Hajnal Mihály festőművész kiállítása
Budapest, Közép-európai Kulturális Intézet, 2007. november-december
2007., Kiállításmegnyitó
Amikor majd munkához lát Hajnal Mihály festőművész monográfusa, az életrajzi adatokat vizsgálva, a munkásság állomásait tanulmányozva regisztrálni fogja, hogy ez az alkotó – jóllehet művészi működésének színtere Kassa és Prága – mindvégig fontos kapcsolatokat ápolt a jelenkori magyar művészettel. A múlt század történetéből, még a felkészülés periódusából a Barcsay-stúdiumokat, majd a nyolcvanas-kilencvenes években az Esztergomban, Tatabányán és Miskolcon megrendezett kiállításokat veheti számba az aktív magyarországi kapcsolatok igazolásául. Aztán az ezredforduló esztendeiben felgyorsultak az események: a két-három évente itt Budapesten és a vidéki városokban bemutatott, a Körmendi Galéria által gondozott kiállításokkal jelenléte állandósulni látszik. A Kassa-Prága-Budapest háromszög által összefogott munkásság egy jellegzetes, de mégis különösségekben játszó, a történelmi kényszerek és események által is szükségszerűen irányított közép-európai művészsors alakulását rajzolják meg előttünk.
A száraz életrajzi adatokon túllépve, az ezredforduló éveiben, az új évezred első évtizedében született alkotásokat szemügyre véve a majdani monográfus megállapíthatja azt is, hogy ez a festő a műveket inspiráló élmények, a művekben testet öltő szellemiség révén túllép ezen a közép-európai háromszögön. Művészete erős szálakkal kötődik Velence, Róma és Párizs szellemiségéhez, az európai kultúra eme bölcsőinek művészeti hagyatékához és egyediségekben testet öltő jelenkori jelenségvilágához. És mindezeken túl és mindezekkel összefüggésben a történelemhez, a mítoszokhoz, a mítikus múlthoz. Ezek azok a színterek, ezek azok az indíttatások, amelyek meghatározók a fél évszázada épülő életműben, és amelyek áthatják a legújabb alkotóperiódusban született, most Budapestre hozott, illetve már évek óta a budapesti Körmendi-gyűjteményben őrzött, a gyűjteményből e tárlatra kiemelt alkotásokat is.
A 2003-as Vigadó Galériában és a 2005-ben a Körmendi Galériában bemutatott kollekciókhoz viszonyítva apróbb elmozdulásokat figyelhetünk meg a hetvenedik életéve után is roppant aktív festő munkásságában. Továbbra is táblaképeket fest és egyedi és sokszorosított grafikákat, pasztelleket készít, de a képek között jelentős méret-váltás történt: a kis- és középméretű munkák mellett megjelentek a nagyméretű kompozíciók. A másik változás technikai: a korábbi olajképek mellett most túlnyomórészt akrillal festett művek sorakoznak a falakon, amelyek kitűnő technikai lehetőségeket biztosítanak Hajnal Mihály festőiségekben tobzódó, foltszerűségekre, színátmenetekre és áttetszőségekre hangolt, kifejezőerőben oly intenzív, hatásvilágában oly gazdag kompozíciónak megalkotásához. Hallatlanul összetett színrendszerekből, foltok és ecsetvonások sokaságából, megszámlálhatatlanul sok motívumból épül egy-egy Hajnal-kép, amelynek éltető eleme, domináns kifejezőeszköze mindig a szín, a leginkább az égő vörösökkel, a tompítatlan okkerekkel és a mély kékekkel vezérelt színösszhangzattan. Közel lépve a képmezőhöz feltárulnak a kolorisztikus gazdagság eredői, míg nagyobb távlatból a kompozíciót uraló, a színkavalkádból kibomló motívumok veszik át a főszerepet. A motívumok, amelyek mindig jelzésszerűek, elomlók, már-már bizonytalan körvonalakkal övezettek, valami nagy-nagy kavargás áramlatába olvadók. A motívumok, amelyek esetenként a pontos hivatkozások, az utalások, a megjelenítések nyűgeitől felszabadultan a teljes elvonatkoztatás tartományaiba szárnyalók, vagy amelyek ha konkrétak, akkor mindig emberalakokat, az emberek csoportjait jelölik, az egyediségektől megfosztott arcokat és a testeket kiemelve. A Hajnal-kép az elmosódások és a kikristályosodások, az élességek és a homályosságok, az elveszések és a megtalálások, a bizonytalan sejtések és a biztos felismerések együttes, szintetizált színtere: zuhatagszerű motívumai, tomboló színhasználata egy szenvedélyes érzelmekkel fűtött festő expresszív látomásaiként rögzültek. Talán nem véletlen, hogy a világ jelenségeinek személyessé avatásának, alkotói énnel való áthatásának eme Hajnal Mihály-i igyekezete, szubjektív érzelmekkel való felruházása egy folyamatosan, hosszú-hosszú évtizedek óta jelenlévő, rendkívül erős, napjainkban sem lanyhuló áramlat éltetője a modern művészetben. Egy 2007-ben, a szlovákiai Dunacsúnyban rendezett, az expresszionista kifejezés jelenkori alkotóit és alkotásait reprezentáló kiállítás katalógusában írta N. Mészáros Júlia művészettörténész: „A kortárs művészet expresszionisztikus jelenségei a radikális szubjektivizmust artikulálják tovább. A művész határtalanra növelte szabadságát. A kultúrtörténetből és saját életéből merít, de ambivalensen viszonyul mindkettőhöz: mindent kisajátít, magára vonatkoztat, érzékien felfokoz, elidegenít. Az elidegenítést kiterjeszti az emlékeire, a képzeletére, sőt saját korábbi művészetére is. A látvány kizárólagosságára, az egyszeri forma szuggesztivitására törekszik: egyetlen igazi célja, hogy minden addigiaktól eltérő, egyedi és új, szuggesztív képet teremtsen.”
Új, szuggesztív kép. Erről beszél Szepes Hédi művészettörténész, e kiállítás rendezője is, amikor megállapítja: „Új képein kettős izgalom érződik: egyfelől a látvány újdonsága, a nagyváros lüktető, különös életének varázsa, másfelől a magára találó, a kifejezési formáját megtalált művész kísérletező, minden újdonságon örvendő izgalma. Szenvedélyes érdeklődéssel alakítja a formák és színek kavalkádját.” Vagyis Hajnal Mihály majdani monográfusának egy fontos, jelentős új műveket felvonultató, alkotói nóvumokkal kamatozó kiállításról kell majd megemlékeznie ha a 2007-es év eseményeit és művészeti történéseit veszi számba. Ezzel a szakmai meggyőződéssel, ezekkel a gondolatokkal üdvözlöm sok szeretettel Hajnal Mihály festőművészt és új és régebbi képeit Budapesten.
(Elhangzott 2007. november 22-én, a kiállítás megnyitóján.)
A cikkben szereplő művészek: