Anyagváltás, fordulópont
Balázs Irén kiállítása az Ernst Múzeumban
1993., Design
A fonalnak teste van, átmérője, ha úgy tetszik, a hímzés már eleve dombormű. Balázs Irén festőként indult és „textilességét” már a síkból való kikapaszkodás első fázisaként értékelhetjük. A fonallal is lehet festeni. Ám a festő Balázs felfedezteti velünk a textillel, a fonallal való szobrászkodás művészetét. Ez a felfedezés a mának szól, csak a huszadik századnak új, régen ez természetes volt; a papi ruhák hímzett szentjeinek ábrázolásához sokszor használták a kitömött hímzést, amely nem csupán árnyékot vetően kimagasodóvá, hanem különösen hangsúlyossá tette a figurát.
Történt mindez akkor, amikor a szombathelyi textilbiennálék indultak és már címválasztásban is hangsúlyozták a térbeliség lehetőségét, lévén a sorozat „fal- és tértextil” biennálé.
Remek térbeli megoldásai születtek Balázs Irénnek, textildomborművek, textilszobrok és installációk. Csak a kezekből micsoda sorozat! A Bő termés zsákot ölelő férfikeze erőtől duzzad, a Bánat gyászzsebkendőt arcára szorító keze az arc bánatát veszi át, a Mama, aki éppen „kékítőt old az ég vízében” szoknyájába kapaszkodó gyerekkezek ölelésében tereget. Alakjai, férfi és női büsztjei igen karakteresek, ám a valódi összefoglalást a sík és a tér problémakörében az 1980-as, a lausanne-i biennálén is kiállított Figura síkban és térben című munkája jelenti. Egy életnagyságú, ember nagyságú babát állít ki, amely mellett ott van az előállításához szükséges szabásrajz. Bizonyítja ezzel mindennél világosabban, hogy minden térbeli tárgy síkokból áll, azokból tevődik össze, textilből is kiszabható, ha úgy tetszik. (Ezt bizonyítja Christo, amikor síkokkal, esetleg raffolt textil-műanyaggal von be egy szigetet vagy éppen egy párizsi hidat; ezt Abakanowicz, amikor ugyanazokat a szövött, érzékeny felületű szín állapokat használja föl különböző kiállításainak textilszobraiként.)
Balázs Irén lefordítja az alakot szabásmintára, érthetően, világosan vizuális okfejtéssel. Én ebben érzem legtisztábban a régen és sokat emlegetett népművészettel való kapcsolatát. Nem a fonalerdőben, a virágos, gazdag, kezdetben használt motívumkincsben, hanem ebben a szemléletben. A szükségletre, a használhatóságra választ adó alapállásban. Itt nincs szépelgés és kompozíció, itt a célszerűség diktálja a formát. A nagy felfedezése persze abban van, hogy a figura térbeli ábrázolásához szükséges munkafázist ábrázolja.
A Figura több okból vízválasztó Balázs életművében. Itt számol le végleg a térbeliséggel. Fordulópont ez abból a szempontból is, hogy itt ábrázolja az ellentétet egy művön belül. Itt a sík és a textilszobor választódik el, ezt követően 1980 után kezd hímzéssel, „tűfestéssel” foglalkozni. Ugyanez az ellentét feszül a Számvetésben, amikor (1987-ben) domborművet és hímzést tesz egyetlen műben egymás mellé. Ezután kezdődik szalagarchitektúrákat készítő korszaka. E két helyen, az életmű fordulataiban nagyon világosan és egyértelműen fogalmaz, textiles formanyelvet használ. Van, amikor valamilyen tárgyiasult ellentétet ábrázol; Ernst Múzeum-beli, eddigi életművét összefoglaló tárlatán – nagyon szerencsétlen szó a „retrospektív”, élő művész esetében – szerepel például A látvány átalakulása című installációja, amely egy folyamat ábrázolása, egy keserű gondolatsoré: hogyan változtatja át a színes gyümölcsöt a gépi folyamat – korunk – konzervvé. Az organikus formák válnak itt vonalzóval húzható egyenesekké, szerkesztett formákká. (Mint ahogyan a Figura szabásrajza is szerkesztett!) Különös, hogy a nyolcvanas évektől születő tűhímzései és szalagarchitektúrái formailag szigorúan szerkesztettek, színezésükben viszont olykor a tomboló virágpompás természet minden árnyalatát felmutatják.
Szalagarchitektúrának nevezett munkáiban főleg festett vászonszalagokat használ, de van ezeken a képeken minden, zsinór és batisztszalag, lámpabél és cipőfűző. A szó egyébként a Kassák Lajos által kitalált képarchitektúra kifejezéssel nemcsak az elnevezés miatt cseng össze; „a képarchitektúra nem köti magát bizonyos anyagokhoz” – írja manifesztumában-, majd: „a képarchitektúra nem pszichologizál( …) a képarchitektúra: 2x2=4.”
Ha a fonal már térbeliség volt Balázs számára, akkor a szalag a sík meghosszabbítása. Prózaibban fogalmazva: a szalag haladósabb lapos hímzés; és a szalagfűzés már építkezés!
Szalagképei roppant változatosak. Egy műhelysorozat is helyet kapott a kiállításon, és ez a másik döntő érv Balázs népművészeti gyökerei mellett: variációkat mutat be, a szalag- és zsinórfűzés változatait valami elképesztő bőséggel, túláradó alkotókedvvel, mintha mondaná, hogy még mindig van másik, van újabb és újabb lehetőség más mintára, más formára. És ez a jókedv lengi át a kétszerkettő hűvösségével komponált képeket is. Színek és formák villannak ki a felületből, eleinte szigorúan asszociációmentesen, majd felvillantva egy-egy út, egy-egy tömeg, végül egy alak látványát is. Az építkezés képről képre teljesebbé válik: a kihagyásokkal felépített Leépített t-ék (a közelmúlt kultúrpolitika kritikája), a felületből kihajló darabokkal fonott Rések és a Leválás jelzi ezt az utat. Utóbbinál már a mű vastagságát is bemutatja, bevonva a harmadik dimenziót, mintha a szalagok valóban építenék a képet, mintha a belsejében tömör tér lenne.
Legalább három életmű kitelik ebből a kiállításból. Csak így együtt logikus és egymásból következő a sorozat. Talán el se hinnék, ha a Bánat vagy a Férfifej mellé egy szalagképet odaraknánk, hogy mindegyiket egyazon kéz és ugyanaz a gondolkodásmód hozta létre.
Nem csupán bő termésről tudósít Balázs Irén kiállítása, nem csupán a konok szorgalomról, amellyel – megbízás vagy kiállítás lehetősége nélkül is – létrehozta ezt az életművet, hanem egy megélt, megjárt útról, tudatos életút-építésről is. Amely – hál istennek – nemcsak retrospektíve visszatekintő, hanem folytatódó – folytatható, folytatandó – is. (Design 1993/3, 22-23.)
A cikkben szereplő művészek: