Barokk paloták szoborkertjei
2006., CyberPress.Sopron
Sopron - várostörténetéből fakadóan jogosan, jelen állapotából következően vonzó módon, komoly lehetőségeinek híjában álom- és tervszerűen - valóban lehetne egy művészeti ágazat bemutató-megőrző helye. S miért ne lehetne ez az ágazat a szobrászat (ma már nem követelmény, de persze nem árt, ha alkotó művészek helybeliségükkel segítik ennek kialakítását), de lehet ennek motorja egy képkereskedő, egy galériatulajdonos is, tulajdonképpen minden igazi alkotással csak a város és polgárai nyernek. És erre a bemutatásra miért ne lennének alkalmasak az egykori barokk paloták hátsó kertjei, melyek még kisebb méreteikben és intimitásukban is megőrzik és kifejezik, mondjuk éppen a belváros kőrengetegében azt, hogy a felismerés megvalósításához ugyanaz a "tehetség" szükséges a hely birtoklásával, mint magának a palotának a tulajdonlásával.
A művészetek ugyan még a legsötétebb kultusz idején sem hiányoztak ezekből a varázsos kertekből (ezt a város törzslakói, történetének ismerői tudják igazán), de a lehetőségek tágulásával, a művészet áruvá válásának elismerésével egyidejűleg nyilván a késztetés is erősebb és több oldalú. S ez önmagában nem baj, különösen nem akkor, ha oda gyönyörködni mi is beléphetünk.
Amikor az Artner palota hátsó kerjében a Körmendi-Csák Kortárs Művészeti Gyűjtemény megrendelésére Dévényi István művészettörténész berendezte Nagy Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész szoborkertjét, akkor ennek a tervnek a megvalósítása, a példa értékén túl is, megvalósítási szakaszba érkezett. Persze nemcsak a palota restaurálásához és fenntartásához szükségesek bőviben az anyagiak. Egy kert megtervezése, a terület adta térhatások kifejlesztései a puszta terület tagolásával, de növények beültetése és szakadatlan gondozása ugyanúgy hozzátartozik minden magát kertnek nevező zöldterület bemutatásához, mint ahogyan egy háromszobányi kiállítóterem modern megvilágítása is kb. felér anyagiakban egy Kossuth-díjjal.
A szoborkertet valóban tervezni kell. Ha csak minden magyar szoborkert ismert modern ősmintájához, a tihanyi Borsos ház kertjéhez nyúlunk vissza, akkor válik igazán érthetővé, hogy mennyivel inkább szerves egység fejlődik ki a szoborkertek tervezője és az alkotó művész között, aki egy-egy zug, egy-egy belső tér szerves részeként ajánlja művét a látogatónak, kifejezve ezzel az alkotás és környezet közötti teljes egységet és hangsúlyozva az alkotások egyéni "igényeit", melyet talán sokan nem is ismernek.
Amikor Dr. Marosi Ernő művészettörténész, a MTA alelnöke, megfelelő súllyal képviselve a lehetőség fontosságát, megnyitotta a szoborkertet, akkor a meglevő lehetőségek újfajta kihasználására is buzdította puszta jelenlétével a várost, s ezt az esetleg feltámadó igényt elégíthetik ki azok a művészek, akik a Nagy Sándorhoz hasonló módon érzékenyen és differenciáltan csoportosítva, "felsorolva" műveiket a szabadban, az esztétikai öröm forrásává változtatják az addig pusztán Rousseau-i beleolvadásra, pihenésre alkalmas, kétségtelenül lehetőségeiben mutatós környezetet. – DI
A cikkben szereplő művészek: