Séta a Ludwigban
Strabag-díj és egyebek
2005., www.adorjanattila.hu
Rég voltam már a Ludwigban, és az igazat megvallva, most se oda indultam. Igaz, egy ideje tervezgetem, hogy kimegyek (már maga a kimegy szó is elszörnyeszt) megnézni az anyagot, de a távolságtól való gyermeki félelem, bkv-odüsszeia nemkívánás eddig erősebb volt kíváncsiságomnál. De ha már ott voltam, nem volt mese, be kellett menni.
És végre találkozhattam régi kedvenceimmel. Elvis csak rám kacsintott a falról és ott robogott már a pesti oldalon Tom Wesselmann verdája is. Richard Estes amerikai utcaképe is valahogy olyan megnyugtatóan hatott, mintha én is ott lettem volna azokban az időkben. Régi barátokkal mindig jó találkozni. Valahogy ezen a kellemes őszi délutánon a tér is tágasabbnak és barátságosabbnak tűnt.
A nemzetközi hírességek mellett barátkozhattam újra a magyar képzőművészet V.I.P. szekciójával is. Kovács Attilától, Bak Imrétől és Szűcs Attilától különösen izgalmas műveket láthatunk. A Fehér László teremben a monokróm jellegű hajléktalanos portrékkal találkoztam újra. Állítólag a novemberi kiállítására új, színpompás képekkel fog majd előállni. Na majd elválik.
A magyar élvonallal együtt jól megfértek közép-európai csemegék is. Köztük számomra a legnagyobb felfedezés egy sorozat volt. Lehet, hogy kinn volt már a régi Ludwigban is, nem tudom, nem emlékszem. A műről, melynek létrejötte Katja Pratschkének és Hámos Gusztávnak köszönhető csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, pedig elfogultsággal nem vagyok vádolható, mert a kisképnézegetős-olvasgatós műfajt nem nagyon szeretem kiállításokon. Ez a több száz kis fényképből álló műkompozíció azonban egyszerre hatott lehengerlő módon az elmémre és érzelmeimre egy egyszerű történet tiszta és természetes elmesélésével. De a részletekről meséljen inkább Forgách András hitelesen: Elcserélt testek.
És persze még szólnom illik a címadó Strabag-díjról is. Kicsit jobban örültem volna, ha mindenkitől több művet láthatok, de azért a fejenként 3-4 festmény is elég volt már a képalkotáshoz. Hozzám legközelebb Adorján Attila hiperrealista, a csendélet funkcióját és szerepét körbejáró művei álltak. A fődíjas Szabó Dorottya és Moizer Zsuzsa az emberi arcot használják fel sajátos világuk megjelenítési eszközéül. Soós Nóra már jóval poposabb egyéniség. Élénk színekkel, vonalakkal hétköznapi jeleneteket és azok szereplőit jeleníti meg. Szabó Dezső monokrómjai a kísérletező festészet dekoratív, de tartalmas útkeresésének szép megvalósulásai. Összességében egy nagyon kellemes élmény volt a mostani ludwigos látogatásom, ajánlom mindenkinek, hogy győzze le esetleges lustaságát és nézzen szét.
A cikkben szereplő művészek: