A látvány átalakulása
Balázs Irén textilművész kiállítása a Műcsarnokban
1979., Budapest
Több mint tíz éve, hogy megújult a magyar textilművészet, Balázs Irén később jelentkezett. Neves festő volt, amikor váratlanul a fonalhoz nyúlt. Hogy aztán teljes fegyverzetben pattanjon a közönség elé 1973-ban a Dorottya utcai teremben rendezett kiállításán. Interjút készítettem vele akkoriban, faggattam a pálfordulásáról: „Amikor festettem – mondta –, a formák megfogalmazásával küszködtem, aztán rájöttem, hogy a textilnél az anyag diktálja – ha nem is a mondanivalót – magát a mű építését. Amikor festettem, pillanatonként kellett döntenem, minden négyzetcentiméteren. A textilben – képletesen is – vannak csomópontok. Ha megtalálom őket, már minden önként adódik. Már csak munkafegyelem kell hozzá; nekem talán még több, mint másnak, mivel sohasem szerettem kézimunkázni.”
Váratlan erejű szellemi izgalmat keltett ez a tárlat; ez a gyűjtemény érettségével, az egyes darabok magabiztos építkezésével, nemkülönben hatalmas anyagával tűnt ki. Egy kerek oeuvre válogatott példányait vonultatta föl a művész akkor. Újszerű, merész hangú munkákat.
Balázs Irén – régebbi és újabb – műveinek indítása folklór, a magyar falu, illetve – hogy úgy nevezzem – egy poszt pop-art. Váratlan és fölényes a megoldásaiban: bennük egyre nagyobb szerepet kap a mondanivaló, de már kezdetben is sokkal-sokkal többet mondott az alapigazságoknál. Falikárpitjaival is, különös – kárpitosvattával keményre tömött – ornamentális térplasztikáival is. Saját szövésű anyagokat használt föl, vagy kötelekből alakított formákat; legjellegzetesebb hímzett-varrott technikájú műveit ő maga keresztelte el jutareliefeknek, illetve plasztikáknak. A nyers fonalak sárgás, szürkés, ezerféle árnyalata mellett az élénk színekkel sem takarékoskodik, ha jónak látja. A textil puha anyaga, lírai tulajdonságai soha sem csábítják édeskés hangulatú előadásba. Bár felhasználja a textil játékos, táncos adottságait, súlyos marad.
Ezekben az években elégelték meg a textiltervezők a kétdimenziós, a síkbeli kifejezést, többet akartak. Háromkiterjedésű alkotásokat, hogy birtokba vehessék a teret. Ezt az irányzatot hívják – nem egészen szerencsésen – tértextilnek. Alighanem Balázs Irén készített először textilszobrot, fejet, büsztöt, ilyen pszeudószobor műfaj – legalábbis nálunk – sohasem létezett, ma sincs a Balázs Irén-műveken kívül. Nem láttam még sem kőben, sem bronzban ilyen kihegyezett indulatú szobrászatot: több mint fanyarak ezek a textilszobrok. Balázs iróniája inkább vad, mint szelíd. Irányzatát hét évvel ezelőtt veristának neveztem – ma sem tudnám pontosabban megjelölni.
A Hármas ikreket egyik textilreliefjén Balázs úgy helyezte el a pólyáikba, mint a keféket szokták a kefetartóba. A legtöbb ember, ha kisbabákat lát, azonnal gőgicsélni kezd: ezek a pólyások azonban igen buták, rosszindulatúak, mintha implicite máris magukban hordoznák a felnőttek gonoszságát. Akkor is, ha a művész esetleg nem egészen erre gondolt. A Leányfej meg igen csúnya: zsákarca, kócos pamuthaja groteszk, csaknem visszataszító. Egy pillanatra az etruszk szobrokra gondol az ember. Mondtam, ez a művész, verista, a valóság rosszabbik oldalát hangsúlyozza, kíméletlenül; s nem mondhatjuk, hogy nincsen igaza.
Balázs Irén mostani, a Műcsarnok három termében rendelkezett kiállításán a fenti, régebbi darabjait is kiállította. Bevallom, hét évvel ezelőtt arra gondoltam, egyszeri csoda történt, ilyen bravúrt, ilyen teljesítményt nem lehet megismételni. A mostani műcsarnoki kiállítás – Dobai Ágnes művészettörténész rendezte csalhatatlan térérzékkel – tanúsítja, hogy Balázs igenis tartotta formáját, sőt, tudott újabb meglepetéssel is szolgálni. Ez a művész a sok itthoni és külföldi siker után sem fáradt el, - kamatostul visszatérülő – szorgalma sem csökkent. Ötletekben kimeríthetetlen, s ami ennél is fontosabb: valamennyi ötletét meg tudja valósítani. (Még a megvalósíthatatlanokat is.) Hogy a gondolatait le tudja fordítani szabatos plasztikai nyelvre.
Újabb műveinek legjellegzetesebb darabjai – több köbméter kiterjedésű – monumentális textilplasztikái. (Úgy látszik, a monumentalitás sem maradt a szobrászok hitbizománya.) Ezek a jelentékeny teret kívánó, összetett konstrukciók egyrészt történések, pontosabban folyamatok, illetve fogalmak – nem tudom kikerülni a szójátékot – megfogalmazása, hol nyíltabb allegóriákkal, hol áttételesebben. Balázs a folyamatai számára mintegy színpadot épít, s most már nem csak a három dimenzióval, hanem voltaképpen a negyedikkel, az idővel is gazdálkodik.
Óriási és technikailag rafináltan megszerkesztett, a textilanyagok formálásának leleményeivel teli építmény az (egy parasztasszony) Életrajza. Vele – négy fázisával – mintha a magyar faljárót alkotta volna meg a művész. Az Utazásban egy valódi vasúti kocsi belsejét sikerült megteremtenie, valamilyen egykori személyvonat fapados, harmadosztályú szakaszát. (Érdekes, a témát már Daumier is megfestette: A harmadik osztály vagonja – 1865 körül.) Egymásnak háttal két-két pad, nyolc üléssel. Az első padon fiatal pár ül, az asszony ölében kisgyerek, a másodikon ugyanők, de már törődötten, öregen, a harmadik padpáron csak emléküket jelzi két sziluett, végül a 7-es és a 8-as ülőhely üres. Már az emléknek sem maradt nyoma. Az egész komplexum alapja mindössze két hímzett-varrott jutaszőnyeg, a művész szellemes fogással mindössze hat rúdra függesztette föl őket: kész a kocsi – kész a kocsibelső térbeli ábrázolása.
Gyárat is lehet építeni allegóriával. Hogyan lesz a festészet örök témájából, a gyümölcscsendéletből futószalag útján konzerv? Ezt mondja el a látvány átalakulása, szigorúan a textil formanyelvén: az egyetlen és nagyon stílusos stílustörés, hogy a textil befőttesüvegekre eredeti, nyomtatott képes címkék vannak ragasztva. A technicizálódás, elipariasodás persziflázsa – nem kevés öniróniával – a Szuvenír. Gyártott népművészet ez, amint a még festetlen mézesbábok, mézeskalács-huszárok vonulnak az áttételesen jellemzett, képzelt üzem szalagsorán.
A Balázs-színpad előadásain kívül, a műcsarnoki kiállítás másik stíluskörét komplex, kettős daraboknak nevezném. Az egyik maga a tárgy, akár tradicionális, akár modern felfogású szobor, de ott van mellette tőle elválaszthatatlan kiegészítője. A Bő termés – alighanem perszonifikált – tömött búzás zsákja mellett a szakajtó, a ritka szövésű lentől varrott Láda társa az őt magasba emelő kötél. De még az Ajándék húsvéti tojások is kettéválaszthatók, szétszedhetők: csak a jégzsinórjuk tartja össze a két féltekét. Ezek a kettős objektumok is folyamatok, csak kevesebb fázissal, s kevésbé intenzív a téri igényük, mint azoknak a műveknek, melyeket színpadnak, színjátéknak neveztem feljebb. Szándékukban, gondolataikban a legközelebbi rokonai egymásnak.
A kritika, az irónia és önirónia mellett – jóllehet Balázs ösztönös humora, a komolyságon belüli játékra való hajlandósága enyhíti – nem kevés határozott ítéletet is találunk ebben a gyűjteményben. Mert voltaképpen szociográfiai munka is ez a tárlat, napjaink helyszínelése. Az elején így idéztem Balázs Irént: „A textilben – képletesen is – vannak csomópontok. Ha megtalálom őket, már minden önként adódik.” Hét éve így volt, így van ma is, mindenesetre mégiscsak kell valaki, aki megtalálja ezeket a csomópontokat. Mert furcsa a textil magatartása: készséges, de makacs és önfejű egyszerre. Ilyen bonyolultan összetett gondolati igényt, mint a Balázs Iréné, ennyi általánosítást a festészet és a szobrászat hagyományos anyagai, sőt, az újfajta műanyagok is nehezen viselnének el. Ilyen sokra az eleven, az aktív textil képes már csak, úgy érzem. (Frank János, Budapest,1979/11, 24-27.)
A cikkben szereplő művészek: