Dabóczi Mihály

2006., Körmendi Kiadó

„Tudod fiam, egész életemben küzdöttem az anyaggal. Amit elképzeltem mindig jobb volt, mint amit végül megcsináltam. De most azt énekelek, és úgy énekelek, ahogy én akarok."

1979 szeptemberében a várbazári műteremben, művei társaságában hangzott el e néhány, önvallomásnak is beillő mondat az akkor hetvenöt éves Dabóczi Mihálytól a Viola lányával folytatott elmélyült beszélgetésben. Talán érezte, hogy alig fél év múltán már csak szobrai, életműve, műtárggyá nemesedett művészi üzenete marad meg az utókornak.
Veretes, sűrűre fogalmazott mondatok ezek, egy művészélet küzdelmeiről egy életmű teremtésének boldogságáról és kínjairól. Küzdelem az anyaggal? Igen, agyaggal, plasztilinnel, gipsszel, kővel, fával, de a mondandó megjelenítéséhez a forma keresésével, a kompozíció vajúdásával is. Küzdelem a megbízókkal, bírálókkal, ítészekkel, néha pályatársakkal is. Ebben a művenkénti drámában együtthat az „amit elképzeltem" érzelmi és értelmi szárnyalása, a nagyon is földhözragadt küzdelmes teendőkkel és az „amit végül megcsináltam" alkotói felelősségével.
Alkotói felelősséggel, azzal a velünk élő kompromisszummal, ami a boldogító szabadság megélése, és a lehetőségek belátása között feszül.
Aligha tévedünk, ha a vallomás zárómondatát: „de most azt énekelek, és úgy énekelek, ahogy én akarok" így értelmezzük. Másképpen: pokolba a nyűglődéssel, felesleges erőfeszítéssel, a szájzáras madársággal, végre felszabadítottam magam.
Az éneklés, vagy alkotás itt egyre megy. Az énekesmadár Anthony de Mello szerint azért énekel, mert dala van, birtokában van az éneklés képességének és szabadon, boldogan dalolhat. A szobrászt pedig, az igazi művészt mindenekelőtt tehetséggel ajándékozta meg a Teremtő. Tehetséggel, ami űzi, hajtja, és ami mellé rendelheti szorgalmát, kitartását, teremteni akarását, vagyis a maga meggürcölt hozományát. Ha ezt a gondolatmenetet folytatjuk, bizonyára eljutunk ahhoz az emberi-művészi gazdagsághoz és szabadsághoz, amiről Dabóczi Mihály beszél: „de most azt énekelek, és úgy énekelek, ahogy én akarok". Az emlék huszonöt éves. Dabóczi Mihály már száz éves lenne, de elment, és hol van már a Várbazár.
A mi zaklatott világunk, amiben kortársaink kutató szellemüktől hajtva, görcsösen vagy magától értetődő természetességgel az újat, a mindig újabbat keresik ─ és gyakran találják is ─, ahol kísérlet kísérletet ér, és ahol a művészi mondandó és a befogadói élmény gyakorta átértelmeződik, a mi zaklatott világunk másról szól.
Egyébként minden világ másról szól, ez a gyönyörű benne.
Egy más világ más szobrászatáról beszélünk hát, értékét a maga korához és az egyetemeshez mérhetjük csak.
A művészettörténet tanulsága az is, hogy aligha képzelhető el örökösen előre nézni anélkül, hogy visszatekintenénk mindarra, ami mögöttünk van, arra, amin biztosan állhatunk. Ahogy nincs a megismerés vágyától hajtott újat teremtés tanulság nélkül, úgy igaz ez a tegnap vagy tegnapelőtt megismerésére, alkalmasint újra felfedezésére is.
Az anyaország kultúráját, művészetét oly sokszor gazdagító Erdélyből, Marosszentkirályról, a harcói tanító nyolc gyermekének egyikeként jött Dabóczi Mihály Budapestre. Előbb Orbán Antal műtermében dolgozott, majd a Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványa, később tanársegédje lett.
Művei ─ egy termékeny művész gazdag életművének darabjai ─ nem igényelnek különösebb magyarázatot. Nem szorulnak ideológiákra, nem kerülik meg vagy ki a feladatot, nem helyettesítik a szobrot valami mással. Munkássága a hagyományos szobrászat évezredes értékeire épít, ám biztonsággal szakaszolható: az akadémikus naturalizmus éveire, a római iskolát követő korszakra, majd a hatvanas évek absztrahálási törekvéseire, végül az utolsó kubista, konstruktivista, figuratív művekre. Miközben néhány paraszti témájú kisplasztikáján Medgyessy hatása érezhető.
Érdeklődésének középpontjában az ember állt, így aktok, portrék, az anyaság, a munka a leggyakoribb témái. Mint kiváló vívó ─ akinek közismerten veszélyes balkezes szúrásait és vágásait mindig tisztelték ellenfelei ─ a magyar sportszobrászat egyik jelese lett.
E kötet bemutatja a száz éve született Dabóczi Mihály életét, gazdag életművét és sokrétű művészi pályáját, amely – reményeim szerint – elfoglalja méltó helyét a magyar művészet történetében. – Zsigmond Attila

A cikkben szereplő művészek:

Dabóczi Mihály