ELFELEDETT ÉVTIZED
2002., Magyar Szemle
A negyvenes éveket bemutató tárlat az Ernst Múzeum azon kiállításainak sorába illeszkedik, melyek a nagyközönség számára a talán kevésbé ismert, sok esetben indokolatlanul mellőzött alkotókat, életműveket, korszakokat, a megszokottól eltérő programokat igyekeznek bemutatni. A válogatás az évtized folyamatos művészi életének mélyebb rétegeire, stiláris és mester–tanítványi kapcsolataira, a korszak feledésbe merülő oldalára, sajátos hangulatára igyekszik ráirányítani figyelmünket.
Ezt a sajátos hangulatot, mely végigvonul a tárlat jelentős részén, Román György, a bejárati traktus fő helyére függesztett, 1946-os Álom című munkája látszik megelőlegezni. Szürreális kompozíciója ensori maszkjaival, mezítelen, egymás hegyén-hátán fetrengő-lovagló apró alakjaival, menetelő katonáival, ketrecbe zárt állataival, az autuni Saint-Lazare-katedrális pokolba taszított alakjait, zuhanó Simon mágusát megidézve a háború borzalmait vizionálja. A háttal álló sötét, hosszú kabátos alak lassú, nehézkes léptekkel a festmény terén kívülre helyezett enyészpont (nyugvópont!), talán az elérhető morális megújulás felé tart. Román György sötét, vörösben izzó színeivel, feketéivel, expresszivitásával szintézisre törekedve kapcsolatot teremt akár Papp Gyulának a kép terébe zárt Rémüldőzőivel, Bán Béla Hazatérőivel, vagy Fenyő A. Endre széles, erőteljes ecsetvonásokkal megfestett Fekete varrógépének magányos alakjával. Ugyanez a laza stiláris kapcsolat fűzi össze Jándi Dávid Elsötétített Andrássy útját, Domanovszky Endre már-már teljesen feloldódó csendéletét, vagy akár Bartha László Daphnis és Chloéjának borongós hátterű El Grecó-i figuráit. Ugyanakkor ebbe a tematikába illeszkedik Kádár Béla Békéje, amely a tőle megszokott könnyedséggel és dekorativitással dolgozza fel a nyomasztó valóságot, a családra, a művészetre, az újjáépítésre fókuszálva. Az újjáépítés, a munka gondolatköre – mely természetes velejárója a 40-es évek művészetének – kerül előtérbe Basilides Sándor stilizáló kompozíciójában, a népies ízű Kurucz D. Istvánnál, az erőteljes plaszticitásra törekvő Kohán Györgynél, vagy akár Dabóczi Mihály robusztus terrakottájában. Az egyre nyomasztóbban jelentkező társadalmi problémákra érzékenyen reagáló művészek, az olykor stiláris hasonlóságok ellenére, nem alkottak egységes csoportot, és gyakran különböző irányokból is érkeznek, mint a posztnagybányai indíttatású Szentiványi Lajos és Bartha László, vagy az expresszív rajzot előtérbe helyező Szalay Lajos.
Mindemellett hagyományos témájú kompozíciókat is láthatunk a kiállításon; Frank Frigyes érzékeny színharmóniákat felvonultató portréja sajátos expresszív ecsetkezelésével láttatja a kor ismert alakját, Szentkuthy Miklóst. Czene Béla lágy vonalvezetésű, a felületek érzékenységére figyelő festésmódjával újrafogalmazza a klasszikus fürdőző-beállításokat.
A figuratív művek, tájképek, csendéletek mellett szerény válogatást láthatunk az évtized elején formálódó, különböző elméleti megalapozottságú absztrakt törekvések lehetőségeiből; Rozsda Endre lírai absztrakt képét, vagy Marosán Gyula és Orosz Gellért kompozícióit, melyek előrevetítik Gyarmathy Tihamér mikro- és makrokozmosz egységét megjelenítő munkáit. A bemutatott válogatás sokszínűsége (a szürrealizmus különböző útjai, a stilizálás lehetőségei, a realizmus felé törekvő alkotások stb.) ellenére a kiállítás alaphangulatát az expresszió olykor izgatott, szenvedélyes, máskor nyugodtabb, letisztult változatai – például az egyre ismertebbé váló, elszigeteltségben alkotó Tóth Menyhértnek a falu világát megidéző munkája – látszanak meghatározni. A művészeti közélet kérdéseire érzékenyen reagáló alkotások mellett érdekes színfolt a tárlatokon ritkán szereplő, az egyéni utat keresve a kultúrából kivonuló autodidakta Mokry-Mészáros Dezső Maszkos edénye.
Végigjárva a kiállítást, mielőtt még a lépcsőn elindulnánk Rippl-Rónai patinás üvegablaka felé, a pénztáros figyelmünkbe ajánlja a kiállítás katalógusát. A kiállítás az »elfeledett« 40-es éveket igyekszik felidézni. Az évtized művészetének bemutatása ugyanis mindig hiányos. – olvashatjuk a kezdő sorokat*. A pozitív kurátori szándék ellenére most sincs ez másként. Vajon miért van hiányérzetünk, és mi végre az elfeledettség? A kérdés első részére némi művészettörténeti választ, útmutatást kaphatunk ugyan, felhíva figyelmünket a szakirodalom korszakolási problémáira. Az évtized elején már nem élnek Iványi Grünwald Béla, Kernstok Károly, Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos, Vajda Lajos, a századelő és a két világháború közötti időszak nagyjai, és sokak nem szerepelnek, és egyre inkább nem szerepelnek itthon műveikkel. Mindemellett a művészettörténet folyamatosságát biztosító jelentős mesterek – a párizsi iskolások, az alföldi művészek, a nagybányai és posztnagybányai hagyomány képviselői, a szentendreiek, római iskolások, a hajdani avantgárdok, az Európai Iskola és a hozzájuk kapcsolódó fiatalok – sem szerepelnek a válogatásban. Többségük életműve feldolgozott, jól ismert, talán ezért maradhattak ki a mostani válogatásból, de ez hiányérzetünket mégsem csökkentheti. Megnézhetjük ugyan a szomszéd teremben Medveczky munkáinak üde, friss színeit, de nem láthatjuk többek között a Kelemen Emil festményén megjelenő Ámos házaspár munkáit, vagy akár Martynnak a háború borzalmait bemutató emblematikus sorozatát, és folytathatnánk hosszasan a sort. Természetesen minden válogatás magában hordozza az esetlegesség szomorú következményeit. Talán másként alakult volna, ha tényleg csak az eredeti szándék érvényesül a válogatásban. A valóban kevéssé ismert alkotók, mint például Jánossy Ferenc, felfedezését és a koncepciót is következetesebben szolgálta volna, ha nem csak egy-egy műből kellene megítélnünk, hogy jogos-e az elfeledettség. Mert így nem is lehetünk biztosak abban, hogy az itt összegyűjtött munkák ténylegesen csak az elfeledettségre hívják fel a figyelmünket. Hiszen Forgács-Hann Erzsébet finom érzékenységgel megmintázott, Gegesi Kiss Pált, az Európai Iskola egyik alapító tagját ábrázoló büsztje nem tartozik kifejezetten az elfelejtett alkotások közé. Az elfeledettség nem vonatkoztatható minden esetben az ismeretlenségre, talán a tárlaton megmutatkozó kvalitásbeli különbségek is szerepet játszhatnak ebben.
Bár már a programadó cím is pontatlanságokat rejt magában – hiszen nem az évtized az elfeledett, hanem feltehetően csak egyes mesterei –, a kiállítás valamelyest mégis elérte célját. Egy kor művészetét nem szerencsés szubjektív kiragadásokkal, csak vízszintes rétegenként szemlélni. Persze jól érzékelhetőek a mester–tanítvány kapcsolatok, de mester nélkül a nagyközönség számára nem látható jól a kiindulási pont, nem érzékelhetőek az évtized valós viszonyai. Joggal merülhet fel az a kérdés is, hogy az eredeti szándék szerint a kiállítás valóban a korabeli tárlatok tényleges hangulatát idézi-e meg. A katalógus Válság és valóság című tanulmánya ugyan szolgál információval, és jó tömörítést ad a kor művészeti problémáiról, az útkeresés lehetőségeiről, de mintha a kiállítás nem igazán tükrözné a sokszor heves vitákat és pengeváltásokat. Szerencsésebb lett volna, ha nem az előzetes koncepció alá rendelve válogatják a kiállítás anyagát. Persze a meglévő hiányosságok, a koncepciónak nem pontosan megfelelő, azt nem eléggé tükröző tálalás ösztönzőleg hathatnak a további alapos kutatásokra. Ebben – talán sokakkal együtt – magam is szívesen részt vennék. – Németh Antal
A cikkben szereplő művészek: