Tanár úr kérem…
2013., kormendigaleria.hu
Hihetnénk, hogy sokat vagy mindent tudunk róla, hiszen legalább negyven éve ott van a fotós szakma első vonalaiban, néha konkrétan a frontvonalban, ahol időnként vadul lőtt és lőtték, talán még erre a történetre is sort kerítünk, de mégis, a folyamatos élvonalbeli jelenlét ellenére kínkeserv összeszedni róla nyomtatott, hangzó vagy virtuális fórumokon megjelent anyagokat.
Elgondolkodtam rajta, miért? Talán mert huszonhárom éve a magyar fényképészet zászlóshajójának számító Fotóművészet főszerkesztője, felelős kiadója, s nem akar a saját lapjában szerepelni? Lehet. Vagy, mert harmincegy évet tanított a Kisképzőben fotográfiát, ebből egy évtizednyit igazgatta is ugyanazt az iskolát. s nem akart a kelleténél több felületet felkínálni magából a volt, van, lesz tanítványainak, munkatársainak? Előfordulhat. Vagy olyan személyiségképlettel rendelkezik, mely a hivatalos dolgok mögé rejti – a nagy többség által megtalálhatatlanul – privát életét, történéseit. Nagy a valószínűsége ennek is. Vagy hiányzik belőle a majd minden művészre jellemző egészséges vagy egészségtelenül túlfejlődött exhibicionizmus? Feltételezhető. Meg még bármi, ami most eszembe sem jut? Igen. Esetleg lehet, hogy ez? „Négy éves voltam, amikor másodszor Pestre költöztünk. Az első költözés két évvel korábban volt, ötvenben apámat éjjel elvitte az ÁVO, anyám pedig a hajnali vonattal, három gyermekével elindult Budapestre az édesanyjához, hogy a bajban együtt legyen a család. Nagymamáéknál … a konyhában a földön aludtunk, míg, hónapok múlva, nagy szerencsével apám ki nem szabadult. … Hat év múlva, amikor apám megint csak kényszerűen távol, úgy lőtték szét a lakásunkat, hogy közben anyámmal, két testvéremmel történetesen benne tartózkodtunk. Nem volt ebben a pusztításban semmi katonai célszerűség ott a Parlament mellett. A Kossuth téri sortűz egy momentuma volt csupán, október 25-én. Reggel egy orosz legény még szólt is a házmesternek, hogy a lakóknak irány az óvóhely, mert nekik majd délelőtt lőni kell. Senki nem hitt neki, így maradt a meglepetés. Az első éjszakát az épen maradt konyha kövén töltöttük, háromszor is nekiindulva a pincének a harmadik emeletről, egy-egy újabb lövöldözés hallatán.” (Tímár Péter szövege a Budapest, plein air könyvben gépirat, nálam) Mindezek kétségtelenül belejátszanak abba, hogy Tímár Péterről csak kevés cikk, kevés interjú, egyetlen szerzői életművét összegező monográfia sem jelent meg, s ha valaki mégis össze akarja foglalni ezt a nagyon is szélsőségesen változó életpályát, közelebb akar kerülni a Tímár Péter névvel jelzett, bonyolult, összetett képlettel bíró egyénhez, akkor kösse fel nagyon a gatyáját. Kötöm.
Vannak fényképészek, akikkel állítólag mindig történik valami, furtonfurt alkalmat teremtenek a médiafigyelemre, és vannak olyanok, akik csak teszik a dolgukat a nyilvánosság különösebb ingerlése nélkül. Mindkét csoportba tartozó fotográfus lehet jó vagy rossz, csinálhat remekműveket és említésre nem érdemes dolgokat. Nem ez dönt. Nem csak ez. Tímár eszerint az általam tök önkényesen használt kategorizálás szerint jó fényképész, a nyilvánosság különösebb figyelmét módszeresen kerülve. Pedig történt vele egy és más mióta 12 éves korában megkapta első fényképezőgépét. Ismét egy ikonikus évszám, 1968. Tímár ekkor másodéves egyetemista, s elkezdte kicsit gyakrabban működtetni a fényképezőgépét. A Pinceszínház előadásait dokumentálta, hogy hogyan, nem tudom, de tény, ezek nem keltettek túl nagy figyelmet. Igen ám, de mellette az eseményeket, előadásokat dokumentáló felvételekkel szöges ellentétben lévő szerzői felfogással a képzőművészettel így-úgy érintkező fotókat készített, s ezekkel szerepelt kiállításokon. Itt aztán egyáltalán nem érdekelték a valóságból ellesett pillanatok, a mások által rendezett helyzetek. Maga akarta a neki tetsző fényképi valóságot megteremteni. Ennek érdekében először fotókollázsokat ragasztott, néhányat máig őriz az egyik dossziéjában. Láttam. Túllépett ezeken. 1975-től már szekvenciákban gondolkodott, mely a zenében valamely motívumnak más hangmagasságban való megismétlését jelenti, de a képben az időbeliség, a narratíva megteremtésére tett valamilyen próbálkozás. Csinált ilyet néhányat. Ezt fejlesztette tovább, amikor már csak egyetlen alapképet vágott tetszőleges számú darabra, s ezeket illesztette össze oly módon, hogy az azonos képelemekből mindig új kép, új minőség jött létre. Az újra és újra átstrukturált elemek új összefüggéseket mutattak, új fényképvalóságokat hoztak létre. Egy teljes kiállítást szentelt ennek a Helikon Galériában, s látva 1980-ban a Hogyan használjunk egy fényképet? címen futott tárlatot, először nem nagyon fogtam fel, mit is akar ez az ember? Mentségemre két dolog legyen mondva, hogy alig múltam 25, s főiskolásként a tojáshéj még csak akkor kezdett repedezni a fenekemen, és még azt is, hogy másodszor visszamenve, már láttam, felfogtam, mit akart a szerző azzal a harmincöt fotóval. A kiállítást Jerger Kriszta rendezte, a meghívóra Beke László írt. „Tímár Péter eredeti foglalkozása építész, így nem csoda, hogy fotográfusi munkásságát sokáig a mátrix fogalmának kép értelmezése határozta meg. …Ez a tevékenység egyszerre hivatkozott a kirakós játékok montázs-szerkesztési elveire és a fotószekvenciák idővonatkozásaira. Még következetesebbé ez a munka akkor vált, amikor Tímár egyetlen …felvétel átalakításának lehetőségeit kezdte végigjárni. Bár hamar bebizonyosodott, hogy a lehetőségek száma beláthatatlan, a vállalkozást eredményesnek kell tekintenünk. Igazolta többek között, hogy a szisztematikus gondolkodás éppúgy érvényes alkotómódszer alapja lehet a fotóművészetben, mint az ihletett szubjektív pillanatexponálás…” A szekvenciák és a mátrixok után/mellett a kézzel színezett képek, képsorozatok domináltak pályájának ezen szakaszában. Erős, tiszta színfoltokkal tette hangsúlyossá fotói fontosnak érzett részleteit. Ezzel elérte, hogy a néző nem az általános képolvasási szabályoknak megfelelő, kompozícionálisan meghatározott forró pontból kezdte el megfejteni, elolvasni a képet, hanem Tímár manipulálva ezt, saját maga határozta meg képein a menetrendet, a „honnan indulj, hová érkezz”-t. Meglehetősen ismert fotográfus lett eddigre ezekkel a képeivel a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézet építészmérnökéből. Ekkortájt vették fel a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Művészeti Alap tagjai közé, ekkor lett a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának tagja, majd titkára, a Fiatal Művészek Klubja fotószekciójának egyik vezetője, a Toldi Fotógaléria művészeti vezetője….Sőt, ekkor pályázta meg és nyerte el a szakmai körökben csak Kisképzőként emlegetett, hivatalosan Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola Fotó szakán megüresedett szakosztály-vezetői, művésztanári állást. Sínen volt Tímár tanár úr, elkönyvelték ilyennek, aztán egyszer csak – emlékszem – mindenkinek tátva maradt a szája, összezavarodva kérdezgettük, ezt meg hogyan, miért csinálta. Nem értettük. Én legalább is biztos nem. És kicsit féltem is tőle, mert olyat mutatott, amihez nem kevés kurázsi, bátorság, gyomor és a fotográfia iránti nagy-nagy alázat kellett. Ez volt az erős szociológiai töltésű, a fénykép dokumentatív erejére apelláló fotóesszéje, a Gyász, mely a Fővárosi Temetkezési Intézetnél és más helyeken a halottakkal való bánásmódról, a halottkultuszról, vagy annak teljes hiányáról szólt, amit több éven át készített. A temetők halottas házaiban, a krematóriumban uralkodó embertelen állapotokat, az emberi holttest méltatlan tárggyá válását mutatta be. Megdöbbentő képek voltak akkor is, ma is. Nem évültek el, nem koptak meg, amit akkor éreztem, amikor az egyébként meghirdetett, megnyitott, kinyomott katalógussal rendelkező, majd egy nap múltán hatalmi szóval be is zárt kiállítást 1983-ban a Gödöllői Galériában kiállítottam két teljes napon keresztül, kijátszva azt a korabeli rendelkezést, hogy csak a három napon túli képbemutató számított kiállításnak, arra kellett hivatalos zsűrit hívni, jegyzőkönyvet felvenni, bejelenteni a tanács művelődésügyi osztályára. Két nap az még átcsúszott. Sokan látták. Vitathatatlanul ez életműve eddigi legerősebb anyaga. „Csak Budapesten évente vagy 34000 embert kell eltemetni, vagyis naponta száz, százhúsz halottat. Világos tehát, hogy a falvakban, kisvárosokban kialakult évszázados temetkezési szokások, emberi, emberséges hagyományok és egy ipari tevékenységgé duzzadt szolgáltatás között nagy szakadék tátong. Hazug cinizmus azt állítani, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Hogy gátlás nélkül alávethető egy sok esetben züllött technológia meggyalázó gépezetének.” (Tímár Péter szövege 1983-ból. Megj: a bajai katalógusban 1988.)
Nagy ugrás az imént még a képzőművészettel kacérkodó, műteremben, munkaasztalnál kispekulált, összevágott, összemontírozott, kis ecsetkékkel kiszínezett képek után, ezt bízvást kijelenthetjük. Ide már nem is tért vissza soha többé. Folytatódott a szociális érzékenységünket ismét csak próbára tevő munkássága, melynek következő anyagát a magyarországi börtönökben és javítóintézetekben vette fel a tetovált elítéltekről. Szegeden, a Csillag Börtön könyvtárszobájában kifeszített kincstári lepedő előtt fotózta nagyobb részüket. Erre a munkájára is három évet áldozott az életéből. Közel kétezer felvételt őriz az archívumában tetovált emberekről, akkor, amikor még nagyon nem ugyanezt jelentette a bőrbe juttatott festékszemcsékből kialakuló kép. Nem divat volt, sőt, fal, amelynek egyik és másik oldalán élők nem kevés előítélettel méregették egymást. György Péter előszavából, melyet a Képzőművészeti Főiskolán rendezett kiállítás plakát-katalógusához írt, ez ki is derül: „E fotók nyugtalanítanak, provokálnak, lelepleznek, szorongást ébresztenek. Ezek az állítások keveset érnek, hiszen valószínű, hogy minden jó fotó elemi érzések kiváltására tör, de úgy hiszem, Tímár Péter képei esetében a visszautasíthatatlan provokáció ténye vitathatatlan. Tímár Péter felfedezőként, utazóként, elszánt riporterként viselkedik, munkájában a szociális dimenziók felfedezése és a művészi megformáltság egymástól elválaszthatatlanok. … Nem elítélteket akart fotózni, hanem tetováltakat. …A büntetésvégrehajtási intézetek lakóinak bőrfelületét az átlagénál nagyobb sűrűségben borítják e különös emblémák … De nem hiszem, hogy a bűnözés és a tetoválás között összefüggést kellene vagy lehetne látnunk. …Az anyagból világosan kiderül, hogy az abban feltűnő motívumok a legsivárabb változatosságukban is egy elképesztően monoton és szűk világot tárnak elénk. …. Ezek az emberek, tetoválásaik elszenvedői és urai, ugyanazzal a gyanakvással néznek a képeken, mint ahogy félek tőle, élhetnek is…. Amikor a képeket nézzük, akkor sorsukat kezdjük el keresni, s a fotók által megkíséreljük megérteni őket…. Azt hiszem Tímár Péter bátorsága és tisztessége figyelmet és támogatás érdemel. E fotós, meglehet, hogy pokróc gorombán, de halálos pontossággal vétette velem tudomásul, hogy az én világom ez is, hogy kultúrám lenyomatait hordják ezek az emberek, jó esetben mindhalálig…. Felhívja a figyelmünket arra, hogy mennyire magukra maradottak ezek az emberek, ki nem élt vágyaikkal, kínos emlékeikkel, törvénybe ütköző tetteikkel. Önmegvalósításuk nyomorúságos színtere a saját testük lett.” (kiáll. katalógus előszó 1987) A képzőművészeti fotókkal feltűnt Tímár talán a legjobb szociofotóssá vált ezekben az években. Ha érteném, Önöknek is elmagyaráznám, hogy miért ugrott ki ebből is egyik pillanatról a másikra. Ne vegyék egészen komolyan, amit mondok az idővel kapcsolatban, hiszen eltelt közben majd fél tucat év, de ez az amúgy nem villámként cikázó típusú Tímárnál fel sem tűnt.
Tippeljenek, mivel folytatta! Ha eltalálták, gratulálok. Felszállt a magasba, és légi fotókat készített Budapestről, de Bajáról, Nagybaracskáról is. Ugye, előző munkáinál a halottas kamrákban, hűtőtermekben, a krematóriumok izzó poklában fényképezett, ezekkel az itt munkát végző emberekkel beszélgetett, érintkezett, együtt ebédelt velük, aztán bekísérték a Csillagba, rázárták az ajtókat, nevelőtisztek, fegyőrök segítettek neki a modellek kiválasztásában, talán még a meggyőzésükben is, hogy jó lesz az, ha megmutatják akár a legintimebb helyeken is lévő tetkóikat. Fél méterről nézett szembe a többszörös emberölésért életfogytos fegyenccel. Innen, ebből a hús-vér közelségből felvett képek színterétől egy hirtelen mozdulattal eltávolodott 200-300 méterre és a magasból, távolból kezdte vizsgálni legújabb modelljét. A Várost. 120 budapesti légi fotóját kötetbe rendezve, 1998 őszén jelentette meg Budapest plein air címen. Akkor még nem voltak mini helikopterek, repülő szerkezetek, melyek felemelik meghatározott magasságba a fényképezőgépeket, s a fotós lentről a számítógépe képernyőjén komponálva, dzsojsztikkel irányítja a mikor, mit, milyen kivágásban klasszikus fotográfiai cselekvéssorát. Nem, Tímár felment. Lógott ki a helikopter nyitott ajtaján, kereste kiképzett építész szeme azokat a városi struktúrákat, utca- és térszöveteket, melyeket érdemesnek tartott a megörökítésre. És direkt használtam ezt a szót. Mert Tímár Péterben idővel felerősödött a lefényképezni, megcsinálni, megőrizni az utánunk jövőknek szemlélet. Valószínűleg nehezen tűri, oly sokunkhoz hasonlóan, a folyamatosan alakuló, értékeit gyorsabban vesztő mint újrateremtő világ változásait. „Persze láttuk már madártávlatból a Várat, a Citadellát, a Hősök terét és a Margitszigetet. Tímár kamerája mégis képes új perspektívába helyezni ezeket a szetereotípiákat. Választott napszak, a fényviszonyok, a képkivágás, az emberek jelenléte vagy hiánya új dimenziót kölcsönöz az ismert városi formáknak és tágabb kontextusba foglalja a hétköznapi helyszíneket. A képeket különös iróniával és feszültséggel tölti meg a földszintes tapasztalat és a valóságtól elemelt látvány… A kemény, konstruktív, tudatosan feszültre komponált képek mellett felbukkan egy-egy lírai hangvételű fotó is: vasúti hidak elnyújtott hajnali árnyéka a Dunán, vagy a Szentendrei sziget lakatlan zsombékja. A legjobb felvételek a város határán készültek, egészen absztrakt, minimalista jelrendszerré redukálva az épített környezetet: szántó traktoroknyomokkal, út, erdő, nadrágszíjparcellák….” (Octogon 1999. 2. sz.) N. Kósa Judit szerint Tímár légi felvételein azt a ritkán látható, barátságos arcát mutatja Budapest, amit csak sátoros ünnepeken látunk, tapasztalunk mi, benne élők. Véleményét elég sokan oszthatták, mert hamarosan újra kellett nyomni a könyvet egy második kiadás számára.
Az elején beharangoztam, hogy beszélek a fényképész Tímár Péter másik, közéleti arcáról is, például azokról a harcokról, amelyeket a Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkári posztján vívott a leszakadni, vagy bizonyos kérdésekben önállósulni akaró Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával. Az ügy, melynek bizonyos elemei már-már mende-monda módjára keringenek a nép száján, annak minden sajátosságával együtt, mármint hogy a valóság annyira elrejtődött a valaki ezt mondta és a másik szerint úgy volt és a harmadik meg hallotta valakitől alatt, hogy kibogozhatatlanná vált. Kényes, mindmáig érzékenységeket borzoló ügy ez, de így, több mint húsz év távlatából visszanézve, annyira nem tartom már fontosnak, hogy korrekten utánajárjak, mindkét felet meghallgassam, elolvassam a született leveleket, viszontválaszokat. Biztos akad majd olyan, akinek ez az Ügy, amivel foglalkozni akar. Tegye. Hasonlóan nem sorolnám részletesen azokat a ma már gyakran ismertséget, elismertséget szerzett ifjú fotográfusokat sem, akiket Tímár tanár úr okított a fényképezés tudományára 1979 és 2010 között. Ezek majd a jövendő monográfusára várnak, mint megoldandó feladat. Egyetlen dolog az, ami miatt nem veszem száz százalékig komolyan Tímár saját szövegét: „Egyetlen helyzetben érzem jól magam, ha fényképezek. Csak azzal az időmmel tudok elszámolni magam előtt, amikor fotografáltam. A többi a „közszereplés”…. Az egyetlen, amit céltudatosan megpályáztam, a művésztanári állás volt a Kisképzőben. A többi dolog csak úgy megtalált. A Fotóművészet főszerkesztője például úgy lettem, hogy akiket felkértünk, nem vállalták, annyira hálátlannak tűnt a dolog. Azután már egyre jobban szorított az idő, így elkezdtem én csinálni.” (Barta Zsolt-Péter: A főszerkesztő fotóművész. Fotó, 1996. május 6. o.) Fogadjuk el, hogy a dolog csak úgy ráakadt, azért vágott bele, mert senki más nem vállalta, de valami még lehetett és lehet benne, mondjuk szakmai elkötelezettség, lelkiismeret, csupa ilyen mára már avíttas dolog, mert ha nem, akkor miért szerkesztené és adná ki már a huszonkettedik évfolyamot? Miért épít egy teljes és koherens ízlésvilágot a lapja által fotográfusok generációiban. És miért annyira elkeseredett, hogy talán most jött el az az idő, amikor politikai vagy egyéb indíttatásból az egykor független kulturális alapok elzárják csapjaikat az ilyen, általuk feleslegesnek ítélt dolgok támogatásakor, mint a Fotóművészet további megjelentetése? 1990 óta folyamatosan csinálja. Szerkeszti, pályázza a pénzeket, elszámol, szerzőkkel tárgyal, és mindaz, ami feladat egy komplett szerkesztőség feladatkörébe tartozna. Önzetlenül, mert nem ebből él. A lap minden megjelent száma itt van velem szemben a polcon. Gyakorlatilag naponta lapozom fel valamelyik korábbit, amit még nem sikerült visszamenőleg digitalizáltatva is kitenni a netre. Olvasom és írom. És nagyon sajnálnám, ha Tímár tanár úr nem csinálhatná ezt tovább.
A cikkben szereplő művészek: