„21 magyar fotográfus a 20. századból”

A TITANIC KÉPEI című kiállítása

2013., Körmendi Galéria

„21 magyar fotográfus a 20. századból”
című kiállítássorozat első állomásaként a
Pintér Sonja Galériában
2013. április 17-én 17 órakor nyílik
Balla Demeter
Kossuth-díjas fotográfus,
A TITANIC KÉPEI című kiállítása.
A kiállítást megnyitja és a kiállítás kurátora:
Kincses Károly fotómuzeológus
A kiállítás megtekinthető április 17-től május 5-ig.

BALLA DEMETER
„Huszonéves korától fotóriporter volt, riportfotók ezreit exponálta, jelen volt Brezsnyev és Kádár emlékezetes csókjánál, a felvonulásokon, az ötvenhatos forradalom utcai harcainál, közelről látta Vlagyimir Viszockij és Marina Vlady szerelmi történetét… Az Ikarus gyári fotósától eljutott a Parlamenti patkóig, Nagy Lajos meo-csoportvezetőtől Németh Lászlón, Pilinszkyn át Kádárig és Aczélig. Archívuma százezres nagyságrendben őrzi a huszadik század második felének fontos és felejthető arcait, eseményeit. Maradhatott volna élete végéig nyugdíjas fotóriporter, de nem. Közel a hetvenhez, egy szívműtét árnyékában, testi és lelki problémáktól gyötörten abbahagyta azt, ami évtizedeken keresztül kenyeret és dicsőséget adott neki, s egyre inkább csak a maga belső hangjaira figyelve, elkezdte a Titanic képeit fényképezni. Akkor még senki, ő sem, más sem gondolta, hogy valaha ilyen cím alatt kapnak nyilvánosságot ezek a képek. Balla mélyre merült, de nem a sós vízbe, hanem saját élete hetvenvalahány évébe, s felszínre hozta, s képein megmutatja nekünk azokat az értékeket, melyeket csak ő és senki más nem láthatott idáig. És már egyáltalán nem érdeklődik a külvilág álságos, hazug dolgai iránt. Rájött, hogy a világ olyannyira vágyott egysége, egésze bárhol megtalálható, de leginkább magunkban, vagy körülöttünk. A figyelme ezért az őt körülvevő emberek, élőlények, tárgyak, dolgok által hordozott világegészre, egységre fókuszálódott, megtanulta az évek során, hogy a teljes mindig fontosabb, mint a rész, az egész, mint a töredék. S azt is tudja már, hogy mindenben tükröződik minden, és a dolgok összefüggenek, s ha nagy dolgokról akar mesélni, nem muszáj nagy szavakat használni hozzá. Ha a szerelemről szól, elég két összehajló fát vagy egy pár levetett női cipőt fényképeznie, ha az elmúlásról, ahhoz elég egy furcsán elhervadt virágcsokrot kamerája elé rendezni, ha a bujaságot, akkor az egy félbevágott karfiolban is fellelhető. Talán maga az Isten is tetten érhető egy tárgyban a kamerája segítségével. És ennél csip-csupabb ügyek már nem érdeklik. Csak az egész, mindennek eredője.
A Titanic képei cím természetesen teljes mértékben szimbolikus. Pontosan annyira két- vagy inkább sokértelmű, mint Balla Demeter fotográfiái, amelyek jelentik önmagukat és utalnak valamire, ami nagy valószínűséggel nincs is a képen, csak valahogy eszünkbe jut róla. És ez az igazán fontos és jelentős Balla képeiben. A szemek által nem látható, a csak megérezhető, megsejthető, a „semmi ágán vacogó” érzékeltetése. Persze azoknak, akik nem fogékonyak a világ látható részein túl lévő világra, azoknak ezek csak szimpla, lefényképezett tárgyak, megszáradt virágok, összeaszott banánok és körték, meztelen emberek, leölt bikák, egyebek. Azok nézzék így. Mert ezek is szépek, esztétikusak, fotográfiailag jól megoldottak, szépen komponáltak, jól világítottak… Akik viszont ezeket a képeket inkább arra használják, hogy segítségükkel újabb és újabb belső képeket idézzenek fel, akiknek egy homokban hagyott nyom nem csak egy fizikai lenyomat, hanem annál több, rejtélyesebb, akik a növény biológiailag, tudományosan teljesen indokolt porzójában és bibéjében mélyen erotikus tartalmakat képesek felfedezni, akik egy székre vetett kabátban, kalapban egy örökre eltávozott ember itt maradt nyomait látják, és akiknek erről ráadásul még eszükbe jut Ady Endre, a szintén emblematikus költő, s na, legyünk telhetetlenek, még asszociálnak Cseh Tamás énekmondó egyik dalára is, nos, azoknak, de csak azoknak, nem kell magyarázni ezeket a képeket. Ha hajlandók követni Balla gondolatait, érzéseit, akkor különös utazás részesei lehetnek. Az egyik fotó föltesz egy kérdést, a másik pedig megválaszolja. A mély, fekete vízen megcsillanó örvénylő fény (Duna), a legfilozofikusabb fotográfiák egyike a számomra. Létkép. Kicsi gyakorlással ki-ki a kép mélyére nézhet, s bármibe fogadok, hogy nem halak, elsüllyedt hajók roncsai lesznek ott láthatók, hanem a saját, átláthatatlan, folyamatosan örvénylő, de mégis csak fényekkel teli élete. Hasonlóan jelenik meg szimbolikus fotográfiáin a szerelem (Pár), az öregedés (Ádám és Éva, Múmia) és a halál (Elmúlás, Kassák íróasztala, amelyen ott maradt szemüvege, kalapja és a táskarádiója). Képeit nézve, a múltból fölhozunk egy-egy személyt, tárgyat, helyszínt, enteriőrt, amely szerencsés esetben mind-mind megindít egy gondolatsort, képessé tesz bennünket, hogy ne mint műtárgyat, ne mint valamit ábrázoló képet nézzük a kétdimenziós papírlapot, hanem kerüljünk beljebb, menjünk mélyebbre. Megerősít ebbéli véleményemben Trencsényi Zoltán A ráncba szedett idő című írásában. „Ha azonban érzékenyebb figyelemmel nézi valaki Balla Demeter képeit, azokon nem fonnyadó gyümölcsöt lát, hanem a ráncba (ráncokba) szedett időt, az elmúlást, nem gömbölyödő körtét, hanem színtiszta erotikát, az írók tárgyai között pedig az írókat.” Ez a válogatás Balla korai fényképeiből is megmutat néhányat.”
- Kincses Károly

A cikkben szereplő művészek:

Balla Demeter