Áttetsző színrétegek
Gyarmathy
1988., Művészet
Amikor 1945-ben a szerveződő Európai Iskola köré gyülekeztek az addig kiszorított tendenciák képviselői, Gyarmathy Tihamér még nem rendelkezett olyan hosszú nonfiguratív múlttal, mint Martyn Ferenc vagy Lossonczy Tamás, de nem is ekkor kezdte próbálgatni az absztrakciót.
A harmincas évek végétől, a negyvenes évek elejétől kezdve nagy részben Kállai Ernő, illetve nyugat-európai útjának tapasztalatai, benyomásai, Max Bill-lel való megismerkedése hatására megszületnek az addig novecentós hangütést derkovitsos ízekkel ötvöző stílusban alkotó művész első nonfiguratív művei. Első absztrakt periódusának termése szinte teljes egészében elpusztult a világháborúban, de a kevés megmaradt mű hullámzó, egymáson átcsúszó formáitól, ritmikus kompozícióitól már egyenes út vezet az 1945 után kiteljesedő, Gyarmathyt jellemző, kozmikus-organikus képvilághoz. Legalábbis annak legfontosabb vonulatához, melyben a természet külső burka mögött felfedezhető térélmény, a „szerves véletlennek“ is helyet biztosító képszervezés és irizáló szürrealistás, sejtelmesség lesz uralkodó.
Persze Gyarmathy 1945 után még többféle úttal is próbálkozik: geometrikus alakzatokból építkező, „lírai konstruktivista“ képei (Kozmikus kompozíció, 19447) mellett szürrealista, részben figuratív művek születnek (Sors, 1950), sőt a groteszk hangvétel sem marad tőle idegen (Fintor, 1947). Mégis két, alapvető inspirációra kell utalnunk ekkori műveivel kapcsolatban. Kállai bitromantikájára, illetve az azt konkretizáló: „a természet rejtett arca“ koncepcióra és a kései konstruktivizmus lirizálóbb változataira. E kettős indíttatás legtöbbször harmonikusan olvad egybe Gyarmathy művein: így a Növényi ritmusok című 1945-ös kompozíción az egymást metsző háromszögek, karéjok, dekorativitás mögött ott rejlik a harmincas évek játékosan fegyelmezett nonfigurativitásának világa. A váltakozó hangsúlyok e rendszerét azonban Gyarmathy a bitromantika segítségével élettel telíti: nemcsak a meleg földszínek, a változatosan harsogó vagy tompuló zöldek, a felvillanó világoskékek fokozzák a mű vitalitását, hanem a feszes szerkezet mögött meghúzódó ritmikus elemek is, egy-egy kékeszöld formát barna pettyekkel, telehintő ecsetkezelés, egy-egy váratlanul megvastagított kanyargós kontúr.
A – nyugat-európai változataihoz képet mindenképp – kötetlenebb komponálás, a motívumok „durvább“, sűrűbb modell-látása, alakítása, a sraffozott, átkent, pettyegetett felületek, a romantikusan expresszív, az eruptív hangvétel Gyarmathynak még az olyan tiszta csengésű művein is megjelenik, mint az 1947-es Hódolat Bartóknak. A négy szürke tónusra, fehérre, feketére és vörös váltakozására komponált kép Gyarmathynak ebben a periódusában keletkezett legelvontabb alkotása? Hiányzik róla a máskor a háttérben felsejlő természeti élmény érzéki konkrétsága. A fenti sajátosságok okán azonban még e műve is a Biosz és Logosz egyensúlyán alapul: a racionális forma és színritmusok mellett a sűrű, süppedő, kiismerhetetlen textúrákon. Ezért is érezhette magát otthon Gyarmathy a Négy Világtájhoz keretei között, ahol pár évre lehetőségük nyílott a magyar absztrakció saját csoportjának megszervezésére.
Előlegezve az ötvenes évek közepétől kibontakozó új alkotói periódusát, 1946 és 1947 körül születnek meg az első kozmikus kompozíciók. A későbbi képek mélyülő terének színtéglái helyén azonban itt még hullámzó, jórészt kulcsolódó, kanyargó formák szerepelnek. A mikro- és makrokozmosz Kállai számára egyértelmű rejtelmei közül Gyarmathy az utóbbi iránt mutat erős affinitást, a „sejtek és csírák“, alacsonyabb rendű növényi és állati organizmusok világa fel-felcsillan ugyan művein, mint például a varázslatos terű Mélytengeren (1949), de legtöbb művének a kis vagy közepes mérettől függetlenül emberen túli a léptéke. A Kompozíció III, a Fények és árnyékok vagy a Kozmikus kompozíció tere már lehatárolhatatlan. Ebből a végtelen és bizonytalan alapból merülnek fel a formák, melyek szabálytalanabbak annál, mintsem, hogy geometrikusak lehetnének, de mégis elvontabbak, mint hogy valamilyen szerves struktúrával azonosíthatnánk azokat.
Gyarmathy „űrbéli“ alakzatai nem nyújtanak ugyan fogalmi fogódzókat, de mégis sejtelmes fantáziával népesítik be, járják át az üres és végtelen teret. Gyarmathy tere transzparens színrétegekből építkezik, s szinte soha nem lehatárolt, hanem mindig terjeszkedik. A Kompozíció II a legjobb példa erre. Az alapszerkezet világosabb és sötétebb sávokból, csíkokból, négyzetekből álló szövedékére rakódnak rá a vörös-fekete, hurkolódó, hajló színkötegek. A formák entropikusan burjánzanak, szinte a kozmikus televény jelenik meg szemünk előtt, amely azonban mégsem áthatolhatatlan: a fény jótékonyan tagolja ritmikus rendszerré a formahalmazt.
Gyarmathy képein ugyanis ha meg is jelennek azokon drámai, sötét elemek, a természet Janus-arcának általában a derűsebb oldala tűnik fel. Ezt erősíti fel a művek színharmóniája is, hiszen Martyn mellett épp ő bánik színeivel a legzeneibb módon. Az egymásra csengő színakkordok, a képek hangulati töltését alapvetően meghatározó kék, zöld, hűvös harmóniák mellett a bársonyosan felcsillanó vörösek, sárgák egymást kiegészítő, folytató fokozatokba rendeződnek el (Gea, Fények és árnyékok).
Ennek az absztrakciónak az élményvilágától, adottságaitól végül is távol került a hűvös és kiszámított arányrendszerű, diszkrét és nemegyszer már-már decens geometrikus hagyomány. A világnak ezen a táján, ahol Gyarmathy és a többiek élnek, s ahol művészetük kibontakozhatott, a lokális adottságok felismerése abban állott, hogy az absztrakt kép többé nem a világmodell megfelelője, nem az új világ utópikus üzenetének hordozója, hanem a konkrét és érzéki létélmény közvetítésének eszköze. Így Gyarmathy és a Galéria a Négy Világtájhoz absztrakciója soha nem lesz zárt, megközelíthetetlen. Ellenben esélye volt arra, hogy hiteles maradjon, és minden elvontsága ellenére átüssön rajta a megélt szenvedés, a felizzó szenvedély. Gyarmathy munkái bebizonyítják nekünk, hogy a világ e táján az absztrakció nem pusztán esztétikai, de etikai tett is lehet.
A cikkben szereplő művészek:
Gyarmathy Tihamér
Kerényi Jenő