Fóth Ernő
Bevezető
2007., Körmendi Kiadó
A huszadik század második felében és jelenünkben nemzeti képzőművészetünk egyik legrangosabb, jelentős mestere Fóth Ernő. Eddigi életműve önálló jelenség piktúránkban, s ennek a napjainkban is tovább gazdagodó teljesítménynek ismeretében e tények nem is vitathatóak. Sikereit, eredményeit kizárólagosan tehetségével, elhivatottságával és művészi ambíciójával érte el. Mintha akaratlanul is követte volna Panofsky által hangoztatott frappáns gondolatot / ’’hic et nunc’’ saját interpretációnkban fogalmazva/, miszerint ’’minden képzőművészeti mű alapja az esztétikai értéket teremteni- akarás, az intenció.’’ Az ifjú művész nem is illeszkedett munkásságával az ú. n. ’’támogatott’’ stíluskörbe, de távol állt tőle az ’’enfant terrible’’ lassan már szűk évszázada s máig divatos szerepköre is. Bár művészettörténeti eredete - mint egyetemes, mint hazai vonatkozásban kimutatható-, a múltszázad hetvenes éveire teljesen beérett egyéni arculata végül is már a korábbi ’’autogenezis’’ eredményeként fejlődött jelentőssé. Útja a szívós, kitartó munka, a legjobb értelembe vett autodidaxis és stílus szüntelen továbbalakításának folyamatában vált önmagával szembeni szigorúsága fundamentumán egységessé. ’’… a homogén képi világ megteremtése… minden stílus alapfeltétele. … a fragmentalitás talajáról… nem nőhet ki sem szilárd kompozíció, sem egységes stílus.’’ Fóth Ernőtől távol is állott minden csapongó eklektikusság. Ígényelte a tágabb, az egyetemes modern képzőművészetre irányuló kitekintést, élt a kísérletezés, a szabadabb művészi fantázia, az alakítás végigpróbálásának lehetőségével, de soha nem élt vissza ezekkel. Felelőtlen és divatos stílusjátékokba- bocsátkozás helyett felelősségérzettel és szigorú önkontrollal építette életművét. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy nem rendelt meg képzelete egy elért újszerűség vagy vizuális effektus bárminő fokozati szintjén. A képi alakítás lehetőségének tapasztalatait, az útközben kipróbált szakmai mester fogásokat a képzelőerejét és esetleg közbeékelődő időszakára jellemzővé vált, hogy a koherens világlátást tekintette legfontosabb céljának. A fogalmi gondolkodás és a belső feszítőerővel fejlesztett festői vizualitás szétválaszthatatlan ötvözésével alakította már korai, érett hangvételét is önállóvá. ”… minden autonómia lényege a belső vezérlés, az önelvű problematika kidolgozása.” A fenti, most kölcsönvett megállapításban szereplő ’’belső vezérléssel” szinte a teljes életút folyamán rendelkezett Fóth Ernő. ”Problematikája” különösen az elmúlt század két utolsó évtizedében vált ”önelvűvé”. Ezekhez hozzávehetjük - mint az ifjú művész tehetségéhez tartozó képességeket- a fiedleri képzőművészet- esztétika két ”terminus technicus”- át, az ”intenzív látás” és a ”kötetlen szemlélet” meglétét. A fenti négy –igen jellemző- képzőművészi /és ”nem mindennapi”/ adottsághoz járult, hogy igen sokat tanult a reneszánsz mesterektől a műgond, a ”szépmívesség”, a formaalakítás és az emberalakok formálása terén. Szíve és fantáziája egyszerre nyílt rá a régi klasszikus mesterek példamutató munkásságára.
Mégse lett ”neoreneszánsz” vagy klasszicizáló festő. Műfaji érdeklődését, a munkássága során alkalmazott képtípusokat tekintve, alkati adottságai által meghatározottan szűkítette témáit. Például teljesen hiányzik eddig életművéből - még ha ”modern” nyelvi átkomponáltsággal is- a csendélet, a portré és a tájkép műfaja. Ennek egyetlen magyarázata lehetséges: mindig távol állt tőle a problémátlan vagy az impulzív szemlélődés és a kontemplatív derű. Elsősorban az Ember és annak determinált sorsa érdekelte- akár cselekvés közben, akár tragikus helyzetben vagy emlékképi szinten megidézve-. Ezért is vonzódott az allegorikus, a jelképi fogalmazáshoz. Művészi jellemrajzához tartozik, hogy lassan, érlelően munkálkodó művészegyéniség. A lendület, a gyorsaság nem tartozik bele képzési módszerébe; átgondolt mérlegelés és gondos választékosság itatja át festői-előadóigyakorlatát.
A művész bő négy évtizedes eddigi útja során eltéphetetlen szálakkal kötődött hazája kultúrájához, annak tradícióhoz. Vagyis soha nem tagadta meg készséggel vállalt lokális determináltságát - mint szellemi, mint tematikus- stiláris értelemben egyaránt -. Utóbbi magatartása elsősorban művészetének magyar /és nemzeti/ meghatározottságára vonatkozik, és minden alkotói igyekezete arra irányult- és irányul ma is-, hogy a tartalmi és formai minőség önmagától való szigorú követelésével ugyanakkor egyetemes érvényű / és értékű / művekkel, korszerű szellemiséggel járuljon hozzá modern képzőművészetűnk gazdagításához, utóbbi fél évszázadának és jelenünknek európai jelentőségűvé –tételéhez. Festészetének hazai karaktere nem külsőségekben, etnográfiai vagy jellegzetesen honi témák segítségül hívásán keresztül valósult meg. Érzelmei, indulatai s a választott motívumokon nyugvó véleményformálása kötik szülőföldjéhez. Tudatosan vállalta képzőművészeti hagyományainkat, de korunk tágabb jelenségeivel és a mai, modern ember életérzésével fejlesztette hitelessé, elvonatkoztatásaiban is mindig értelmessé kiművelt, tartalmas életművét.
Ha festészetünk korai huszadik századi nagyjai közt keresünk elődöt, akinek életműve Fóth Ernő törekvéseivel szellemi téren kapcsolatba hozható, akkor elsősorban Mednyánszky figurális műveire lelhetünk. A rokonság – a különböző kor és festői stílus ellenére – az emberi sorsnak a vizuális rettenetben kulmináló, azt hasonló hőfokon feltárni képes alkotói adottságban rejlik. Mednyánszky választott szereplői kiszolgáltatott, sorsüldözte páriák /szegénylegényi és csavargói mivoltukban/ , Fóth Ernő alakjai vagy méltóságteljesek, vagy végzetesen pusztulásra ítélt áldozatok. A két mester rokonsága megidéző erejük hőfokában, a sorsszerűség felmutatásában talált egymásra. A másik ”útjelző protagonista” Nagy István. Magyar szellemiség, művészi igazmondása, alkotói -etikus magatartása és drámai ereje folytatódik az utód életművében. A különböző tematika mellett is mutatkozó lényeglátásuk, a legfontosabb dolgokra koncentráló tömörségük is közös vonás.
Érdemes azt is vizsgálnunk, hogy általánosságban mi is jellemzi Fóth Ernő festészetét?
A művész –legyen képeinek tárgya bármi-, nem történeteket, cselekményt vagy eseményeket ragad ki a való életből, hanem valamely konkrét, vagy szabadon alakított jelenséget fokoz művészi jelentőségűvé. A szó szoros értelmében ”kiragadja” témáit az elképzelhető, de feleslegesnek ítélt környezeteiből, s így csak az előadásmódból fakadó tartalmi lényeg válik művészi hatóerővé. Műveinek szimbolikus vonatkozásai a hangsúlyok találó képzésével megnőnek; választott témáinak egyedi módon értelmezet, pregnáns típusait teremti meg. /Ilyen értelemben szinte ”újrealista”./ Egymással feszültséget adó képi jelek, plasztikusan feszes felületkezelés adják Fóth Ernő festői kvalitásait. Mindezek azonban elvont esztétikai minőséget biztosítanának alkotójuk teljesítményéhez. A többlet- értéket az adja, hogy a művész a teljes eszköztára egy allegorikus – költői magatartás szolgálatában áll, amely számol a képzettársítás lehetőségével, a felvetett gondolatok szabad tágításával, az átélés akadálytalan elmélyítésével. Felidézett jelenségei mozdíthatatlanul szilárdak, igen sokszor végzetszerűek, azonban belső formaritmusuk méltóságteljes.
Ha a festői módszer felöl közelítünk műveihez, az tárul fel a számunkra a művészi minőség forrásaként, hogy mennyire plasztikusan telített, szinte szobrászian formált festményeinek minden részlete. Átgondoltan fejlesztett felületkezelési mód biztosítja a mindenre kiterjedő műgondot; érzékeny és választékos a formák alakítása, szűkített – de ezen belül teljességgel kiaknázott és nemes veretű- a színskála. Az elénk idézett figurák, a tárgyiasult képi jegyek motívumok és gesztusok összefogottak és nagyvonalúak, kisebb vagy középnagy méretarányok esetén is monumentális hatásúak. A művész minden festményével, muráliájával maradandó érvényességére, állandóságra és maximális kifejezésteljességre törekedett/ és törekszik jelenünkben is/. Komolysága, ökonomikus festői eljárásai és szellemi tevékenységének átgondoltsága alapján nem véletlen, hogy a felképi műfajokban és technikákban: a falkárpitokban, freskókban, pannókban, mozaikokban is maradandó értékű művekkel gazdagította festészetünket.
A művész élet a művek életében – azok születésében, sorsában és társadalmi hatásában – nyeri el értelmét. Minden más köznapi vagy akár szakmai epizód az életmű környezete, járuléka és esetleg determináló tényezője mindössze. Egyedüli fontosságú a mű, ami önmagát értékeli akkor, ha bejuthat akár életre szólóan maradandó élményeink közé.
Fóth Ernő immáron beérkezett művészete mindezek felett korunk feszültségeivel, a mindenkori humánum féltésével is telített. Korszerű elsősorban etikus értelembe: hatékonyan és igaz módon szól hozzánk: a ma emberéhez – és hiánytalanul -. Esetlegességek, divatos ötletek, vagy meghökkentő lelemények helyett szilárd és érvényes, önálló és kontinuitív életművet teremtett. Ez pedig a legtöbb, ami egy jelenkori alkotóművésztől igényelhetünk, rangot és jelentőséget ezzel mérhetünk.
A napjainkba torkolló fél évszázados festészetünk maradandó teljesítményeinek egyik legértékesebb, gazdag fejezetét tisztelt olvasóink figyelmébe ajánlja a szerző. – Aszalós Endre (a teljes könyv letöltheő A Körmendi Galéria weboldaláról)
A cikkben szereplő művészek: