Balázs Irén textilművei
1979., Jelenkor
Bár az Iparművészeti Főiskolát végezte, mégis festőként jelentkezett a kiállításokon Balázs Irén, mégpedig először több mint két évtizede, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállításain. Nemcsak táblaképeket festett, néhány mozaikja kivitelezésre is került. Tehetséges festőnek indult mégis művészeti műfajt, technikát kellett váltania ahhoz, hogy igazán rangos, egyéni művésszé válhasson. Egy évtizede tette meg e lépést: átpártolt a textilművészek táborába és csakhamar markáns egyéniségévé vált a sok nemzetközi sikert elért új magyar textilművészetnek, az elmúlt évtized talál legeredményesebb művészeti ágának.
Hogy Balázs Irén a hagyományos értelemben vett képzőművészeti műfajokból az iparművészet felé fordult, abban még nincs sok egyéni vonás, a hatvanas évek közepétől kezdve nálunk is mind többen tették ezt meg, és végtére is Balázs Irén az Iparművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, ha nem is textilesként. Nálunk is egyértelművé vált, hogy a művészeti ágak, műfajok, technikák közötti határok megszűnőben vannak, a hagyományos táblaképfestészet mind funkcióját, mind stílusát tekintve egyre inkább problematikussá vált. Több képzőművész kereste a kivezető utat az iparművészeti ágak és technikák irányába.
Balázs Irénnél azonban többről van szó ennél. A festészettől úgy közeledett az iparművészethez, hogy nem akart lemondani a képzőművészeti alakításról sem, nem akart pusztán dekoratív, díszítő feladatot vállalni. Mert ha a hagyományos értelemben vett képző- és iparművészet között a határok csakugyan képlékennyé is váltak, a technikák is összekeveredtek, de a különféle művek kifejező értéke, vállalt esztétikai problémájának a mélysége közötti eltérés megmaradt. Nem mindegy, hogy az alkotó szándéka csupán dekoratív-díszítő érték vagy mélyebb jelentéskört magába foglaló, többrétegű értékstruktúra létrehozása. Balázs Irén úgy hagyta ott a képzőművészet hagyományos megoldásait, hogy valami köztes területet keresett, amelyben megőrizhette figurális aspirációit is, ugyanakkor a megcsinálás mikéntjével, a technikával, az anyaggal, a belőle adódó manipulatív lehetőségekkel új jelentéseket is csatolhatott hozzá, tehát új kifejezési lehetőségeket is felfedezhetett magának. Ezt találta meg a textilművészetben, mégpedig annak a nem hagyományos gobelin formájában.
A magyar képzőművészetben volt már példa arra, hogy festők szőnyeget, gobelint terveztek. A magyar szecesszió festői, mindenekelőtt Vaszary és a gödöllőiek ugyancsak szép példáját adták, hogy miként lehet megőrizni a képi értékeket és ugyanakkor a szőnyeg több legyen a leszövött festménynél. Ezt elsősorban a nemes stilizálással, a szövés technikai lehetőségeinek a figyelembevételével érték el, fokozták a kép dekoratív értékeit. Ferenczy Noémi pedig az iparművészet oldaláról indulva a gobelinnek adott olyan formai zártságot, gazdag artikulációs jelentéskört, hogy művei jelentésköre túlemelkedett a dekoratív funkció lehetőségein.
Balázs Irén nem ezt az utat járta. Valóban valami olyan köztes területet alakított ki magának, amelyben elveszti értelmét a képzőművészethez vagy az iparművészethez való sorolás kérdése. Nem is a hagyományos gobelintechnikát, a szövést választotta, hanem ugyancsak összetett technikát. Hogy rátaláljon a neki legjobban megfelelő kifejezési lehetőségekre és technikára, abban segítségére volt a népművészet is. Nem egyszerűen a népi motívumokat, témákat vette át, hiszen akkor megmaradhatott volna még a folklorizmus szintjén. Megjelentek ugyanis a jellegzetes motívumok is, a szívtől, a virágtól kezdve a páva és a betyár alakján át a mézeskalács-formákig, de fontosabb volt ennél, hogy a népi szövés, fonás, varrás, a kötéllel, fonallal való manipulálás, csomózás, tehát a különféle népi kézműves technikák szellemében, azok tanulságait felhasználva kezdett dolgozni. Nem megtanult és felhasznált különféle megoldásokat, hanem a népi kézművesek tevékenységének lényegét, szellemét értette meg és transzformálta valamiképp. Hímzett-varrott jutareliefjei, csíkokból összerótt figurái, a zsinórok gubancjátéka, a kitömött formák plasztikája, az átgondolt szerkesztés és technika, az anyag adta véletlennek a tudatos konfrontálása, a pasztellszínekből adódó színharmónia egyéni stílussá nemesedett textilművészetében. Gyakran el is szakadt a síktól, textilszobrot mintáz, reliefjei vastag plasztikája egyszerre ad vizuális és taktilis élményt. Szellemesség, játékosság csakúgy jellemzi művészetét, mint a nosztalgikus vagy komorabb hang, de bármelyik kerüljön is előtérbe, nem csökken művei kifejező értéke. (Németh Lajos, Jelenkor, 1979/10, 913-914.)
A cikkben szereplő művészek: