Szilánkok
2008., kormendi.hu
Koppány Attila első kiállítása pontosan négy évtizede, 1968-ban nyílt meg a budapesti Műegyetemen, melyet akkor Dr. Pogány Frigyes, az Iparművészeti Főiskola hajdani igazgatója rendezett és nyitott meg a Jövő mérnöke címen. A helyszín és a kiállításcím természetesen nem véletlen, hiszen Koppány Attila nem csak grafikus és festőművész, de építészettel is foglalkozik - mint a győri építész-képzés megszervezője. És bár eddigi életpályáját jelentős részben az építészet-tudománynak szentelte, mégsem egy technocentrikus mérnök-művészt kell keresnünk a most kiállított képek mögött. Sokkal inkább egy érzékeny szintézis megteremtőjét, aki egyensúlyt teremt a természet organikus gazdagsága és az ember által alkotott struktúrák és rendszerek között.
Ars poetikája szerint az építészet aktuális szellemi szintje visszahat a vizuális művészetekre – és viszont. Festészetének egyik alapkérdése a mérnöki logika és az azon kívül eső jelenségek ambivalens viszonyával foglalkozik. Tehát amíg az építészeti metaforákra támaszkodó gondolkodásmód stabil alapokat, egymásra épülő fogalmi rendszereket tételez, addig a bölcseleti filozófiaelméletek területén sorra kudarcba fulladt kísérletek mutatják, hogy sem biztos alapokat találni, sem egy ellentmondásmentes fogalmi rendszert kidolgozni nem sikerül.
Képeinek egy jól elkülöníthető csoportjába azok a művek tartoznak, amelyek különleges felületi hatásukkal hívják fel magukra a figyelmet. A Dead Bird, illetve a Crash címet viselő képek feszes struktúráit helyenként színes, akvarell-hatású mezők töltik ki. Ennek eléréséhez a nedvesen megfuttatott akril lehetőségét használja ki. Ugyanide tartoznak az Erato és a La Femme című képek, felületeiken csurgatott – akvarell-technikáját idéző megoldásaikkal.
Felmerül továbbá a kérdés, hogy miben nyújt újat Koppány Attila jelenlegi kiállítása a korábbiakhoz képest? Elsősorban a témái megközelítésében és kivitelezésében érezhető egy jóval differenciáltabb fogalmazás. Az Új Bábel, vagy a G.A. úr X-ben című képein olyan kaleidoszkóp-szerű, összetett jelenségekre mutat rá, amelyek azelőtt nem szerepeltek képein. A „minden egész eltörött” dekadens hangulata után egy újraszerveződő, változatos szépségű struktúra építőköveire talált rá.
A cikkben szereplő művészek: