Művészeti menedzsment

Tudósítás a V-Pearl Művészeti Szabadegyetemen elhangzott előadásról

2009., www.v-pearl.hu

A művészeti élet hazai mecénásai közül a magyar kortárs művészet két rendkívül elismert „ nagyasszonyával”, dr. Körmendi Annával, a Körmendi Galéria tulajdonosával, a Pro-Európa-díj kitüntetettjével, valamint Skonda Máriával, a Magyarországi Volksbank Zrt. Igazgatóságának alelnökével, a művészeti menedzserek számára alapított díj friss díjazottjával találkozhatott a V-Pearl Művészeti Szabadegyetem május 12.-i előadásán a „nagyérdemű”.

Tudósító: Kránitz Iréne
Ritka alkalom, hogy egyszerre két neves személyiség, szakember fejtheti ki álláspontját, fogalmazhatja meg a művészethez való viszonyát ebben a rendkívül fontosnak ítélt témában – hangsúlyozta dr. Takács József, a Szabadegyetem igazgatója, művészeti programjának vezetője beköszöntőjében. Talán részben a művészetpártolás kiemelt fontosságának is köszönhető – vélte Takács József – hogy a Volksbank, mint a hazai bankszektor egyik fontos szereplője a közelmúltban tevékenysége elismeréseként megkapta a Szuperbrand címet és elismerést.
A Körmendi Galéria tulajdonában 18.000-t elérő számban szerepelnek kortárs magyar művészek alkotásai, művészetpártoló tevékenységük 20 éve itthon és a nagyvilágban nagy elismerést váltott ki mind a művészek, mind pedig a művészetet kedvelők körében. Jelenleg a Körmendi-Csák házaspár rendelkezik a legnagyobb hazai kortárs gyűjteménnyel, több helyen is van galériájuk, kiállító helyiségük. Ezen kívül saját könyvkiadással, a művészeket bemutató portréfilmekkel is gazdagították a kortárs magyar művészet hazai szakirodalmát, többek között a kiállításokhoz kapcsolódó nélkülözhetetlen katalógusok megjelentetésével.
A rendkívüli érdeklődést kiváltó, a kulisszatitkokba is betekintést engedő két előadást mindkét előadó filmbejátszásokkal tette még hitelesebbé, szemléletesebbé.
Az előadás első részében dr. Körmendi Anna lépett a közönség elé és rendkívül szimpatikus közvetlenséggel igyekezett felvázolni a több mint 25 éves műgyűjtői tevékenység legfőbb állomásait, szakaszait, sikereit.
Visszanyúlva a kezdetekhez, az induláshoz, elmondta, hogy jómaga, mint ügyvéd ingatlanok közvetítésével foglalkozott. Férje, Csák Máté építész eredetileg, de valójában mindkettőjüket mindig is érdekelte a művészet, a műgyűjtés, ez családi tradíció volt. A férj, nemcsak mint építész volt ismert, hanem akvarelleket is festett, amelyeket az egykori Képcsarnok Vállalat meg is vett. A nyolcvanas években virágzottak az ún., testvérvárosi kapcsolatok. Ennek keretében jutottak el egy ízben Ludwigsburgba, Veszprém akkori testvérvárosába, ahol a jól sikerült kiállítást követően a németek vásároltak is a kis akvarellekből, mert nagyra értékelt műfajként tartották számon, és mert ezek nagyon megfizethetőek voltak, a németek szempontjából különösen. Az utazás eredménye aztán meglepetésükre egy új Volkswagen lett, amivel hazatértek.
A műgyűjtő házaspár az ingatlanforgalmazásból származó megtakarításait időről időre tudatosan műtárgyak megvételére fordította, amire a nyolcvanas évek jó lehetőséget kínáltak. Ekkorra már új szelek kezdtek fújni, s a művészetkedvelő házaspár számára a műgyűjtés életforma kezdett lenni.
A nagy áttörést természetesen a rendszerváltozás hozta meg. A műgyűjtés, sőt a műkereskedelem teljesen elfogadott lett az újfajta piaci körülmények között, a Képcsarnok Vállalat és a BÁV is hamarosan elvesztette korábbi abszolút – állami – monopóliumát. Egy alkalommal az akvarellista építész férj felszólítást kapott, hogy a Képcsarnok vállalat raktáraiból szállítsa el még ott lévő rajzait, képeit. Tulajdonképpen ekkor volt módjuk betekinteni a cég raktáraiba, ahol bizony értékes műtárgyak, kortárs festmények porosodtak. Úgy döntöttek, hogy ezekből szívesen vennének és mivel sikerült egy engedélyt kieszközölni, jó néhány értékes képhez jutottak hozzá nagyon kedvező áron.
Közben pedig sorra alakultak a galériák Pesten, majd pedig az aukciók is bevett gyakorlattá váltak. Ekkortájt köteleződtek el a műgyűjtésnek és a mecenatúrának, mégpedig úgy, hogy a korábbi, akár még védett képek eladásából is a kortárs magyar festészetbe invesztáltak, igen jó érzékkel. Körmendi Anna elárulta, hogy avatott művészettörténészek, barátok is segítségükre voltak, velük együtt alakították ki a mára már a legnagyobbként számon tartott kortárs magyar magángyűjtemény alapjait.
Nem volt könnyű a kezdet, mivel teljesen új akadályokkal kellett megküzdeniük. A hazai körülmények szakmai szempontból távolról sem voltak ideálisak a profi nyugati szemlélettel összehasonlítva. A házaspár azonban mindent bevetett, főleg a korábbi ismeretségek, kapcsolatok jöttek jól, amit igénybe is vettek. A műgyűjtést most már bizonyos koncepció mentén folytatták, kihasználva természetesen a szabad piacgazdaság kínálta, akkoriban valóban óriási lehetőségeket.
Emellett a művészetpártoló tevékenységet tartották fontos feladatuknak, az egyik mozgató rugónak ez számított. Tudták, hogy sok idős, korábban alig becsült nagy művész tengődik, akik a 90-es években szinte semmi segítséget nem kaptak a bemutatkozáshoz. Kiderült, a művészvilágnak szüksége van a műgyűjtő-mecénásra, mert nélkülük, anyagiak nélkül művészetük feledésbe merül, ha egyáltalán felfedezik tehetségüket. Miután megfelelő kiállítási helyiségek birtokába jutottak, 1992-ben megnyílt a Körmendi Galéria, mégpedig Gyarmathy Tihamér kiállításával, aki akkoriban tartotta akadémiai székfoglalóját, miközben komoly anyagi nehézségekkel küzdött.
E sikeres bemutatkozás után újabb szerencsés fordulat volt, hogy a Magyar Hitelbank jóvoltából egy 1000 négyzetméter területű kiállító-helyiséget sikerült bérelni a város egyik legfrekventáltabb pontján, a Deák Ferenc utcában, a Kempinski Hotel mögött. A galériában lassacskán a külföldi hotelvendégek is megjelentek, akik hallatlan mértékben érdeklődtek a kortárs klasszikus anyag és a kiállított egyéb képzőművészeti alkotások iránt. Nagy hiányosság volt ekkor még, hogy nem készültek katalógusok, szakmai anyagok sem álltak rendelkezésre, ennek hiányában viszont a műgyűjtésben érdekelt külföldi nem invesztál be egy kiváló, de „nevesincs” művészi alkotásba. Ugyanis a név is legalább annyira számít, mint a mű - ezzel pedig már magát a mecenatúrát, annak lényegét feszegetjük. Ekkor indul el a Körmendi Galéria magánerős könyvkiadása, folyamatosan hiánypótló művészettörténeti sorozatok, kiállítási katalógusok látnak napvilágot a galéria gondozásában.
Körmendi Annáék úgy tapasztalták a 90-es években, hogy a kultúra általános válságba jutásával különösen az idősebb, nagy generáció szinte alig kap segítséget. A nagy tehetségű, nemzetközi megmérettetésre érdemes, de már nem ifjú művészek a napi megélhetés szintjén is gondokkal küszködnek. (Orosz Gellért festőművész akkoriban egy hajléktalan benyomását keltve, csak Gyarmathy Tihamér közbenjárásával tudott nagy nehezen bejutni saját barátja kiállítására – idézte fel a jelenetet Anna.) Egy művészember ugyanis köztudottan nem ért önmaga menedzseléséhez, kivételek persze akadnak.
Ekkor fogtak egy tudatos művész-menedzselésbe, amelynek feladata a nemes cél, az értékmegőrzés az idős művészek felkarolásával, műveik megvételétől kezdve, gyűjteményes vagy bármilyen szereplési lehetőség biztosításával - kínosan hangzik - de a műkereskedelmi piacon, aukciókon való megmérettetésig, a siker reményében. Ehhez szervesen tartozik a feltáró munka, az összegzés, a könyvpiacon való megjelenés – ez az, ami művészeti menedzselést jelent Körmendi Anna értelmezésében. A műgyűjtő, műpártoló ügyvédnő szerint a múzeumok raktárában porosodva „meghal a művész”, az értékes művészet megmutatására kétségkívül a műkereskedelem, az aukció hívatott.
Ugyanezt célozta az általuk felvállalt kulturális misszió is, amit külföldi kiállítások megszervezésével szerte a nagyvilágban a magyar kortárs művészet megismertetése érdekében fejtettek ki. A genfi, majd a bécsi ENSZ-palotában, a tallini Műcsarnokban, Eisenstadtban, az Eszterházy kastélyban, Kassán, a Kelet-Szlovák Múzeumban, Csíkszeredán, Pilsenben, Bukarestben és több más patinás helyen, múzeumokban rendeztek tárlatokat, ahol a magyar diplomácia is sokat tett a magyar kultúra nemzetközi szerepeltetése, megismertetése érdekében, melynek anyagát mindig a galéria bocsátotta rendelkezésre.
2000 környékén a galéria a korábbi kortárs anyag klasszikus részétől megválik, helyet adva ezzel az újabb és újabb kortárs nemzedék bemutatkozási lehetőségeinek. Ekkortájt kerül családi megvételre a soproni Artner palota, amelyben már egy állandó kiállítás megnyitására is lehetőség nyílt, egyéb, a mecenatúrához köthető tevékenységek elhelyezésén túl. Sopron belvárosában több gyönyörű barokk palota is található belső kertekkel, ahol ideális szoborkerteket lehetne kialakítani, s amely szintén terveik között szerepel.
Az elmúlt húsz év alatt a kortárs magyar művészet olyan nagy alakjainak biztosított a Körmendi házaspár megjelenési lehetőséget, mint Schéner Mihály - a közönség egy perces néma felállással adózott az előző nap elhunyt művésznek - Kokas Ignác, Gerzson Pál, Sváby Lajos, Gyémánt László, Kerényi Jenő, Orosz Gellért, Haraszti István, Donát Péter és sokan mások a kvalitásos magyar mesterek közül.
Körmendi Anna, a műpártoló és műgyűjtő szakember leginkább arra büszke, hogy 1997-ben megjelent saját kiadásukban, három nyelven és 3000 példányban a Kortárs magyar művészet c. hiánypótló munka Dévényi István szerkesztésében. Nagyon fontos ügynek, missziónak érzi, hogy elkészültek a Művészvilág címmel dokumentumfilm-sorozat egyes darabjai a kortárs művészek legjobbjairól, köztük Az ecset mesterei alcímet viselő egyik ilyen film éppen a most elhunyt Schéner Mihályt mutatja be.
Körmendi Anna szerényen egyáltalán nem tesz említést a rangos kitüntetésekről, amelyeket a művészeti galéria a kortárs magyar művészet nemzetközi elismertetése érdekében kifejtett tevékenységéért kapott. Férjével együtt az értékmentést, az értékmegőrzést tartja a legfontosabbnak, valójában ezt tartja életük szép küldetésének. Nagyon értékesek számukra, mint kitűnt, a művészvilággal és műgyűjtőkkel kialakított meleg baráti, emberi kapcsolatok, amelyek nagyszerű eredménye több mint 300 kiállítás, szépszámú művészeti album, a kiállítási katalógusok, a művészeket bemutató filmsorozatok. Jelenleg a Falk Miksa utcai galériában tartják időszaki tárlataikat és a Sopron belvárosában a felújított műemléképületben pedig, érdemes megtekinteni a kortárs magángyűjtemény mintegy 400 darabból álló állandó kiállítását.
Az előadás második részében Skonda Mária, a Volksbank Igazgatóságának alelnöke beszélt a pénzintézet művészetpártoló tevékenységének részleteiről és saját szerepéről ezen a területen, mindvégig hangsúlyozva, hogy számára e terület emberi oldala, a belső indítékok a legfontosabbak, e nélkül nem lehetne az efféle munkát hitelesen felvállalni.
Az előadó, vezető vállalati menedzserként jó ismerője a Volksbank hazai művészetet, oktatást támogató több éves tevékenységének, társadalmi felelősségvállalásának, az ún. public relation sajátos területét illetően, hiszen ez a szakterülete évek óta. Az előadásra magával hozta az előző napon neki ítélt magas szakmai elismerés „tárgyi bizonyítékát” is, amelyet nagy örömmel vett át.
Ezzel a személyes vallomással kezdte a mondandóját, és washingtoni üzleti útjának frissen szerzett benyomásait is megosztotta a hallgatósággal. Meghívást kapott többek között Nancy Goodman Brinkman asszonyhoz, aki pár évvel ezelőtt az USA budapesti nagykövete volt, s aki ma is nagy barátja a magyar kultúrának, maga is jelentős műgyűjtő. (Nagykövetként elsőként Aba-Novák New-Yorki városképét vásárolta meg.)
Bevezetőjében megjegyezte, hogy a maga részéről nem a befektetés, a műtárgy-kereskedelem oldaláról szeretné a témát megközelíteni, mert noha ez nagyon lényeges, számára nem a legfontosabb. Polgári családból származik, a szép tárgyak szeretetét, az értékcentrikus gondolkodást a családjából hozta. Egyébként maga is, és férje is műgyűjtő, magánkollekciójuk jelentős. A gyűjtemény kialakulásáról szólva, kezdetben a Dunakanyar, Szentendre művészeitől, a Szőnyi-iskola tanítványaitól vásároltak, aztán lassan bővült a kör.
Egy magángyűjtemény kialakítása nem könnyű, kell hozzá kitartás, önismeret, de Skonda Mária szerint igazi szellemi kaland, kihívás, a „csodák világa”, amelybe bevonhatók a barátok, a családtagok is, mindig új élményekkel gazdagítja az életet, számára semmiképp nem a kincsképzés eszköze –amint erre többször utalt. A tárgyak velünk élnek, kisugárzásuk van, nem utolsósorban az alkotói energiák révén, amelyek a tárgyakban testesülnek meg. A művész ugyanis hallatlan energiát fektet be művébe, számára létfontosságú, hogy átjön-e az üzenet a közönsége felé. Ehhez viszont már valóban szükség van egy mecénásra, vagyis, hogy művét megvegye a művészetkedvelő akár közvetítés útján is, és általában legyen lehetősége a bemutatkozásra a nagyközönség előtt. A művészek pártfogása területén, a mecenatúrában vállalt jelentős szerepet a Volksbank Zrt., ahol Skonda Máriának lehetősége volt tapasztalata, tudása ilyen jellegű kamatoztatására.
A Volksbank számára fontos a társadalmi szerepvállalás, a kultúra támogatása, amely egyben marketingtevékenység, a vállalati arculat fontos része. A bank a vizuális kommunikációt választotta üzleti tevékenysége támogatására, a célcsoportok megszólítására. Erre kiváló lehetőséget nyújtott az elfeledett nagy magyar művészek (pl. a sokáig elhallgatott Aba-Novák Vilmos, a kevésbé szerepeltetett Egry József) újbóli felfedezése. Ezek a művészek a magyar és egyben európai művészet legkiválóbb reprezentánsai, tárlataik szinte vonzzák nemcsak a célközönséget, hanem általában a művészetbarátokat.
Kiemelten fontos terület a bank számára a kortárs művészek tárlatainak megszervezése, amelyhez a nagyvárosok Volksbank fiókjaiban alakítottak ki megfelelő kiállítási tereket, felületeket. Ezek a kiállítások ma már komoly, rangos társadalmi eseményeknek számítanak Skonda Mária beszámolója szerint, az üzleti ügyfelek találkozóhelyei, de, ahol a műalkotások is gazdára találnak. A cég a közelmúltban kapta meg – részben művészetpártoló – tevékenységéért a Szuperbrand címet, amely nem annyira a szakma díja, inkább a társadalom elismerését, a köz megbecsülését jelzi.
Kitért arra is, hogy a Volksbank nem épít tudatosan állandó gyűjteményt, feladatának a kortárs művészek, tehetségek felkarolását, bemutatkozási lehetőségeinek támogatását tartja. A mecénás feladata óriási, de az előadó felfogása szerint mégis inkább a híd szerepét kell betöltenie a művész és közönsége között. Bár a feladat nem könnyű, mindenkit arra biztat, hogyha belső indíttatást érez, bátran induljon el az úton, hatalmas és izgalmas utazásban lesz része a művészetek csodálatos világában.
A gyökerektől a hajtásokig címmel rendezett kiállításról bemutatott film átfogóan mutatta be a Volksbank elkötelezettségét a művészet, a kultúra iránt.
A műgyűjtői attitűdöt Skonda Mária egyfajta nemes szenvedélyként, már-már betegségként értékeli, amiből kigyógyulni nem lehet ugyan, de nem is érdemes, viszont a felhalmozott ismeretek birtokában komoly szakemberré lehet válni.
Másrészt a műgyűjtést, a műtárgyak szeretetét egyértelműen a polgári igénynek, (erény), a polgári létforma velejárójának tartja.

A cikkben szereplő művészek:

Csák Máté
Donáth Péter
Gyarmathy Tihamér
Gyémánt László
Haraszty István
Kerényi Jenő
Orosz Gellért
Schéner Mihály
Sváby Lajos