adott, de leginkább megszerzett ismerősség és munkával kikövetelt beavatottság sokat hoz a két művész konyhájára. S ugyan a két alkotó fotográfiái jelentős mértékben el is térnek egymástól: Horváth jóval meditatívabb, lágyabb, óvatosabb, Stalter ellenben nem riad vissza az akciófotóktól, mondhatnánk, jó keményen belemegy helyzetekbe - de mégis bölcs döntés, hogy munkáik együtt szerepelnek, egy albumban, egy „projekt" részeként. Ugyanis a fotográfusok egyéni kézjegyeinek eltéréseinél fontosabb a közösen kialakított percepció. Fontosabb az, hogy mindketten eldöntötték: sem hazugságról, sem álságos romantikáról, a szkáj roma megalkotásáról sem lehet szó.
Ennek megfelelően ezeknek a fotográfiáknak a szemlélése, tanulmányozása két oknál fogva is roppant kényelmetlen érzést kelt a nézőben.
Egyrészt előbb-utóbb ki-ki csak elszégyelli magát. Az átlag olvasó, lakjon csendes soproni mellékutca tetőterében, éljen a miskolci belváros kicsit érdesebb udvari lakásában, mindaddig, amíg az átlag környékén marad, addig nemigen lát ilyen szegénységet. Ami azt illeti, ez az érzés olyan erős, hogy kell némi idő, amíg az ember megszokja, hogy hol is jár: a könyv előszavát író nagyszerű Kerényi György kifejezésével élve: Cigányországban járunk, még akkor is, ha az a mi hazánkban terül el. Errefelé nemigen hallottak a bankkonszolidáció viharairól, de attól tartok, hogy a Hermann Nitsch nevű rosszéletű idióta álművész és giccsmester tevékenysége kapcsán kitört agresszív cenzúrahisztéria sem dobogtatja meg a roma szíveket. Cigányországban komolyabb és egyszerűbb kérdéseket kell megoldani. Például válaszolni kell, a „mit is együnk ma" típusú ismerős kérdésekre. Száz szónak is egy a vége: a Más Világban látható szegénység épp úgy és azért felháborító, amiért Móricz egykor nem tehetett mást, mint felolvasta egy magyar parasztcsalád ebédjét a Zilahy villában a népi írókkal barátkozni kívánó Gömbös Gyulának. (Amire is a némelyek Gömböse vissza is vágott volna, hogy aszongya: Zsiga, te állítólag destruktív vagy.)
Ugyan, kérje meg valaki Cigányország lakóit, hogy menjenek el választani, ugyan menjen el oda bárki, és mondja el nekik a választási programjait: legyen szó akár polgári, akár nem polgári Magyarországról. Horváth és Stalter képei világosan beszélnek: ezeket az embereket a politikai osztályban már rég leírták. Talán tisztességesebb, ha azt írom: leírtuk. Leírtuk, mi magyarok, akiknek amúgy tényleg van épp elég bajunk, és nincs már erőnk és kedvünk, tehetségünk és türelmünk, hogy még ezeket az embereket is magunkkal vonszoljuk felfele, befele, arrafelé, amerre mi magunk is tartunk. Egy olyan ország felé, ahol van némi tér az Időben kicsit elnyújtózni, aludni, felébredni, lenni. Istenem, ...jártam ezen a Földön - mondja Jacobi, Ottlik hegedűművész hőse. Istenemre mondom, ezek az emberek nem ugyanazon a Földön jártak, mint én. Holott ugyanolyan emberek lennénk mindahányan. S ezen nincs mit szépíteni.
S van még egy ok, amiért mindez kiváltképp kényelmetlen: s ez már nem pusztán szociális ok, ez már igazi esztétikai probléma. Horváth és Stalter ugyanis miközben keményen bemutatják ezt a szegénységet, nem érik be ennyivel, s nem is az állapot ezeknek a képeknek a lényege. Legalább ilyen fontos a mindennapi élet bemutatása - mielőtt bárki azt hinné, hogy Cigányországban éppúgy az Istentől elhagyott világ teremtményei élnek, mint ebben a hazában bárhol. Vannak itt hiú és vidám emberek, vannak korlátoltnak tűnő arcok, megint egy másik már elvesztette büszkeségét, arcán pusztán a végső mondatig való várakozás csendje. De akármint is: épp olyanok ők, mint mi magunk. Romák - Bovarynék - mi magunk. S ami azt illeti: ez a legfontosabb tanulság. Nevezetesen a különbségek száma - egy-egy átlagmagyarhoz képest - szinte fájdalmasan magas. Tagadhatatlan tény, hogy hazánkban ilyen tömegben és ilyen körülmények között nem élnek mások, mint a romák. Válaszolhatjuk erre azt, hogy mindig így volt - s ez részben igaz is. Csakhogy ez a történeti relativizmus és néma cinizmus az, amelyet ezek a képek megsemmisítenek. Azt gondolnám, akárki nézi meg ezeket a képeket, annak bizonyos mértékben vélhetően megváltozik az élete. S ennél többet - Rilke után - senki sem akarhat a művészettől. Kikényszeríteni némi szolidaritást, együttérzést azok iránt, akiknek az életét tanúsíthatom. Akik rábízták az életükről szóló képeket ezekre az emberekre, s akik jól sáfárkodtak a cigányok örökségével.
(Horváth M. Judit, Stalter György: Más Világ)


A cikkben szereplő művészek:

Stalter György