A jövő emlékei
2008.,
Nem kisebb személyiség üdvözölte Koppány Attila jelentkezését első önálló, a Műegyetemen rendezett tárlatán, mint Pogány Frigyes, az Iparművészeti Főiskola akkori főigazgatója, aki a kiállítás megnyitására is vállalkozott.
A professzor akkor elmondott szavai mintha jóslatként hangzottak volna: "Kétségtelen, hogy nehéz, sőt veszélyes utakon jár, de ezt tudatosan teszi. A mondanivalót, annak pregnáns kifejezését nem áldozza fel iskolás, konvencionális 'szabályoknak', s vállalja a keresést, tovább érlelést, küzdelmet, hogy végül is tartalom-forma egységben a kép egyveretű legyen" - írta. A tartalom és a forma egysége mellett a különböző jelrendszerek, az azokban rejlő kifejező erő iránti elmélyült érdeklődését, az eltérő minőségek ötvözésének a szándékát, a tudatosságot kell megemlítenünk, amely a folytatásban, a pálya későbbi szakaszaiban is mindvégig jelen volt.
Ami azonban az utóbbi évek műveire egyre inkább jellemző, s amit ez a legutóbbi évek alkotásaiból összeállított tárlat is jól érzékeltet, az az, hogy az idők folyamán ez a tudatosság ötvöződött egy olyan természetességgel, spontaneitással, amelynek köszönhetően nem eleve kigondolt, hideg tervszerűséggel valósítja meg művészi programját, hanem a látvány, a kompozíció logikája, követelményei szerint. Ennek köszönhető, hogy képein föloldódnak azok a nehezen föloldható ellentmondások, amelyek a kortárs művészet világán belül oly sokszor megfigyelhetőek. Egyrészt a különböző stílusok, szemléletmódok, kifejezésmódok között, másrészt, és nem kis részben a nehezen dekódolható nyelvi rendszerek miatt, a művész és a műnézője között.
A kiállítás művei három nagy egységre oszthatók. Az elsőbe a félig átírt természeti élményt idéző néhány kép tartozik (Csapda, Kis kompozíció), a másodikba azok, amelyeknél a különböző léptékű struktúrák és a szilárd szerkezet adnak különös feszültséget a kompozícióknak (Ground Zero, A jövőemlékei I-II.), a harmadikba az elektrografikák, amelyeknél a grafikai, festői és fotográfiai elemek ötvöződnek (Blue(s), Az első nap). Akármelyik csoportról is van szó azonban, Koppány Attila alkotásai szinte észrevétlenül indítanak el messzire vezető asszociációsort nézőjükben, s miközben egy nagyon személyes művészi világgal szembesítik, olyan problémákat idéznek föl, amelyekben művészi-filozófiai-történelmi kérdések sora összegződik.
Alkotásról alkotásra követhető, a spontán gesztusok hogyan kapnak szilárd formát, szerkezetet, az élmény pillanatnyisága hogyan alakul át hosszú távon érvényes megfogalmazásokká. Jónéhány olyan organikus kompozíciót találunk, amely mintegy a természeti folyamatok magától értetődőségét modellezi, vagy a múlt távoli folyamatait, emlékeit idézi meg (Merülés, G.A. Úr X-ben, Jákob létrái). Amikor ezekből a mikro- vagy makrovilágokból átlép a művész a XX. század történelmének sorsfordító időszakaiba, például 1956 drámájához (Mementó, Requiem '56), a kompozíciók szerkezetességükkel, komor tónusaikkal revelatív élményként idézik meg az egykori történések lényegét. A múltban járunk? A jelenben? Vagy a jövő emlékei között?
A cikkben szereplő művészek: