„Embervoltunk emblémái”
Papp Oszkár retrospektív kiállítása 80. születésnapja alkalmából
2005., uj-muveszet.hu
Rákos Sándor szép soraiból merítettem e cikk címét, s tehettem ezt elsősorban azért, mert a Papp Oszkár festészete által ihletett vers, számos irodalmi rokonával együtt elévülhetetlennek bizonyult a mester máig aktív munkásságát illetően. És éppen annyira ünnepinek is, hasonlóan ehhez a most megrendezett kiállításhoz, amely valóban a művészet jegyében eltöltött víg, avagy kevésbé víg napok lenyomatait, műalkotássá tárgyiasult alkotásait mutatta meg egy emberöltönyi távlatban. 162 mű, grafika, változatos technikával készült táblaképek (köztük a különleges zománcfrottázsok, hasonlóak azokhoz, amelyek közül sajnos már alig maradt hírmondó a Ferencziek terének aluljárójában) rendeződtek egyetlen tárlattá az egykor és a most jegyében, hiszen kevés termékenyebb, a képzőművészettel organikusabban együtt élő mestert említhetünk meg a magyar kortárs szcénában.
Az első mű, egy temperafestmény 1943-ból datálódik a legutolsók a Metamorfózis-sorozat tavaly készült friss darabjai (Fejvirág, Gyémántos, Újholdas). A diákkorából származó grafikák, realista falképvázlatok igazi kuriózumok, míg a legfrissebb vegyes technikájú, például a smirgli textúráját képbeépítő opuszok vagy a viaszkarcok egyszerre nyújtják a rácsodálkozás élményét és a folyamatosság oly kevésszer átélhető bizonyosságának szellemi-egzisztenciális tapasztalatát. Az egyes példák aztán képciklusokhoz vezetnek el majd a már ismert – és e lapban éppen két évvel ezelőtt árnyalt alapossággal elemzett – két nagy egységgé a már említett Metamorfózis, illetve Átvalósulások művészi-gondolati egységeihez és a Fejek alakváltozataihoz.
A művészhez oly közel álló komolyzenei világból vett hasonlattal élve itt egy olyan zeneszerző műveivel van dolgunk, aki képes el is játszani mondandóját válogatott hangszereken. Mert miként egy beszélgetésben megfogalmazta: „Nem vagyok egynótás szerző”. Így mindamellett, hogy életművét az a filozófiai alapvetés határozza, meg ami az emberrel és a természettel és e kettő egymásra hatásával foglalkozik, kétszer ugyanazzal a felvetéssel mégsem találkozhatunk, kétszer hasonló színkompozíciós- és formavariációra nem bukkan a tekintet. De, minden műve egymásból következik, egymásra utal, az egyes, hol nonfiguratívabb, hol ábrázolóbb képtípusok „családi rokonságban” maradnak egymással. Papp Oszkár akinek a 60-as évek közepéig nem adatott meg a kiállítási lehetőség, talán éppen ezért megfontolt, koncepcionális és folyamatosságot szem előtt tartó közszerepléseiben, a harmadik évezredben: 2001-ben a Vitában a történelemmel, 2002-ben Párbeszéd a természettel, 2003-ban Átvalósulások címmel mutatta be tematikus képeit, és most mindebből egyszerre kaphatunk összképet, keresztmetszetet.
A háború utáni korszak inspirálta realista hangvételű képalkotást odahagyva (bár, ha az Aki dudás akar lenni smirglire festett, expresszív, kontúrvonalas képre tekintünk vagy Papp Oszkár aktskicceit – a mai napig rajzol újabbakat – számba vesszük, akkor az úgynevezett realizmust sem érezhetjük elveszett ügynek munkásságában) a modern festészet európai és magyar hagyományainak felvállalójává és a legfrissebb törekvések követőjévé vált. A szürrealizmustól az absztrakción át összegezte mindazt, amit egy amúgy alkatilag is avantgárd festő összegezhet (lásd szerepét a Szürenonban). Így lehetséges, hogy egyszerre méltatja Klee-t és Dürer természeti grafikáit.
Művészetre és a világegyetemre nézve szemlélete igen speciális és kikerülhetetlenül meghatározó. Tudatos, de nem spekulatív festőnek tartja magát, akinek a maga eszközeivel kell kifejeznie azt, amit gondolatszabadságnak nevezhetnénk, és a hagyományok szerinti beavatottságra való törekvésnek. A megismerés „alkimista” módja ontológiai alapja, nem anyaga festészetének. Akinek az olyan képek föltűntek, mint a Varázsló ésállatkája (1964, ez ezúttal nem volt látható), a Smaragd (1973) a Sorskép (1992), sőt még a zománcfrottázsok variációi (Fakorpusz, 1978; Őskapu, 1975; Fényfa, 2001) ezen a tárlaton érzékelhette, hogy itt a kívülálló szemében kevéssé érthető, vagy éppen csak a sejtések szintjén kódolható tartományok húzódnak a háttérben, történetesen a Szabadkőműves gondolkodás zárt terrénuma. Ez által érthetőbbé válik, hogy szinte minden képén miért észlelhetünk egyfajta illékonyságot, különösen azokon a képein, ahol átmeneteket látunk: figurális formák alakulnak át kristályos struktúrákká vagy fordítva. Mintha a belső szellemi rendeződés új és újabb fázisai, az éppen megragadható tanúbizonyságaihoz segítene hozzá bennünket a művész, hogy átélhessük a megélt megértést, mi az ő művészete által válhassunk különbözőképpen „beavatottakká”. Még nehezebb feladat úgynevezett meditációs műveit leírni, azokat melyekben kiváltképp ott vibrál a külső látható és a belső láthatatlan közötti feszültség. „Sohasem kerestem magam. Képeim kifejezésmódja mindig ahhoz idomult, amit el akarok mondani.”
A természettel folytat állandó diskurzust, természetelvű, de nem impressziókat, hanem asszociációkat gyűjt. Ezzel kapcsolatban többek között ezt nyilatkozta: „… a tudatosság nem valamiféle száraz intellektualizmust jelent (…), hanem a dolgok megértésére, magam számára való átélésére és ennek az átélésnek a plasztikai (ti.: művészi) megfogalmazására gondolok.”Fej-sorozataiban, arcképein (Agresszorfej, 1956; Alkimista, 1970; Sorskép, 1992; Keserves, 2001) az egyedi helyett az archetipikusat, a személyiségen túl a kollektív tudatalattit mutatja meg. Az „átvalósulás-képeken”, többek között a Gyökérformák I. (1959), az Egregórák (1961) a Növénymetamorfózis-sorozat darabjain, a materiálison át a kozmikus teljességet szeretné megragadhatóvá, élményszerűvé tenni. „Ez a szemlélet genetikus – vallja a művész – mert igyekszik behatolni az egyedi jelenség, a látszat mögé – térben és időben, a genezis mélyére, a genezis-formulákig. Ha megismerte egy-egy jelenségszektor természetes organizációját, akkor a megtalált genezisformula természettörvény. Vagy szimbólum, tehát olyan valami, ami nem egyetlen egyedi jelenség sajátja, hanem a jelenségek egész csoportjára érvényes.(Goethe).”
Munkái kivétel nélkül kis méretűek mégis a fent leírtak „elférnek” kartonjain, papírjain, farostjain. A természeti építkezés módjait követi, a mikroszkopikus jégvirágtól, a gyökerektől, az uszadék fától a várakba épített gerendák beszédes faktúráiból olvassa ki, rögzíti emlékeinek szótárában mindazt, amiből aztán az oly sokat idézet „meditációra alkalmas objektumait”, azaz műveit megalkothatja. Amiként párbeszédben áll a természettel úgy áll párbeszédben a készülő képpel. Eszköztárában szerepelnek ad hoc, kísérleti elemek, mégis ezeket is pontos, tervezett módszerekkel viszi fel a felületre, hogy majd a végeredmény egy kompakt formai viszonyrendszerré válhasson.
Befejezésül visszatérve a költő szavaihoz idézzük a teljes versszakot: „embervoltunk emblémáját ha ki / űrbe csillagra tudnám küldeni / a fejek egyikét választanám”. A kiállítás nagy erénye éppen az volt, hogy Papp Oszkár immár emblematikussá tett és vált kopfjait, fejeit, arcait, történeti teljességgel mutatta meg elvezetve a gömbfejektől korunk „árnyékos”, „keserves” amorf arcaiig. A kérdés adott: vágynánk-e igazán arra, hogy ekként lehessünk galaktikus üzenetek. Ha őszinték vagyunk, már pedig a mester erre int, nem tehetünk másként.
- HUDRA KLÁRA
A cikkben szereplő művészek: