TÉR RÉSEK
2009., Fürjesi Csaba
Könnyű kész fejezetcímen elindulni minden irányba, úgy, hogy közben képek a mérföldkövek és az út egyben. Most nagyon kipihent vagyok, arra gondoltam, hogy mi a másodperc. Félálomban kiszámoltam, hogy a földkérgen lakók egy napjának huszonnegyedének hatvanadának hatvanada, azaz belőle egy nap adott 86,400, vagyis kétszer ötször ötször tizenkétszer tizenkétszer tizenkettő. Hogy ez miért alakult így, bizonyára izgató titkok messzeségébe vezetne fölfejteni. Ez most számunkra nem érdekes, mindössze annyiban, mi következik be akkor, amikor ennyi idő alatt legföljebb tizenkét hullámot vet az agykérgünk. Az ébrenlét és az álom határa e szám – noha előbb láttuk, keletkezése valamelyest önmagából való. Ez a szöveg utánozza Fürjesi Csaba alkotómódszerét, mert egy közvetlenül, okságok nélkül önmagát jelentő elemekből fölépülő világból halad a monolitikus, racionális valóság felé.
Részletszerűségeivel érteni vágyó figyelmünket minduntalan eltérítő éberségi környezetünk csak akképp fogható föl, hogy mi hajlítjuk érdekeinknek megfelelő minták felé. Ez az a sokféleség, amit álmunkban sokszorosan osztunk: értelemmé. A jelenlegi, tizennyolcadik századi szellemiségű (antiszellemiségű) fősodri tudományok legalábbis előrébbvalónak tekintik az éber állapotokban tanulmányozható anyag-anyagú dolgokat, és kiindulásuk szerint az álom felé haladva csak azért tartunk szükségképpen, hogy ezeket megismerjük, azaz, hogy másnap reggeltől már hatékonyabban uraljuk. Többek közt nekik köszönhető az is, hogy az addig képzőművészetként egy idő után (kb. 1480.) elismert tevékenységeket gépi termelés kezdte el helyettesíteni (kb. 1880.), alkalmazott feladatai alól fölmenteni. Emiatt pedig szintén a tudományoknak köszönhető az is, hogy az önállóvá vált képzőművészet egyik szárnya egyre hevesebben kezdje tagadni az anyagelvű hozzáállást, azaz vallásszerűvé vagy filozófiaszerűvé lett. Fürjesi Csaba ezen a ponton száll be e spirituális háborúba: képein az elsődlegest az álom irányából érkezteti a másodlagosnak számító, tárggyá alakított műalkotásba.
Mindezt azért mondom, mert amint fönnmaradt ez nagyszabású alkotóművészekről, tudósokról, akiket zseniálisnak tart utókoruk, úgy Fürjesi Csaba is az ihlető forrást a félálombeli figyelemben lelte meg. Azaz ébren tartja magát, a kezében pedig a tusba mártott rajzeszközöket. Mindegyik festményéhez tartoznak ilyen szekerek, amik a hihetőbb létben látott valóságosabbakat rögzítik, hogy az éber világba mentsék azokat. E könyvben nem szerepelnek ilyen vázlatok – ellenben a Profán mítoszok fejezetben szereplő festmények például közvetlenül viselik magukon ekképpen keletkezett grafikai eredetük nyomait. A Tér Résekben reprodukált munkáknál alkalmazott alkotói módszer másképpen köti össze a tudott kép hitelét a megfestett kép beszédével. Az olykor realisztikusnak ható előadásmód ereje abban rejlik, amint a kisrealizmus részletekhez való hűségéből – melyben az a hozzáállás ki is merül – abban az irányban vesz el, hogy eredményképpen a lényegek felé hámozza a láthatókat, a megéltségek mozgatórugóira szorítkozik – az egyik fajta álmodás mechanizmusához hasonlóképpen.
Általános jellemzőként az antinaturalisztikus hátterek kínálkoznak közös technikai vonásként. Akár az üres lapokra rajzoltak is, az ezen megjelenő alakok, objektumok képként egyaránt azt üzenik: ezek mentesek attól, hogy illuzionisztikusan ábrázolhatóak legyenek, látványuk nem fizikai környezetük folyománya. Alanyi jogon vannak a kép világában. E homogén alapok ritkán, olykor csak a horizontvonallal, vagy egyéb színpadteret jelölő fölosztásokban daraboltak, amellett pedig függőlegesen sávozott hatású festékfölvitel jellemzi őket. Ez sem egy különösebben az anyagelvűséggel rokonszenvező döntés.
A gyakran még a színválasztásában is a képkorszak fényből való szakrális képtereire (amik megfelelnek a pleromáról tudottakkal) emlékeztető hátterek azonban már a klasszikus illúzió szabályai szerint rövidülő csoportokat, jeleneteket fogadnak be. Minden esetben igaz ez a megállapítás legalább az alakok körvonalaira, mert Fürjesi olykor csak ezek egyszínű kitöltésével (vagy ki sem töltésével: Napfogyatkozás) jelzi a szereplőket. Kidolgozottságuk azonban sosem megy át olyan részletességbe, ahol az illető személyes identitását, vagy hasonló ideiglenességeket, azaz ilyesmire utaló jelek sorát leolvashatnók gesztusaik, ruházatuk alapján, mert ezek éppen fölszámolódásukban másnak adják át a helyet. Minden szereplőt eltölt a jelenetben betöltött résztvevői figyelme.
Azaz a Tér Réseknek az lehet az értelme, hogy képben ismerhetjük föl újra azokat az alkalmakat, amikor egy társaság tevékenységében föloldódva beárad egy idő-észlelést döntően meghatározó tényező. Ezt hordozhatja egy illető személyként az Après midi esetében, illetve meg is személyesítheti emberhez hasonló lényekként a Trambulin bevezetése során. A Technoszentek kiruccanása turistafotóként örökíti meg – immár külön – a létnek négy ilyen szintű birtokosát. Az Emlékmű első napja is tartalmaz már hasonló, bár jóval szellemtestibb alakot öltő elemeket, akárcsak a Végletes pozícióban – itt ezek a lények még közlekedni is tetszenek a háttér függőlegesei mentén. Ezeknek nem kinagyított és részletesebben megfogalmazott példája a Tájpelyhek; ott azt ismerhetjük föl újra, amint életünk során a réseket nyitó események elkülönülten követik egymást egy tovább nem redukálható érzéseket is hordó folyamban.
Fürjesi Csaba festményei inkább rejtélyeket nyújtanak nézőiknek. Látni rajtuk, hogy az általuk megörökítettek számára egyértelmű saját tudatuk beágyazottsága jeleneteikbe, azonban ennek átélésére képtelenek vagyunk, mert nincs több információ ezen kívül a képen. Mindössze arra emlékezhetünk, miféle állapotok azok, amikor magunkon kívül látni magunkat – a festő e képeket készítő szemszögéből – nem fogjuk, mert egy tér rés éppen elnyelt.
Ezekben az is föltűnő még, hogy nem mond ítéletet a festő arról, a tér rés törvényszerűen hová nyit. Hiszen egy napfogyatkozás során – lehet tudni – többek között a gondolkodásunkat is éltető kettes alapelvek önmaguk fölszámolását elszenvedve megnyitják a kapuját egy addigi ismereteinktől merőben eltérő rendszerű világ felé. A Fénytől védve, hűvös helyen, vagy az Öt órai tea által megörökített tér rés föltehetőleg nem ugyanilyen minőségben különböző, hanem annál már kevésbé elfelejtettebb – az enyészetnek inkább kitett – világok megnyílását ábrázolhatja.
Részünkről mindez merő gyakorlóterepe csak a bennünk eleve föllelhető világoknak. – Paksi Endre Lehel
Budapest, 2009. március 8.
A cikkben szereplő művészek: