A hosszútávfotós

„Akkor kezdődik a munka, amikor másnak véget ér”

04.., Magyar Narancs

Kevés olyan ember van egy szakmában, akit mindenki szeret és elismer. Benkő Imre fotográfusra ez kivételesen ráillik. Generációk látásmódját és képi világát határozta meg akaratlanul is az alázattal és szorgalommal, évtizedeken át késztett, soha le nem záródó sorozataival. A híres cseh fotográfussal, Jindřich Štreittal közös életműkiállítása kapcsán beszélgettünk emlékgyártásról, utcai fotózásról, abba nem hagyásról az idén 70 éves örökifjúval.

– Majdnem kerékpárversenyző lettél. Hogy is kezdődött?
– 1943-ban Kispesten születtem, de apám munkájának köszönhetően egy bakonyi bányászlakótelepen nőttem fel. Húszévesen ismerkedtem meg a fényképezéssel, emlékképeket készítettünk barátokkal, és úgy megtetszett, hogy a megtakarított pénzemből versenybicikli helyett inkább egy Altix gépet vettem. Azóta az életem legfontosabb részévé vált a fotográfia. 1968-ban megnyertem egy országos fődíjat és ismeretlenül az MTI-be hívtak. Reggeltől késő estig dolgoztam, bizonyítanom kellett. Rengeteg téma, helyszín és arc. Megedződtem, és mindez alapozta meg a későbbi látásmódomat. Soha nem MTI-stílben akartam fotózni, hanem az adott szituációból a legjobb képi megoldást kihozni.
– Hogyan éreztél rá a saját stílusodra?
– Pályám elején amatőrként tömörebben fogalmaztam meg a képeket, többet használtam teleobjektívet. MTI-fotósként persze dolgoztam nagylátószöggel, de 1977-ben volt egy revelatív élményem: egy alkotótáborban készítettem egy olyan nagylátós képet, amelyen egyszerre megnyílt a tér, és minden éles volt. Tudatosan talán akkor éreztem rá a dokumentarista szemléletre, amit Cartier-Bresson vagy Koudelka képvisel. Ez a váltás eredményezte, hogy a szó igazi értelmében közelebb kerültem az emberekhez, mert az ilyen lencsével közel kell menni. Ez megoldotta azt a dilemmát is, hogy fotósként hogyan legalizáljam magam. El kell fogadtatni a jelenlétem: én nem távolról, titokban, lesből fényképezem.
– Mekkora belső erőfeszítés kell embereket fotózni? Lelkileg, hogy viseled, hogy belelépsz intim pillanatokba, privát szituációkba?
– Van bennem feszültség. Régebben valamivel könnyebb volt fotózni, ma már nem lehet annyira közel kerülni. Egyre nehezebben teszem meg, hogy ismeretlen emberekhez odamenjek. Máshogy reagálnak, kamerafrászosak. Egy zárt térben könnyebb elfogadtatni magad, mint egy streetphoto-szituációban, ahol nem tudsz láthatatlan maradni, be nem avatkozni. Kellemetlen dolog, de vannak rá praxisok. Gyakran csak keresgélek, mintha nézelődnék. Úgy csinálok, mintha oldalra kattintanék. Ha valakit „körbefényképezek”, abból már látom, hogy reagál a fotózásra. Sokszor van olyan, hogy látok egy inspiratív közeget, de sajnos nem történik semmi. Akkor körözgetek, visszajárok, hátha.
– Milyen visszhangja volt annak idején, hogy World Press Photo-díjakat nyertél?
– Megírták a sikeremet 1975-ben és 1978-ban is, de akkoriban nem illett sztárolni senkit. A díjak mégis hozzájárultak ahhoz, hogy több lehetőséget kaptam, külföldi riportokra küldtek, ahol úgymond magamnak is fotóztam. Ezeken a munkákon és egyéni utazásokon formálódott az Utak című albumom. Sokan úgy tekintik, hogy van egy munka, amit meg kell csinálni, utána el lehet tenni a gépet. De nem biztos, hogy épp azon a ponton, a hivatalos időben történek a legfontosabb dolgok, másfelé is kell figyelni: a lényeg sokszor a banális dolgokban van. Nekem inkább akkor kezdődik a munkám, amikor másnak véget ér. Az események peremén dolgoztam és dolgozom ma is, amik csak ürügyek arra, hogy képeket készítsek.
– Miért hagytad ott az MTI-t?
– 1986-ban megalakult a Képes7, ez a lap közölt itthon először nagyméretű, többoldalas képriportokat. Odamentem, kedvemre kiélhettem magam, például a Thatcher-látogatáson nem a protokollt, hanem a biztonsági őröket fotóztam, de csinálhattam szubjektív sorozatot szülészeti vajúdásról is, futballszurkolókról vagy éppen Jancsó-forgatásról. A Budapest-fotóim is itt jelentek meg először szériában. A magazin sajnos csak öt évet élt, azóta sincs olyan lap, ami a fotózsurnalizmusra fektetné a hangsúlyt. Bár a saját témáim fotografálását soha nem hagytam abba, mégis nehéz volt egy biztosnak tűnő pályafutás megszakadása után átjárni a csepeli munkaközvetítőbe és beállni a sorba a melósokkal. Készült is egy kép rólam a Fotómagazinba: „Benkő Imre, a díjnyertes munkanélküli”.
– Lehet, hogy jó helyen ácsorogtál Csepelen? Hiszen egy iparág, gyártelep és munkásainak életének romba dőlését mutattad meg az Acélváros című könyvedben, amit sokan a magyar fotográfia egyik csúcsteljesítményének tartanak.
– Inkább egy időszak tragikus lenyomata sajnos. Már a bányásztelepi évek is meghatározók voltak, valószínűleg ezek a beépült élmények is inspiráltak. 1987 óta fotóztam az Ózdi Kohászati Művek leépülését, és ez a visszalátogatósdi mind a mai napig tart, amolyan utómunkaként. Kitartóan ingáztam Budapest és a gyár között, mert éreztem, hogy itt valami fontos és megrázó dolog történik a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet során, sorsok dőltek össze a rendszerváltás hozadékaként.
– Az albumodnak milyen sorsa lett?
– A korra jellemző. Amikor megjelent, vittek könyveket Ózdra, hogy a helyiek is lássák. De a vége az lett, hogy a város vezetői visszaküldték a példányokat. Nem úgy tekintettek magukra, ahogy én azt autonóm módon ábrázoltam. Abban az időben nehezen tudták megérteni törekvésemet, ami nem a pillanatnak szól, hanem – mint minden témám – kicsit hosszabb távra tekint, mintákat vesz, és az átmeneteket vizsgálja.
– Ezért lettél „hosszútávfotós”?
– Riporterként semmire nem volt időm, ráadásul sok egyedi képet csináltam, pedig szeretek összefüggésekben láttatni dolgokat. Ózd tanított meg arra, hogy igenis időt kell szakítani, nem is keveset, a témádra, át kell szűrni magadon az állandóan változó jelenségeket, neked is meg kell élni a történeteket. A különböző témájú sorozataim nem eseményeket, hanem korra jellemző dokumentumokat örökítenek meg, amik túlmutatnak az adott helyzeten. Ha egy adott időszakban összegzem az addigi elkészült képeket, és egy könyv vagy kiállítás lesz belőle, nem jelenti azt, hogy befejeztem a témát.
– Képtelen vagy abbahagyni, határozatlan idejű feladataid vannak, hogy örökké fotózol?
– Lehet, hogy hülyeség, hogy ilyen sokáig fotózok egy témát, és hogy sosem zárom le a sorozataimat. De hát gyorsan elmúlnak az alkotóéveim, így mindent végigkísérek, ameddig lehet. Az érdekel, hogy folytatólagosan meddig lehet tágítani egy adott történetet. A téma valójában csak indok arra, hogy az adott korról elkészítsem a jegyzeteimet. At tény, hogy amit lefényképeztem, azok valamilyen formában léteztek, nekem ez a fontos. És bár talán van többféle olvasatuk, de a fotó realisztikája mégis tetten érthető. Olyan dolgokat próbálok felvázolni, amik esetleg emlékeket ébresztenek az emberekben, tovább tudják gondolni, és az évtizedekig készített fotóesszékből remélhetőleg összeáll egyetlen egy karakteres összkép. Persze egyénfüggő, hogy ki mit tart érdekesnek.
– Megszállottnak tartod magad?
– Szerintem csak teljes átéléssel érdemes fotózni. Ha izgalmas valami, akkor belefeledkezem, nem eszem, nem iszom, pásztázok, térdelek, mászok, bírom a fáradtságot 70 évesen is A kitartó jelenlét nagyon fontos a dokumentarista fotográfiában. Klasszikus és elkötelezett módon hiszek abban, hogy dokumentálni kell a világot, hogy ez a dolgom.
– De miért pont a fotó a legalkalmasabb neked erre?
– Életmódommá vált. A fotográfia lehetőséget ad az embernek, hogy végigkísérje saját korát, életszakaszait. Sajátos korlenyomatokat készítek, nemcsak a választott témák érdekelnek, az életjelenségek sokféleségét kutatom. A fotóim az életem lenyomatai is indirekt módon. Íróként naplót írnék. Maga a látásnak az öröme az, ami nekem nagyon sokat jelent. Ezért vagyok bajban, ha beszélni kell róla, mert épp a fotográfia csendjét szeretem. Hiába vannak zajok a háttérben, akkor is a magam csendvilágában készítem a képeket.
– Mi a kifutása a teljes odaadással való fotós életnek?
– Úgy érzem, nagyon sokáig tudnám csinálni azt, amiről sokan azt mondják, nincs értelme, hiszen már mindent lefényképeztek. Szerintem pont a fotográfia tartogat annyi lehetőséget, hogy a kor összefüggéseiben lehet tovább elemezni a dolgokat. Az elmúlás aggaszt és sürget, sok energiát érzek magamban, de rá kell eszmélnem, hogy bizonyos dolgok szűkülnek, és ezzel számolnom kell. A feleségem szerint nem kéne már fotóznom. De mivel ez az életem, addig szeretnék fényképezni, amíg tudok.
– Mit gondolsz a sajtófotó és a művészi riport különbségéről, léptékváltásairól?
– A sajtófotó elsősorban a gyors hírek korrekt kiszolgálója, a társadalmi folyamatokat elemző fotóesszék kiszorultak a képeslapokból, igényes képsorozatokat időnként az internetes galériákban látni, de már más a hatásuk, nem képeznek vizuális egységet. Komoly képesszékkel kiállításokon és albumokban találkozhatunk. Nagy a káosz, nem műfaji kategóriákról, hanem a művekről, egyéni látásmódokról lenne érdemes beszélni, a recepteket az alkotók maguknak írják.
– Fotósok mondják, hogy minek fotózni a Szigeten, hisz az Imre amúgy is kint van...
– Valami elkezdődött 1993-ban, amiben fantáziát láttam, a fiatalkoromat idézte fel. Régen is sokat fotóztam koncerteken, s inkább a színpad túloldalát. Húsz éve, a kezdetektől fotózok a Hajógyárin, régebben kint is aludtam. Ebben a sajátos térben állandóan különböző arcok jelennek meg, lekövethető a generációk váltása, ráadásul „egy az egyben” ott vannak olyan csoportok, amiket az utcán nehezebben lehetne elérni. A fesztiválozók lényegét keresem, nem a nekem küldött „like” üzeneteket, hogy ők mennyire jól érzik magukat. Az Arcokban az én Sziget Fesztiválomat mutattam meg.
– Mik voltak még a saját témáid?
– Az Ikrek-sorozatomban 1982 óta ikerpárok portréit készítem, a különbözőség és hasonlóság érdekel, egzotikumánál fogva kicsit kilóg a többi közül. Az Utakban ugye külföldi élményeimet vizualizáltam: a hetvenes évektől sokszor jártam a keleti blokkban, Kubában, Észak-Koreában, Kambodzsában, Vietnámban, Szovjetunióban, majd jött India, Amerika. Ezek nem kényszeres utazások, hanem embereket, életmódokat tanulmányozó utak voltak. Régóta fotózom a fővárost is, mindig érdekelt a városi életforma. A kornak megfelelő dolgokat, a városról szóló hangulatot keresem. A permamems változás közepette azért vannak fogódzkodók, amik jellemzik egy város külső megjelenését és az ebben megjelenő embert. Erről szól a Budapest Blues és a Szürke fények albumom.
– Ha már a szürke fényeket említed, mik azok a legendás „benkős” fények?
– Az a szórt fény, amelyik jól átláthatóvá teszi az arcokat és a környezetet. A szürke fény az, amiben jól érzem magam. Ha nincsen ilyen, kivárom a fényemet, a felhőt vagy az alkonyatot. Régen volt egy visszatérő álmom: mélyszürkében láttam a világot, voltak kontúrok, de mégis sejtelmes volt. Ezt a titokzatosságot szeretném a képekbe belevinni, bármennyire is egyszerűnek néznek ki ezek a képi történetek.
– Ragaszkodsz a fekete-fehér filmhez és a kézi nagyításhoz, nincs autód, telefonod, nem fotózol napsütésben. Van még valami „mániád”?
– Nem vágom a képeimet, ragaszkodok a teljes filmkockát jelző fekete keretehez, az adott pillanatba összesűrített élményeimhez. Pontlövésszerűen belepréselek vizuális részleteket a Leica-kockába, és ez a konstrukció marad meg és él tovább. A megvágás dühít, az a fotóval szembeni tiszteletlenség.
– A sorozataiddal az emlékezést forszírozod?
– Kérdés, hogy ezek a lenyomatok jelenthetnek-e valamit másoknak, új generációnak, akik vizuálisan szeretnének megtudni valamit egy számukra letűnt, poros világról. Nem vagyok gyűjtő, a hosszútávú találkozásaimat rögzítem. A dolog problematikussága az, hogyan maradnak meg ezek a képek. Jelenleg a könyv tűnik a legjobb formátumnak. A múzeumok sajnos raktározásszerűen elaltatnak életműveket, egyszer-egyszer előássák és kész. A világ pillanatszerű: egy fotós évtizedekig dolgozik egy témán, s egy kiállításon pár másodpercig villan meg, amíg elhalad előtte az a pár érdeklődő.
– Min dolgozol most a pár jövőbeli érdeklődő kedvéért?

– Egy országos körképen, magyar panorámán szorgoskodok, járom a vidéket, falvakat, városokat keresem a lényegi összefüggéseket. Van benne technikai kihívás is. Tizenhat éve fényképezek egy Horizon202 nevű egyszerű orosz panoráma géppel, a zárszerkezete körívben fut le, ettől kicsit fura a látvány. Ha nem tanulsz meg látni vele, a képeid modorosak lesznek, és nehéz vele pontosnak lenni.
– Kelet-európai fotósnak tartod magad?
– Örülök, hogy ebben a zavaros XX. században fényképezhettem. Nekem a nyugati világ túl komfortos lett volna. De nincs értelme a szétválasztásnak. Mindig ugyanazokat a dolgokat kerestem: az esendő ember kis történeteit. Nem idilleket fényképezek, nem nagy pillanatokat, nem nyomort, hanem kis dolgokat és egyszerű közösségeket, amik a tárgyi világ, gesztusok, öltözködés kapcsán szólnak a korról. Emléket akarok állítani az embereknek, akik méltósággal viselték az életet, és azt hogy fényképeket készítettem róluk. Ha józanul gondolkodsz, ez megváltoztatja a viszonyítási alapjaidat, toleránsabb leszel, elfogadod az esendőséget. A fényképezés során nem mindig a lefotózottak személyisége érdekel, hanem amit képviselnek vagy sugallnak.
– Miért nem mentél külföldre, ahol jól meg is fizették volna a fotóesszéidet? Van értelme azon rugózni, hogy mi lett volna, ha nem ide születsz?
– Időnként emlegették, hogy munkáim megállnák a helyüket nagy fotóügynökségeknél is. Ez csak jóleső dicséret, nem tettem érte semmit. Amikor egyszer Pestre jött Koudelka, a világhírű cseh fotográfus, akkor egy vacsorán kifaggattam a nagynevű, Robert Capa által alapított Magnum titkairól, a több évig tartó bekerülési procedúráról. Az én életemben ennek nem volt realitása, el kellett volna hagynom az országot, a családom miatt sem akartam. Így is volt lehetőségem a zártság ellenére számtalan országba eljutni, ahol fotósként igyekeztem jó anyagokat összehozni. Persze nagy megtiszteltetés lett volna, ha a Magnum tagja lehettem volna.
– Bánod?
– Nem.
(A Benkő-Streit kiállítás a Budapest Galériában megtekinthető április 18 –tól május 19–ig)
– SIMONYI BALÁZS –