Baska friss festői termése
2007., http://www.artportal.hu
A felvidéki Dernőn látta meg a napvilágot 1935-ben »Baska József, ezért hetvenedik életévének betöltése után a Körmendi Galéria tavaly egymást követő kiállítások sorozatában mutatta be a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas esztendőkben alkotott műveit. Ilyen előzmények ismeretében logikusnak tűnik, hogy most „Baska 2007” címmel idei piktúráját teszik közszemlére ugyanitt, november 23-áig tartó kamaratárlaton, Tőkeiné Egry Margit művészettörténész értő-érző rendezésében.
Nem véletlenül említettük bevezetésként szülőföldjét, mert a Benes-féle dekrétumoknak a szlovák parlament általi, újbóli megerősítése régi sebeket tépett fel ismét, akarva-akaratlanul is aktuálissá téve a második világégés utáni tömeges kitelepítésekre való emlékezést. Sokezredmagával ennek esett áldozatául – a kollektív bűnösség téves elve alapján – a gyermek Baska József is családostól. És hogy a legérzékenyebb korban elszenvedett traumáktól egész életen át nem lehet szabadulni, híven bizonyítja ez a bemutató is, amelyen – viszonylag kicsiny méretük ellenére – külön falmezőt töltenek be annak a képsorozatnak egyes részei, amelyek erre a kényszerű menekülésre emlékeznek. Ne gondoljunk itt konkrét történelmi-földrajzi részletekre, sem figurális, tárgyi vagy természeti elemekre, hiszen Baska Józsefnek pályafutása elejétől kezdve nem kenyere az ilyesféle „földhözragadt” realizmus. Ám ha sokáig és figyelmesen szemléljük a világos mezőt át- meg átszabdaló sötét köríveket, képzeletünkben nekünk is felsejlenek azok a keréknyomok, amelyeket a sebtében összekapkodott motyókkal és végsőkig elkeseredett emberekkel megrakott lovasszekér hagyott a végleg elhagyott szülőföld porában, sarában vagy havában. Még áttételesebben akár a sors forgandóságára, avagy a történelem sokmindent és sokmindenkit eltipró kerekére is asszociálhatunk a mértanian absztrakt kompozíciók előtt állván.
Baska József szívesen szerkeszt triptichonokat, amelyekről nekem ismét a névtelen középkori mesterek felvidéki gótikus szárnyasoltárai jutnak az eszembe. Akárcsak azokon váltják egymást az ó- és újszövetség örömteljes vagy tragikus történései, modern utódaikat is hol sötét ultramarin, indigó vagy éjfekete akkordokban tartja a kortárs piktor, hol pedig égszínkék és hajnalpír vibrálások vegyülnek aranyokkeres ragyogással a geometrikus absztrakt kompozíciókon. Bár a művész 1960-ban a Magyar Iparművészeti Fősikola díszítőfestő szakán diplomázott és rögtön utána ott lett tanársegéd, majd közel fél évszázadon át a rajzosztály vezetője, szerencsére nem marad meg a puszta felszíni dekorativitásnál, sem pedig a merev szimmetriához nem ragaszkodik a képépítkezés folyamán. Így váltja egymást kisebb és nagyobb festményeinek felületein a derű és ború megannyi színfoltja, a formákban pedig a félkörívek lendülete hol átvezet a másik képre is – összekötve azt, ami összetartozik -, hol pedig már csírájában megszakad és önmagába fordulva megtörik. A művész műtermében megtette a magáét, a többi a tárlatrendezőre tartozik. A tapasztalt szakember érdeme pedig az, hogy a maximumot hozta ki a rendelkezésére álló anyagból, változatossá téve a kiállítás összképét, amelyben az élénkebb színmezők egymással feleselnek, ám nem sikkadnak el a parányi részletek egymásrarímelései sem.
Baska József hetvenedik születésnapján visszapillantott a megtett életútra és így fogalmazta meg művészi hitvallását : - „Miért lettem festő, kérdezem magamtól és emléktöredékek jönnek elő ilyenkor. Mert, hogy mindig szerettem rajzolni,ez a kérdésnek csak a hobbi része. Fontosabb a kék szitakötők lebegése a Csermosnya patak fölött, a Pipitykét takaró felhők, az agyonlőtt lovunk az udvaron, a krasznahorkai búcsúk, a légiriadók, sztálingyertya, a háború, a menekülésünk, hiszen ez az élet teremtette tragikus költészet kihoz az emberből valamit. Belőlem a festőt…”
A cikkben szereplő művészek: