Koppány Attila munkái
2008., Élet és irodalom
„Lehet, hogy tíz és néhány millió évvel ezelőtt óriási civilizáció virágzott e földön, roppant építményekkel, acélhidakkal és a miénkhez némileg hasonló emberiséggel. Azután, mint ahogy a tudósok jelenleg állítják, bekövetkezett a katasztrófa. Lehet, hogy egy kétszáz kilométernél nagyobb átmérőjű égitest zuhant a földre, lehet, hogy feltalálták a hidrogénbombát, lehet, hogy betegség tört ki és ölt meg mindenkit. Egymillió év alatt minden elhamvad: növény, állati és emberi csontok, a márványból és acélhidakból por lesz, és a port elfújja a szél. Néhány millió év múltán kidugja a fejét az első moszat, aztán jönnek a növények, állatok, emberek. Most még itt vagyunk, egyre többen és többen, de nincs más állandó, mint a változás, melyet a magunk individuális szempontjából pusztulásnak nevezünk. …
ebben az állapotban, amikor a világ holnap reggelre elpusztulhat, a civilizáció és a kultúra ápolása fölöslegesnek és nevetségesnek tűnik. …”
Közel egy hónapja nézegetem Koppány Attila festményeit: minden itt kiállított képéről nyomtatott egy A/4-es változatot, hogy ezer kilométerrel odébb is gondolkodhassak róluk az elmúlt héten.
Nyugtalanító dolgok ezek. Nem a vállalt kötelesség kapcsán, hanem e nyugtalanságén is elő-elővettem őket esténként, s beleborzongtam látványukba. Az idő koordinátáira feszült madár, a repülőgép légcsavarja által szétfröccsentett élet (a törékenység, az élet törékenysége és védtelensége számtalan ízben jutott eszembe) a hibernált világ érzése, képe égett belém legerősebben mély szomorúságot és végtelen magányt asszociálva.
Faludyt idéztem az elején, nem véletlenül: megfogott újraolvasva emlékezése, az abból áradó szomorúság, amelyet most hármunkénak érzek: a világ biztos pusztulását tudomásul alig venni akaró ember szemlélődő szomorúságát, amiben megdöbbentő módon némi derű is rejtőzik, azt sugallva, van még remény, bár tudjuk, hogy nincsen.
Rezignált is csöppet ez a tudomásul vétel. A világ védő kérgei sorban leolvadnak civilizációnkról, Pegazus halott szárnya (milyen gyönyörű metonímia, a szárnyban a repülés egésze) múzeumi tárgy lett, s kitámaszkodási pontnak megmaradt a matematika és a fizika. S mi mégis minden mögött keresünk valamit verssel, festménnyel. A lelket? Nevetséges. A lélek a testhez van láncolva, vele pusztul, hal meg, szerencsés körülmények között elalszik.
Koppány Attila másként keresi ezt a valamit, mint én, s ez izgat benne. Ez a más út, ez az ugyancsak reménytelen célba érés.
Azt írja egyik méltatója: az építészeti és természettudományos gondolkodásmód erősen hatott festészetére. Azt gondoltam, hogy távol áll tőlem ez a gondolkodásmód, s most kicsit már többet tudva a világról megdöbbenek: dehogy áll. A keret adott, már lehet kitölteni, ugyan túlnyúlnak rajta az átlók, de rend látható képen-versen, s belül Koppány Attila is a forma adta lehetőségekkel játszik, tör magasba és hull mélybe.
Hogy valóban a válság képei előtt állunk, arról egy ma reggel kinyitott elektronikus levél is meggyőzött, festő barátom néhány képéhez fűzött értelmezést. Transition című festményéről így ír: „ A festmény az emberalkotta környezet válságáról, az egeknek feszülő, magabiztos struktúrák törékenységéről szól.” A törékenység szót hadd ismételjem meg ismét: erről beszél Faludy is, erről dadogok magam is verseimben. S ezt a törékenységet Koppány ráadásul a kiszélesedő térbe helyezi, átlói túlnyúlnak a képen.
Koppány Attila festményei a múlt emlékei is (magunk is azzá vállunk lassan), s gyakorta aktualizáltak is. A „Változás szele” című alkotás egyaránt kötődik a tavalyi és tavalyelőtti októberi eseményekhez, de a láncszem számomra Illyés hatalmas szómondat versét is előhívja (mindenki szem a láncban), s a szabadságvágyat állítja párhuzamba az elnyomással. S a láncon átsüvít a szél. Ezt a motívumot alkalmazta abban a képében is, amellyel az In memoriam 1956 országos képzőművészeti pályázatot megnyerte Mosonmagyaróváron. Még élénken emlékszem a megnyitóra, a kép magába szívta a teret, hangsúlyos helyen függve odavonzotta a tekintetet.
De nem hagyta közömbösen a new yorki ikertornyok pusztulása, szerinte ez sok mindent új megvilágításba helyezett. Ground Zero című alkotása erre emlékezetet, „a kettős párhuzamos lángnyelv az acélt megolvasztó forróságot idézi.” Szerinte a világ csak szűk nyíláson keresztül látta ezt a drámai jelenséget.
Hozzánk tartoznak ezek a témák, s ezek a képek, töredékességükben, széttörtségükben is az esendőségre, az ember által létrehozott, alkotott világ múlandóságára figyelmeztetnek.
A festészet az emberiség egyik nyelve. A zene a másiké. Nem is szólva a versről. Ezeket a nyelveket ugyanúgy kell elsajátítatni, mint anyanyelvünket. Születésünk pillanatától kell megtanulni. Ez a kiállítás egyetemességével erre is figyelmeztet.
A cikkben szereplő művészek: