Művészet, játék – gyermekkor
Birkás István kiállítása a Mű-Terem Galériában
2005., vagy.hu
A kortárs művészet nagyon sok ága a letisztult formában, az egyszerűsített ábrázolásban találja meg a mondandó közölhetőségét. Ugyanolyan fontos feladat reflektálni a régiekre – ráadásul még hitelesebb is –, mint teremteni a semmiből.
Birkás István Munkácsy-díjas képzőművész viszonylag korán találkozhatott a legfrissebb nyugati szellemi áramlatokkal. Megjárta többek között Párizst, Berlint és Stockholmot. Mint más alkotókat, őt is meglepték, megdöbbentették a látottak – nyilatkozott korábban az Árgus című folyóiratnak. Birkás amellett, hogy tágult perspektívával, szélesebb világnézettel és óriási tapasztalatokkal tért vissza Magyarországra, művészetével a gyökerek felé fordult, az emlékezés, a múlt művészet útján történő rekonstruálása határozza meg plasztikái nagy részét. Birkás István talált tárgyakat használ, gyermekkorának, zömében Kunmadaras, de a (feledés ködébe vesző) vidék művészetben egyetemesített és egyesített világából. Képei, plasztikái és térkompozíciói azonban nem kívánják a vidékiséget sem romantikusan, sem annak pejorativitását felnagyítva a szemlélődő elé tárni, ezek az alkotások nem igen mozdulnak ki a szubjektum képzeteiből, az egyén belső világának emléknyomok által vezérelt titokszerűségéből. Birkás munkái egytől-egyig a nonfigurativitás jegyében született, magas technikai tudásról számot adó alkotások, amelyek gyakran véletlenszerű montázshatást keltenek, valójában a legapróbb részleteikben is felfedezhető a matematika nyelvéig hatoló, kifinomult koncepció.
A művész természetes anyagokkal dolgozik, leginkább a fa, a fém és kőanyagok, homok gipsz stb. dominálnak, sajátos látványt teremtve. A képek mindegyike emlékfoszlányból összetevődő egységet valósít meg. Direkt, mesterségesen kreált motívumokat nem találunk a térhatású felületen, jelentésessé maga az anyag, a talált tárgy válik; olyan világot és azt a tudást, harmóniát tükrözve, amit korunk emberének mesterséges világa nélkülöz. A felszínre helyezett régi, cirádás bútordarab, a kikopott szőnyeg, az öröklét hitét sugárzó hűvös kövek, mind-mind a természettel bensőségesebb viszonyban lévő, jó értelemben egymásra utalt emberek társadalmára utalnak óvatosan. Némely alkotás mintha leszakadt faldarab lenne a múlt hírmondójaként, mások udvaron hányódó vasdarabra emlékeztetnek, amelyet a gyermek felfedez magának, és jelentéssel, funkcióval tölti fel a játékban: művészetben.
Azzal, hogy megőrződik az anyag durvasága, nyersszerűsége, látszólagos kidolgozatlansága, a kiállítás atmoszférája súlyos, tiszteletparancsolóvá válik, nemcsak azt sugallva, hogy az anyag, hanem hogy a művészet is képes legyőzni az embert. Birkás műveinek lényegét nehéz megragadni. Legalább annyira építészet, szobrászat, mint amennyire festészet.
Építészeti motívumok az anyagon túl kis házikók formájában fedezhetők fel képein (Piros kép, Kunmadarasra gondolok IV.), de az alkotások mindegyike felismeri és befogadójával fel kívánja ismertetni a lét és az építkezés, a lét és az épületek közötti összefüggést. Lenni, bizonyos értelemben annyi, mint lakni, az épület adja meg a létezés feltételét, és az épület az, amely letűnt idők civilizációi számára a múltat, a történelmet közvetíteni képes. Ezek a konstrukciók biztosítják a dialógust jelen és múlt között. Birkás épületrészleteket, történelmi fossziliákat készít; elmesél számunkra megfoghatatlan korokat, idealizált közösségeket, tradíciókat. Nem patetikusan, sőt egyes képeinek – például a Szegek címűnek – szigorú ritmikája kontrasztban a megvadult vonásokkal megtört fehér színnel, miként ha az istentől megfosztott ember szenvedését tükrözné, annál is inkább, mivel a kép közepének négy üres foltja a falból kiszakított kereszt gyászos nyomait idézi.
Birkás István a legegyszerűbb eszközökkel teremt zseniális kompozíciót, nagyon gyakran a színek visszafogott ellentételezésével, máskor a kép keretének megválasztásával. Fontos a keret jelenléte vagy hiánya; amely a kompozíció egyenrangú alkotórészévé válik. Vasárnap című munkájának díszes, erősen hangsúlyozott sötét rámája a falusi lét rendképzetének hatékony kifejezője, míg máskor túlnő határain, kilép medréből az alkotás, s van úgy, hogy a szín egyenlősíti azt a kompozícióval. Birkás István technikailag és intellektuális értelemben is tartalmas, jó anyaggal érkezett Debrecenbe, nagyon ízlésesen, tudatosan berendezett kiállítással. Műélvezőknek vétek lenne most érdektelenül elsuhanni a Mű-Terem Galéria előtt.
A cikkben szereplő művészek: