Ez lehetne a magyar országimázs legsikeresebb része
Nívó és kereslet
2010., 168ora.hu
Fürjesi Csaba számos szakmai elismerést kapott már. Alkotásai nemcsak magángalériákban, hanem közgyűjteményekben is megtalálhatók. Két évtizede szinte minden esztendőben több tárlata nyílik itthon és külföldön. Nemzetközi művésztelepet is létrehozott. Nemrég elnyerte a Székelyföldi Nemzetközi Grafikai Biennále fődíját. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.
Tizenegy ország mintegy hétszáz alkotása közül az ön Születés című művének ítélte oda a zsűri a székelyföldi grafikai seregszemle fődíját. Az esemény és az ön sikere komoly nemzetközi publicitást kapott. Idehaza viszont alig volt visszhangja.
Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy itthon felfigyeljenek egy kortárs képzőművész nemzetközi eredményeire. Bárhol jártam a világban, mindenütt azt láttam: fontosnak tartják a művészeik teljesítményeit. De nemcsak a saját alkotóikat becsülik meg. Tavaly két hónapig Berlinben dolgozhattam, és azt tapasztaltam: az ottani kulturális életben nem számít, ki honnan jött, hol diplomázott. Csakis az a lényeg, amit csinál. Mexikói, szerb, francia, olasz festőkkel ismerkedtem meg, rendszeresen megvitattuk egymás kiállításait. És örültünk a másik sikerének.
Idehaza ez miért nem így van?
A kollégáktól sokszor nehezebb kicsikarni egy jó szót, mint elismerést szerezni a világban. Nálunk az is ritka, hogy egy művész elmegy valamely alkotótársának a kiállításmegnyitójára. Az őszinte megnyilvánulás pedig még ritkább. A közöny talán rivalizálásból, szakmai féltékenységből is fakadhat. Persze nem csupán a képzőművészeinkre jellemző, hogy némelyeknek nagyobb az egójuk, mint a munka iránti alázatuk.
Önről viszont azt hallani: munkamániás. Abszolút a művészetnek él.
Imádok festeni, rajzolni. S ha valaki szeretne gyakran kiállítani, sokat is kell dolgoznia. Nem etikus ugyanazt a képanyagot többször bemutatni. Amúgy az alkotási szenvedélyem gyerekkoromtól tart: amióta az eszemet tudom, mindig volt a kezem ügyében ceruza és ecset. Szüleim is bátorítottak, noha egyikük sem művész: édesapám mezőgazdasági gépésztechnikus volt, édesanyám könyvelő. Salgótarjánban születtem 1969-ben, Pásztón jártam iskolába, ötödiktől sorra nyertem a rajzversenyeket. Érettségi után bekerültem a nyíregyházi tanárképző főiskola rajz szakára. A fővárosban, Kőbányán, majd Újpesten tanítottam. Aztán 2000-ben felvettek az Iparművészeti Főiskola – ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – vizuális kommunikáció szakára. Azóta a képeimből élek.
Erre mondják: nyílegyenes pálya.
Nem ment könnyen: már a főiskolán is keményen hajtottam magamat. Ha a benti műteremben – mondjuk – egy csendéletet kellett festeni, gyakorlásképpen otthon újra megrajzoltam. Egyszer a főiskola egyik pályázatára az iskolai és az otthoni rajzaimat is beadtam. A zsűri megosztott első díjat adott ki, mindkettőt nekem. Név nélkül, sorszámmal pályáztunk, a grémium nem tudhatta, hogy a győztes munkák az enyémek.
Diáktársai nem tartották strébernek?
Azt hiszem, értették, hogy nem a karriervágy hajt. Tudták: nem az a célom, hogy kiszorítsam őket. Engem tényleg csakis a kép érdekel.
Az ön nemzedéke a múlt rendszerben szocializálódott, de pályakezdőként már azt is meg kellett tanulniuk: a művészet is piaci termék. Nehéz lecke volt?
Tény, a rendszerváltás után drámai gyorsasággal alakult át a képzőművészeti élet. A korábbi állami mecenatúra leépült, sorra nyíltak a magángalériák. Mindegyiknek más volt a koncepciója, ízlése, és eszerint gyűjtötték maguk köré az alkotókat és a közönséget. Ám a kereskedelmi érték nem mindig kedvezett a színvonalnak: sokak számára a festmény csupán dísztárgy a lakásban. Még a legjobb alkotóknak is hozzá kellett szokniuk ahhoz, hogy a művészi nívó mellett az eladhatóság, a kereslet is meghatározó. Meg kell felelni a kiállításkurátorok igényeinek is. Akik többnyire azt kedvelik, ha az általuk támogatott, bemutatott festőnek azonnal felismerhető a karaktere. Művei szinte „névjegyek”. Mert aki húsz-harminc éve ugyanabban a stílusban, hasonló motívumokat fest, annak stabil vevőköre lesz. Emellett persze vannak olyan alkotók is – magam is közéjük tartozom –, akik örökké mást keresnek, mindenfélébe belevágnak. Sokáig absztrakt képeket készítettem, mostanában inkább figurálisakat.
Pedig maga mondta: a sokféleség nehezíti a „márkaépítést”.
Engem soha nem érdekeltek a trendek. Ha akarnám se tudnám megváltoztatni műfaji „tarkaságomat”. De azt sem állítanám, hogy egyáltalán nem befolyásolnak a galériások. Hiszen ők tudják, hogyan lehet valamit jól bemutatni. Nem fogok – mondjuk – óriás méretű festménybe kezdeni, ha úgysem lehet majd kiállítani. Egyik gyűjtőm mondta: nem a képet kell nézni, hanem azt, hogy rajta van-e a művész aláírása. A kép befektetés is, státusszimbólum: egyre inkább ebbe az irányba megy a világ. Ugyanakkor van ennek előnye is. Mert ha egy festményen a szignó az érték garanciája lesz, azzal a művész alkotói szabadságot is nyerhet. Kevésbé várják el tőle, hogy a manírjait ismételje, többet megengedhet magának a vásznon. De visszatérve a rendszerváltás korára: nemzedékünknek meg kellett tanulnia nyitni a világra. Ha valaki bezárkózik a műtermébe, és csak várja, hogy bekopogjanak hozzá, és felfedezzék, csalódni fog.
Inkább „képügynökként” kell házalnia a műveivel?
Ma már rengeteg a pályázati lehetőség, indulni kell rajtuk, kiállítani, jelen lenni. Én például olykor nyitott műhelyt szervezek itthon: meghívok gyűjtőket, szakmabelieket, hogy lássák, mit csinálok, hol tartok a pályámon. Fontos minél több alkotókörbe is bekapcsolódni. Tizenöt évvel ezelőtt néhány társammal létrehoztuk Salgótarján mellett a Ceredi Nemzetközi Művésztelepet, ahová minden esztendőben meghívunk hazai és külföldi alkotókat. Bár önkormányzati és más támogatásokból nehéz előteremteni a költségeket, a közös élmény mindenért kárpótol. Azt szerettük volna elérni, hogy ez a hely is olyan legyen szellemiségében, mint Berlin. Befogadó. És csak a valódi érték számítson. Emberileg, szakmailag is rendkívül inspiráló, ha láthatjuk, hol tartanak más országokból jött kollégáink.
Gondolom, a nemzetközi művésztelepen az is kiderül: hol a helyünk a világ képzőművészeti élvonalához képest.
A magyar művészet nagyon jó és erős. A külföldi bemutatása viszont rossz. Kortárs alkotóink többsége bárhol megállná a helyét, a műveik többnyire mégsem jutnak el nemzetközi gyűjteményekbe, aukciókra. Ehhez marketing kellene. Ami hiányzik.
Kié a felelősség?
Az általam ismert galériások anyagi erejükhöz mérten mindent megtesznek azért, hogy kinti művészeti vásárokra is eljuttassák a náluk lévő magyar alkotásokat. Ám ahhoz, hogy a világban felfigyeljenek rájuk, évente legalább négy-öt országban kellene megjelenni. Ez galériánként húsz-huszonötmillió forintos befektetést igényelne. Ennyi nyereség nincs a hazai műkereskedelemben. Nemrég egy bécsi kiállításra több szlovén galériás jött el, mint magyar. Pedig Szlovéniában a miénkhez képest kisebb a műtárgypiac. Ám ott az állam sokkal jobban támogatja a művészetet. Nálunk is elsősorban az állam döntésén múlik: akar-e többet áldozni a kultúrára. Megérné. Ugyanis a képzőművészetünk, a vizuális kultúránk az országimázs legsikeresebb része lehetne a világban.
- SÁNDOR ZSUZSANNA
A cikkben szereplő művészek: