Angyalföldi Szabó Gábor
A GYERMEK- ÉS IFJÚKOR
2002., Körmendi Galéria
Szabó Zoltán Angyalföldön született 1929. február 5.-én. Édesapja, Szabó János (1893–1979) cipész Dunaföldvárról, édesanyja Molnár Margit (1907–1983), gyári munkás Körösladányról származott.
A századfordulóra Angyalföld, a 19. század folyamán észak felé terjeszkedő Pest egyik legjelentősebb gyárnegyedévé vált. Itt működött többek között az Árpád Gőzmalom, a Királyi Serfőzde, az Első Szeszfinomító, a Láng Gépgyár, a Magyar Acélgyár és az Elzett Vasgyár. Az addig önálló települést, 1950-ben csatolták Budapesthez és azóta Újlipótvárossal, valamint a Margit-szigettel együtt a főváros XIII. kerületéhez tartozik.
Angyalföldön töltötte tehát Szabó Zoltán gyermekkorát és ifjúságát, de ha még pontosabban szeretnénk meghatározni felnövekedésének helyszínét, akkor az 1909–1912 között épült Palotai-úti kislakásos telepet, a Tripoliszt kell megadnunk. Ahol jobbára az angyalföldi gyári munkások éltek, szoba-konyhás, komfort nélküli lakásokban. A virágos előkertek tenyérnyi zöldje, a ház előtti kispaddal a bennlakók számára vidékies, szinte kertvárosi életet biztosított. „Tizenhét házból állt a telep, a 17. volt a rendőrség” – emlékezik vissza Szabó Zoltán. A Tripolisz jelkép volt. A család, az összetartás, a biztonság jelképe. Lebontása a művészt és szüleit nagyon megviselte. A kiköltöztetés hercehurcája idején halt meg édesapja, s azt édesanyja is csak néhány évvel élte túl. Angyalföld, - a gyerekkor-kamaszkor mélyen őrzött emlékeivel - mindig vonzotta a művészt, aki végül kis kertes házat vett a Göncöl utcában.
Szabó Zoltán a Tomori-utcai általános iskolába járt, ahol Rajkai György néptanító fedezte fel rajzkészségét. Szeretett tanára többször magával vitte a fonyódligeti levente táborba, ahol a nyaralás mellett a konyhán segédkezett. A hétgyermekes család megélhetésének biztosítása érdekében a nagyobb gyerekek alkalmi munkát végeztek.
„Tíz éves koromtól elkerültem egy paraszt családhoz, ” – írja visszaemlékezéseiben a művész - „Kovács Jánosékhoz a patak mellé a „malomház”-ba, akikhez édesanyámék elszerződtettek kecskepásztornak. Béremül egy évre kaptam egy öltöny ruhát, cipőt és egy kis kecskét vagy egy kis malacot, és egész napos élelmet. A nyári szünetben, amikor nem volt iskola, minden reggel 6-kor keltem, 7-kor kihajtottam az állatokat a Tarnai-pusztára, és este 7-kor hajtottam vissza. Közben rajzoltam és festettem szorgalmasan. Az elemi elvégzése után elmentem a Gleichman csavargyárba segédmunkásnak, majd 1944-ben Székely Pál „Radiola” hanglemez gyárában voltam kifutó legény egészen a háború végéig. A háború befejeztével ismét visszakerültem dolgozni a hanglemez gyárba 1946 december végéig.”
1947-ben súlyosan megbetegedett, kórházi ápolásra szorult. Felépülését követően dekorátori állást vállalt az Újpesti Gyapjúszövő Gyárban. Ekkoriban ismerkedett meg a szintén angyalföldi Mohácsi Ferenc festőművésszel, aki szívesen korrigálta rajzait. Még ugyanebben az évben jelentkezett a Dési-Huber István Képzőművészeti Körbe, ahol Gráber Margit festőművész volt a mestere. 1950-ben Gráber Margit biztatására felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára. A szakérettségit követően, 1951-ben kezdte meg tanulmányait Fónyi Géza, Barcsay Jenő és Domanovszky Endre keze alatt. „Mind a három Mesteremnek köszönhetem, hogy az lettem, aki ma vagyok” - írja memoárjában, majd hálával idézi fel hogyan került Fónyi Gézához - „Gráber Margit mondta neki, hogy foglalkozzon velem, tehetséges vagyok, de eléggé nyugtalan természetű. Vigyázzon rám, hamar felrobbanok ha bántanak. Ez igaz volt, mert ha nem ment a munka úgy ahogy szerettem volna, összetörtem az állványt.”
Több emléket őriz fiatalkori felindulásairól, a szó nélkül nem hagyott, soha el nem viselt igazságtalanságokról. A „Szabci” művésznevet Barcsay mestertől kapta.
„Életem legboldogabb napja volt, amikor a diplomamunkám festése közben Domanovszky Endre kíséretében meglátogatott a párizsi Julian Akadémia itt tartózkodó igazgatója és azt mondta a Mesternek: ‘…vigyázzanak erre a fiatal festőre, nagyon merész festői véna!’… ”.
„Nem megfelelő magaviselete miatt” - egy időre abbahagyatják vele tanulmányait, amelyet végül 1958-ban fejezhetett be. Nem állt egyedül az „eltanácsolással”, megtették ezt többek között Kondor Bélával, Gácsi Mihállyal is. Szabó Zoltán, hol indulattal, hol bölcs megbékéléssel regisztrálja az egyévi kimaradást, többnyire fékezhetetlen természetének tudja be a pauzát.
Szenvedélyes megnyilvánulásaival kapcsolatosan ide kívánkozik művészettörténet professzorától, Végvári Lajostól hallott anekdota:
„Szabó Zoltán, akit Szabci néven ismernek a művészek között, főiskolás korában sokat vívódott elméleti tárgyakkal. Végre elkövetkezett az államvizsga utolsó napja. Művészettörténetből kellett felelnie, Piero della Francesca művészete volt a tétel.
Mikor őrá került a sor, némán leült a bizottság elé és átnyújtotta a tételét tartalmazó cédulát az elnöklő Bernáth Aurélnak.
Szabci percekig szótlanul nézett maga elé. Bernáth többszöri sürgetés után megkérdezte:
– Nem tudja, hogy ki volt Piero della Francesca?
– Szabcit sértette a kérdés és teljes erejével egy káromkodás kíséretében az asztalra csapott.
– Hogyne tudnám ki volt az a Francesca, megtanították azt itt nekem… de arra senki sem tanított meg, hogy ki vagyok én.” (a tlejes kiadvény elérhető a Körmendi Galéria és a Magyar Elektronikus Könyvtár weboldalain)
A cikkben szereplő művészek: