Szürke fényű csillag
2013., kormendigaleria.hu
„Pesten járt néhány esztendeje Jozef Koudelka, az élő legenda, a legnagyobb fotográfusok egyike.. Vége lett az előadásnak, s Koudelka lassan kiszabadult a rajongók, a kíváncsiak gyűrűjéből.. És akkor ez a nagy művész kabátja zsebéből előhúzott egy cédulát, s azt mondta, hogy ő is szeretne látni valakit. Mi több, beszélgetni vele. Ki volna az? - kérdezték a döbbent kíváncsiak. Imre Benkő – hangzott a válasz. Aztán találkoztak, és persze beszélgettek. Csendben, azok nyugalmával, akik nagyon tudják a dolgokat.” (Végh Alpár Sándor: Benkő városa a mi városunk. Pillanatok Budától Pesterzsébetig. Tűzfalak és roskadt sorsok. Magyar Nemzet, 2004. jan. 27.)
Ez a rövid idézet is felveti bennem a kérdést: ki a hazai kulturális, művészeti életben a csillag? A sztár? Félek, a választásra jogosult közönség minimum kétharmada kérészéletű tv-szereplőket, műsorvezetőket, celebeket sorolna vég nélkül, s talán egyet vagy kettőt a valódi csillagok közül. De lehet, hogy túl optimista vagyok… Egyet, kettőt…
Arra is nyugodtan mernék nagy összegben fogadni bárkivel, hogy a Balázs Béla-díjas, Pulitzer-díjas, Eugene Smith ösztöndíjas, Kossuth-díj várományos Benkő Imre sem sztár szerintük. Pedig szinte minden adottsága megvan hozzá. Elsősorban és mindenek felett: tehetséges. Másodjára: rengeteget dolgozik és kutyakövetkezetesen járja a maga szabta utat. Könyvei, fotóalbumai jelennek meg. Kínától Indiáig, Amerikától Esztergomig több száz csoportos kiállításon szerepelt alkotásaival. Azoknak a tárlatoknak a száma is túlhaladta már az ötvenet, ahol az ő nevére jöttek a képekre éhes nézők. Két alkalommal – 1975-ben és 1978-ban – aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán. Számos jelentős közgyűjtemény és galéria őrzi a fényképeit. Sok jó fotográfus vallja őt tanítómesterének, ami nem csoda, hiszen 12 éven keresztül, egészen 2000-ig a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára volt. Stílusa van. Utánozzák. Mi kell ennél több ahhoz, hogy valóban sztár legyen? Buta kérdés, tudom, ne is válaszoljanak…
Közben meg, mindezeken felül, immáron mindjárt hetvenévesen, még mindig kíváncsi. Alig tudok olyan sztárfényképészt (csillagfotóst) előszámlálni hirtelenjében, akivel olyan sokat találkoznék fotókiállításokon, könyvbemutatókon, mint vele. Mások fotókiállításán, mások könyvbemutatóján, persze. Sokat tud, s talán ezért akar és bír még mindig tanulni. És ez így volt egész életében, olvasom az életrajzi momentumait, szinte mindenhol ez tűnik fel. Autodidakta volt. A maga erejéből… Addig próbálgatta, míg nem sikerült… Elvégezte ezt is, azt is, kipróbálta ezt is, azt is, csak a tudásvágyától vezérelve. Figyelemre méltó tulajdonság, ezért biztos mintának állítanám, miként Urbán Ádám a példaképeit soroló, most is látható kiállításában. De igazából nem hagyja magát, folyton hátrahúzódik. Ha bírna, leginkább láthatatlanná válna, ködsüveget nyomna a fejébe, mert egy valami nagyon hiányzik ebből a fényképészcsillagból. Az exhibicionizmus. A magát megmutatni vágyás, a feltűnősködés. A melldöngető önreklámozás. Ő csak úgy van, dolgozik, csinálja a képeit, tudja a saját értékeit, mi is tudjuk az ő értékeit és még sincs soha a bulvárlapok címoldalán, nem vele csinálnak ifjonc rádiósok, tévések kis színeseket. Szürke csillag. Vele fordult elő – kivel mással –, hogy az elmúlt dicsőséges évtized nagy helyezkedésében, lapalapítási és -megszüntetési lázában a legismertebb fotóriportereink egyikeként, mindenféle díjakkal, kitüntetésekkel kidekorálva, hirtelen, váratlanul munkanélkülivé lett, s maradt is volna sokáig, ha a kollegialitás nem segíti őt ki a nem maga kaparta gödörből. Ez is megérne egy külön történetet, de azt mesélje más. Esetleg ő saját maga: „1990-ben megszűnt a Képes Hét. 91-ben a párizsi Wostok Press fotóügynökség engem szemelt ki magyarországi fotóriporterének. A rendszerváltozás idején elég sok olyan riportot csináltam, a szovjet csapatkivonulástól kezdve a hajléktalanproblémáig, ami most a párizsi archívumban van. Dicsekedhetnék, hogy az első pápalátogatásról, az ózdi kohászatról készült fotóim nagyon szépen jelentek meg, de inkább a jó kapcsolat miatt érte meg, ők képviselik a képeimet külföldön. Itthon másfél évig nem volt munkám, utána jött az Európa, kilenc hónapig, és aztán megint semmi, akkor voltam munkanélküli segélyen majdnem egy évig. Rádöbbentem arra, mennyire egyedül vagyok, és semmit nem jelent az, hogy valamihez értek, hogy valamit csináltam. Amikor a csepeli munkásokkal együtt álltam sorban a munkanélküli segélyért, az elég nehéz volt.” (Bacskai Sándor: Az ember dokumentatív ábrázolása érdekel. Beszélgetés Benkő Imrével. Fotóművészet, 1999. 3-4. sz.)
Benkő klasszikus fotóriporter, abból a fajtából, aki valamivel szerencsésebb csillagzat alatt születvén most a Magnum vagy a Rappho vagy valamelyik nagy illusztrált világmagazin ünnepelt fotósa lenne. Ő is menne külföldre, százak hallgatnák előadásait, s a végén ő is előhúzna a zsebéből egy cédulát, miként tette azt Koudelka… Pénze is annyi lenne, mint a pelyva, és biztosan nagyvonalúan támogatná a Mai Manó Házat. Ehelyett reggelente vonatra száll, döcög két és háromnegyed órát, mert egy évtizednél régebben fényképezi Ózdot, az Acélvárost. Csinálta már egy ideje, amikor megkapta a további folytatáshoz az Eugene Smith ösztöndíjat. És ez nem semmi, ha szabad így mondanom. Abban a rengeteg fotóban, amit ott exponált, nemcsak egy gyár, nemcsak a magyar szocialista nehézipar totális csődje, leépülése követhető nyomon, hanem valami több, ennél is fontosabb. Talán a dolgozó ember örökös alávetettsége, kiszolgáltatottsága, védtelensége a szűkebb és tágabb világgal szemben. Vagy más. Pedig Benkő nem szenzációkat keresett, hanem pusztán megörökített, mint hajdanán a királyok mellé szegődött krónikások. „Amikor a könyv készült, kétszáz tekercsnyi negatívom volt. De ez elég tömény anyag, nagyon szigorúan fényképeztem, ha reggeltől estig dolgoztam, akkor sem lőttem el öt-hat tekercsnél többet. Általában két-három napra megyek le, a gyár melletti Kohász szállóban szoktam lakni, és volt egy kis támaszpontom is, az Ózdi Vasas című újság kis, füstös szerkesztősége, ahol az üzemi lapos újságírók segítettek, onnan felhívhattam azt, akitől az engedélyeket kellett kérni. 89-ben megkaptam a Kassák Lajos ösztöndíjat, és a bíráló bizottság kérte az igazgatót, hogy támogassák a munkámat, akkor kaptam egy állandó belépőt. Általában telefonon előre elrendeztem mindent, és volt mellettem egy ember, aki segített. Akkoriban nem töprengtem annyira azon, miért is szeretek Ózdra járni. Most már tudom, biztosan nagy szerepe van a gyerekkori élményeimnek abban, hogy ott kötöttem ki, hogy annyira hatott rám a gyári környezet. Nagyon kedvelem ezeknek az egyszeri embereknek a társaságát, valahogy őszintébb, átláthatóbb az, ahogy egymás között lerendezik a dolgokat. Amikor összeállítottam a könyv anyagát, egy lényeges történet lezárult, mert a gyár lelkét, a kohókat, az olvasztókemencéket szétbontották. Most vegetál a gyár, de évente legalább egyszer leutazom.” (Bacskai interjúja: i.m. Fotóművészet)
Bár Benkő életművében a legsúlyosabb elem Ózd, azért beszéljünk még a többi fontos munkájáról is. Harminc évnél régebb óta próbál valami általános érvényűt megfogalmazni Budapestről (Szürke fények), melyről ezt mondta: „Nem szeretem a harsogó fényeket, szétszabdalják az arcot, nem lehet az arcon keresztül a környezetet tükrözni. A sorozatomat egy elhalt hangra, egy sajátos szürke színre alapoztam. Ha nagyritkán álmodom, akkor látom ezt a szürkét, mindenen rajta van és mégis minden tisztán látszik. Igazából csak ezt a fényhatást szeretem, nagyon sok a rejtett dolog benne.” (Pogány Ira: im.) A főváros fotográfiai ösztöndíjának jóvoltából 2000-2001-ben Budapestet, az itt élőket, végső soron minket fényképező fotós képeiből készült kiállítás és fotóalbum nem véletlenül kapta a Blues (2003) címet. Itt látható fotói ezzel a zenei műfajjal tartják a legszorosabb rokonságot. Az ilyenfajta zenéket és a Benkő-féle képeket egyként jellemzi az a finom melankólia, a csipetnyi humor, a nyomorúságot überelő humánum, a harsány nagyzolás kerülése, melyek mind a zene, mind a Benkő-láttatta nagyváros sajátossága. Amiképpen az eredeti néger blues dallamvezetése a felhívás-válasz formulán alapul, úgy Benkő Imrénél is igen kötött a képek száma, sorrendje, mérete, formája és elhelyezése. Nincs a képein vér, szenzáció, híresnek tartott sztárocskák torz grimasza, nincs szép színesfénykép idegenforgalmilag frekventált helyszínekről, csak fekete-fehér panorámafotó és fekete kerettel szegett szürke fotográfia az ezredfordulós magyar főváros különböző pontjairól. Mindegy, hol jár éppen fényképezőgépével, a Corvin közben, a Duna Plázában, a Mammutban, a Józsefvárosban vagy a Hajógyári szigeten, mindig meglátja, kihámozza a különféle csomagolások alól az őt érdeklőt, a lényeget, azt az életérzést, hangulatot, mely sokunk sajátja. Mint ahogyan a blues is nagyon kötött formákban szólal meg Muddy Waters vagy John Mayall hangszerein, azonképpen nagyon Benkősen szólnak a fotói is. Öt¬ezernél több felvételből állt össze a kiállításon és a könyvben bemutatott vá¬logatása. „Három évtizede fényképezi a budapesti utcák emberét, a városi életformát is, miként a francia Atget fotózta a múlt századfordulón Párizs utcáit, külvárosait. Fotós újságíróként nem a gyorshírek foglalkoztatják, nem akar könnyed, esztétikailag vonzó vagy szenzációhajhász képeket készíteni. Nem az esemény, hanem a történet foglalkoztatja”. (Palotai) Vannak még kötetei számosan, az említetteken túl, ha valaki ezeket a képeit is meg szeretné nézni, vegye meg a Blues mellett az Arcok. Sziget fesztivál albumait is. Nem kidobott pénz, garantálom.
Mióta csak ismerem, azóta gyűjti mániákusan az ikreket. Nincs olyan ikerszépségverseny, világtalálkozó vagy ikres esemény, amire el ne ment volna. Szerintem már mindőjüket lefényképezte egyszer, némelyiküket többször is, akár tíz év múltával. Kötete is jelent meg erről, az Ikrek. 1982-2008 címmel, benne 200-nál több fotóval, ami minimum 400 portrét jelentene, ha köztük nem lennének hármas, sőt négyes ikrek is. Ennyi emberről ennyi érdekes portré, szerintem ezt Benkő Imrének találták ki.
Azt hiszem, nincs olyan fotója, melyet sajtóba, közlésre, vagy kiállításra odaad, melyen ne lenne olvasható ez a szöveg: „A fotók nem vághatók, csak a film szélét jelző fekete kerettel együtt nyomtathatók, paszpartuzáskor vékony keret látszik!” Erről a csak látszólag formai, de igazából nagyon is végiggondolt, szemléletbeli dologról a következőket mondja: „A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában éreztem rá a dokumentarista fotográfia ízére, azóta használom tudatosan a negatív teljes méretét. Nekem a film széle hozzátartozik a képhez, számomra az a legizgalmasabb játék, amikor a Leica kockán belüli, dinamikus térben a felvétel pillanatában uralom a képmezőt. Ezt nehéz megoldani, nem is mindig jön össze, de a törekvés megvan. Ha filmszél nélkül, ’kopaszon’ látom viszont valamelyik képemet, az már nem az enyém, mert hiányzik róla valami, ami az egészet összefogja. Minden fotósnak kialakulnak a saját játékszabályai; én minél szigorúbban szeretem a konstrukciót összerakni, bátrabban vágok olyan terekben is, ahol klasszikus szemmel illetlenség lenne. Cartier-Bressonnal értek egyet, ő sem tudja megérteni azt, aki "lazán" fényképez, és nem elég szigorú.” (Bacskai interjúja, i.m. Fotóművészet)
Fotográfiai tevékenységének célja: az ember és környezetének megmutatásával korképet adni, életérzéseket felvillantani. Klasszikus fotóriporter, műfaja a dokumentarista fotóriport. A 70-es években az MTI munkatársaként hosszabb ideig az oktatás, a közművelődés, a kulturális élet eseményeinek fényképezésével foglalkozott. Az MTI, vagy hogy is hívják ma éppen, mindegy is, szóval az MTI archívuma sok ezer ilyen fotóját őrzi. Munkásságának legfőbb területe a több képből készült, általában fekete-fehér nyersanyagra készült riport. Könyvei borítójának majd mindegyikén szerepel a fotóesszé műfaji megnevezés és egy tól-ig dátum. Szinte mindig nagyobb egységekben, sorozatokban gondolkodik. Klasszikusa a sokféle kezdeményezés után a második világháborút követően, az Egyesült Államokban kialakult úgynevezett street fotográfiának. A nemzetközi fotós szakirodalom egybehangzó állítása szerint Robert Frank személyével, The Americans könyvével, kiállításával lett a műfaj igazán népszerűvé szélesebb körben is. Benkővel kapcsolatban meg kell említenem, hogy az a közhely, miszerint a street fotográfus három tényező megléte esetén automatikusan megszületik, azazhogy van utca, van fényképezőgép, s ez az előző kettő egy személy közreműködése következtében interakciók sorozatába kezd, nos, ebből még nem keletkezik koherens életmű. Nem elég kimenni az utcára, ott járkálni, s ami megtetszik, azt lefényképezni. Az igazán jó és neves alkotó képeinek 80 százaléka már készen van a fejében, lelkében, mielőtt kivonul az utcára, hogy elképzeléseihez megfelelő formákat találjon. Nem témákat keres tehát, hanem megvalósítja a fotográfiával kapcsolatos ideáit az utcán felbukkanó potenciális képelemek segítségével. És ez óriási különbség, mondom halkan és csak zárójelben. Olvassák csak, mit gondol erről Benkő? „Ha érdekel egy téma, elég jól bele tudom magam ásni. Van, amikor telítődik az ember, úgy gondolja, már elég jól körüljárta, nem tud többet kihozni belőle, de én, kellő szigorral, mindig éreztem, hogy biztosan születik egy még jobb kép; nem könnyen adom fel. Nem akarok semmit leleplezni, nem akarok turkálni mások privát dolgaiban, senkit nem akarok lejáratni. Fontosnak tartom, hogy az emberi méltóságot adjuk meg a társainknak. De az élet nem laboratóriumi körülmények között zajlik, én is tévedtem már.” (Bacskai interjúja, i.m. Fotóművészet)
1988 óta különböző ösztöndíjakkal – Kassák Lajos Fotográfiai Ösztöndíj, André Kertész és HUNGART-ösztöndíj – alkotott, utazott, a világ több mint 30 országában fényképezett, így Afganisztánban (egy kabuli börtönben, amikor szabadon engedték a politikai foglyokat 1980-ban), Kínában (3 héten keresztül négyezer fekete-fehér és színes felvételt készített 1984-ben, majd 2005-ben), Kambodzsában (1983), a Koreai NDK-ban, Kubában a VIT idején (1978-ban, majd 1985-ben, 1989-ben és 2006-ban), Vietnamban (amikor a két országrész egyesült, 1976 és 1983), a Szovjetunióban (Szibéria 1978, Moszkvai Olimpia 1980, majd 1983, 1987, 1990, 2004), Indiában (1980 és 2010 ). Az Egyesült Államokban, Franciaországban. Nem kritikaként írom ezt, de tök mindegy neki, hová megy, mindenhol benkőimrésen fényképez, mindenhol ugyanazt látja és örökíti meg. Utak (2004) című albuma jól példázza ezt. Nála nagyobb globalizátort nem ismerek, pedig eszébe sem jut ilyennek lenni, ő csak magát hozza, ő csak fényképez, bárhol van. És hát tehet arról, hogy igazából a világ, a világban bárhol élő emberek mindenhol olyan egyformák?
A cikkben szereplő művészek: