Szín- és fényháttér

Beszélgetés Gyarmathy Tihamérral

1988., Művészet

– Pécsett születtél 1915-ben, abban a városban, amelynek kulturális öröksége a modern magyar művészet kibontakoztatásában jelentős szerepet játszott. Mennyire érezted inspirálónak ezt a közeget, mennyiben segített pályád indulásánál?
– A középiskolában kezdtem a művészet iránt érdeklődni. Ott találkoztam Gábor Jenővel, azzal a fiatal rajztanárral, akinek kezdeti útmutatásai meghatározók voltak későbbi pályámon. Kapcsolatban állt a Bauhaus magyar tagjaival, és amikor látta, hogy én milyen érdeklődéssel fordulok a képzőművészet felé, akkor engem is megismertetett velük. Breuer Marcellal, Forbáth Alfréddal és Molnár Farkassal is találkoztam, akik még ugyan nem vettek felnőttszámba, de már elbeszélgettek velem, körvonalazták elképzeléseiket.
– Ezek mind építészek voltak, Forbáth festett ugyan, de ő is elsősorban építészként működött. Hogyan formálhatták festői ambícióidat?
– Nem munkájukat kívántam követni, hanem arra a szellemi szintre akartam eljutni, ahol ők voltak.
– Ilyen tervekkel érkeztél a főiskolára. Mi várt ott?
– Az előkészítőn szerencsém volt, mert Vaszary János volt a tanárom. Az Epreskertben beszélt velünk a művészetről, formálta véleményünket. Az első év után azonban Vaszaryt és Csók Istvánt kirostálták a főiskoláról. Ami a legbosszantóbb benne, hogy a miatt a buta előlkötős probléma miatt kellett elmenniök.
– Mi volt ez az úgynevezett előlkötős probléma?
– A minisztérium valamilyen illetékesei nem tartották ildomosnak, hogy az aktokat teljesen mezítelenül rajzoljuk, hanem azt követelték, hogy elöl kis kötényt viseljenek. Vaszary és Csók ezt nem fogadta el, és otthagyták a főiskolát. Később Kandó László lett a tanár, aki divatos portréfestő volt. Művészeti eszménye olyan távol áll az enyémtől, hogy semmiféle hatást nem gyakorolhatott rám. Így jobban jártam, mint az akkori Rudnay-növendékek, akik nehezen szabadultak mesterük hatásától. Kandóval egyszer volt egy furcsa kalandom. Hosszú ideig rajzoltam egy aktot, és elhatároztam, hogy a vonal vastagságának változtatásával érzékeltetem a test plasztikai hatását. Nem akartam tónust felvinni, a formákat csupán vonalakkal kívántam jellemezni. Ekkor odajött hozzám Kandó, leült, és beszélgetni kezdett, majd egy krétával kisatírozta az én vonalrajzomat. Ezután megkértem, hogy legyen szíves, írja már alá, ha ilyen szépen kisatírozta. Többé sosem jött hozzám korrigálni. Mellesleg Tóth Menyhérttel dolgoztunk egy szobában a főiskolán.
– Elég érdekesnek találom, hogy a magyar festészet két kolorista művésze, aki életének nagy részében a fény- és színproblémákkal foglakozott, épp ebből a főiskolai szobából került ki.
– Én csak annyiban látok hasonlóságot kettőnk között, hogy Menyus sem állt rá arra a sínre, amelyen az ötvenes években elkezdték irányítgatni a művészetet. Elment inkább növényt termeszteni, közben pedig festett.
– A főiskola után hogyan alakult a sorsod?
– Az utolsó évet már nem is végeztem el, mert elmentem Olaszországba. Utána Németországban és Franciaországban jártam tanulmányúton. Szerettem volna Amerikába is eljutni, de ez nem sikerült.
– A tanulmányúton a kortárs vagy a klasszikus művek tettek rád a nagyobb hatást?
– A reneszánsz legnagyobbjai. Megismertem az úton, hogy miben voltak igazán nagyok ezek a mesterek. Megtanultam tőlük, hogy az euklideszi térelmélet alaptéziseit hogyan használták fel a művészi kifejezés céljaira. Ha nagy tágas térben rövidíteni akartak, akkor tudtak kis teret csinálni, és a kis felületen is tudtak hatalmas perspektivikus távlatokat nyitni. Ha egy művész ezeket a perspektivikus ismereteket jól használta, akkor képén valóban birtokolta a teret.
– A reneszánsz perspektívaábrázolás fejlődése meglehetősen közismert dolog. Hogyan jutottál új felismerésekre ezen a hagyományos terepen?
– A reneszánsz csúcsát akartam megismerni, ahol a térismeretek legtökéletesebb felhasználását megtaláltam, és nem érdekelt az a korszak, amikor a kisebb mesterek elkezdték a távlatábrázolást természetutánzó munkáikban alkalmazni Még ekkor természetesen nem tudtam, mert még 22 évesen nem voltam azon a szellemi szinten, hogy az összes tanulságot fölmérhettem volna, de azt már jól láttam, hogy a tér kifejezési készség és a kombinatív készség milyen eredményeket hoz. Azt is láttam, hogy az euklideszi tér művészeti megjelenítése a reneszánszban tökéletesen megoldott, ezért a mi korunkban a tér megfogalmazásában egészen más feladatok előtt állunk.
– Hogyan érintettek Nyugat-Európában az akkor zajló avantgárd irányzatok?
– Láttam sok munkát, de ebben az időben, a harmincas évek végére már a futurizmus, kubizmus, expresszionizmus mind lezajlottak, és nem is akartam ezekbe bekapcsolódni, hiszen szellemileg még nem álltam azon a síkon. Azt viszont elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne a szellemi állapotomnak megfelelő képet fessek. Természetesen ezen az úton találkoztam egy-két nagy művész munkájával, akinek szintjét szerettem volna elérni.
– Kik voltak ezek?
– Malevics, Kandinszkij, Klek, Mondrian, akik ugyan eszményképeim voltak, de nem akartam követni őket. Azt szerettem volna megtudni, hogyan jutottak arra a szellemi szintre, amelynek műveik megfeleltek. Ezt a tanulságot köszönhetem Gábor Jenőnek, aki mindig hangsúlyozta, hogy a mindenkori szellemi állapotomnak megfelelően, ahhoz tisztességesen ragaszkodva kell dolgoznom.
– Elég nehéz lehet egyértelműen lemérni, ki milyen szellemi szinten áll, és ennek milyen művészi kifejezés felel meg.
– Nehéz, de erre kell törekedni, mert ez az alapja az életműnek. Olyan ez, mint egy füzér, amely a művész munkásságát összefogja, különben csak a felvillanó ötletek sziporkáznak itt-ott.
– Találkoztál személyesen is a nagy klasszikus avantgárdok közül valakivel?
– Művésztársasággal jártam Mond riannál. Nagy hatással volt rám személyisége, és ennek révén kialakított, szinte desztillált szellemi környezete. Párizsban kiállításokat látogattam, jegyzeteket készítettem, igyekeztem a magam számára tisztázni a látottakat. Majd Zürichben a Landesausstellung pályázatán vettem részt, ahol, együtt dolgoztam Max Bill-lel és Hans Arppal. Akkor jelent meg Max Bill mappája, amire nagyon büszke volt, és megkért, hogy vigyek el egy példányt Kállai Ernőnek. Így ismerkedtem meg Kállaival, aki később elvitt Kassákhoz. A véletlen úgy hozta, hogy előbb ismertem meg Kállait és Kassákot, mint a későbbi társakat: Kornisst és Bálintot.
– Hogy Kállai sokat jelentett számodra, azt abból is láthatjuk, hogy több mint harminc évvel halála után is az ő emlékének szentelted retrospektív kiállításodat.
– Kállai nem csupán egy ismerős volt, hanem jó barát. Engem nagyon érdekelt, amikor a Bauhausról, Klekről, Gropiusról beszélt. Számomra a legérdekesebb az volt, ahogy értékelte a művészet új lehetőségeit. Világlátott ember volt, aki részt vett Kassák aktivista mozgalmában, aki a Bauhausban tanított, így a véleménye különösen jelentős volt számomra.
– Milyen módszerrel közelített munkáidhoz?
– Sosem tett konkrét megjegyzéseket, nem kritizált ilyen vagy olyan részleteket, hanem ugyanazon az elvont nyelven fogalmazta meg mondanivalóját, amelyen a mű szólt. Például meglátta az egyik képemet, és akkor ezt Vivaldi egyik motívumához hasonlította, elkezdte a motívumot fütyülni. Így jelezte, ha valamit észrevett, rögtön egy másik művészeti ág paralelitásába helyezte. Nem próbálta szóval leírni, értelmezni a művészeti jelenségeket, hanem összefüggésekbe helyezte bele. Ezt fogalmazta meg A természet rejtett arca című kis füzetében, ahol azt fejtegette, hogy a természet rejtett összefüggéseit a művészet hamarabb fedi fel, mint a tudomány. A művészet ugyanis képes arra, hogy világképet hozzon létre, noha nem rendelkezik átfogó ismeretekkel a tudomány minden területén.
– Hogyan alakult meg az Európai Iskola?
– 1945-ben összejöttünk a lakásomon, a Damjanich utca 12-ben, és elhatároztuk, hogy a szomszédos országok művészeivel kapcsolatba lépünk, megalapítjuk a Dunavölgyi Avantgárdok csoportját. Írásban rögzítettük elképzeléseinket, de hamarosan kiderült, hogy megvalósíthatatlanok. Ekkor Gegesi Kiss Pál, Pán Imre, Mezei Árpád létrehozták az Európai Iskolát. A közös kiállításokon kezdetben mi, nonfiguratívok is szerepeltünk. Szerettünk volna azonban önállóan is kiállítani. Ebbe Gegesiék nem egyeztek bele. Erre Kállaival együtt kiváltunk, és rendeztünk két nonfiguratív tárlatot a Népköztársaság útján, a főiskola melletti részben, ahol napjainkban újra szerveznek kiállításokat. Itt minden nonfiguratív művész szerepelt: Fekete Nagy Béla, Jakovits József, Lossonczy Tamás, Marosán Gyula, Martyn Ferenc, Vajda Lajos és Zemplényi Magda. Később csatlakozott hozzánk Martinszky János és Makarius Sameer. Közben megalakult a „Galéria a 4 világtájhoz“ című kiállítóhelyiségünk, a Misztótfalusi Könyvkiadó üzletének galériáján, a Semmelweis utca 1-ben. Ott adtuk ki Kállai Ernőnek A természet rejtett arca című füzetét, és Hamvas Bélának a Forradalom a művészetben című könyvét.
– Kassák nonfiguratív volt, miért nem csatlakozott hozzátok?
– Kassák az Európai Iskolában maradt. Később kiköltöztek Békásmegyerre, és Gadányi bűvkörébe került. Én is kaptam ott házat, mégpedig egy ikerházat Gadányival, de nem költöztem oda. Kassákot a tilalmi időszak nagyon megrázta, Gadányi hatására kezdte a természetutánzó rajzokat csinálni, megbillent a talaj a lába alatt, de az Európai Iskolásokkal továbbra is tartotta a kapcsolatot. Egyszer kint járt nála Pán Imre, Kassák meg előszedte a régi, húszas években készített munkáit, megdühödött, és azt mondta neki: Vigye ezt a sok szart innen. Pán Imre elrohant, vett egy bőröndöt, az egészet elvitte magával. Kassákot a guta ütötte meg, amikor látta, hogy Pán Imre Párizsban jó boltot csinált az ő műveivel. Később aztán Kassák is kint járt Párizsban, Vasarely felszerelte jó vásznakkal, festékekkel, akkor aztán ismét elkezdett festeni, és kiadott Vasarelyvel együtt egy mappát.
– A Galéria a 4 világtájhoz társasággal rendeztetek egyéni kiállításokat is?
– 1947 márciusában a Semmelweis utcában a Misztótfalusinál rendeztem, 1948 áprilisában pedig a Képzőművészetek Szakszervezetének helyiségeiben (a mai Népköztársaság úton) Kállai rendezett nekem egyéni kiállítást. Ez utóbbin vitát is hirdettünk, amelyen sok művész és kritikus jelent meg, köztük Rabinovszky Máriusz, Pogány Ö. Gábor, Bortnyik Sándor, és nagyon éles vita kerekedett. Végül ott jelentették ki, hogy az absztrakciónak vége, be kell tiltani, és ezután a szocreál korszaka kezdődik.
– Ki mondta ezt?
– Már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy Bortnyikkal összeugrottam ott a nyílt színen. A tudatalatti szépérzékről beszéltem, ugyanis, amit azzal akartam bizonyítani, hogy ha valaki elé odateszek több szál virágot, ki tudja válogatni azt, ami neki a legjobban tetszik legszebbnek tart, noha választását nem tudja logikailag megindokolni. Több hasonló példát hoztam, mire Bortnyik fölényeskedve kifejthette, hogy tárgyakkal nem lehet magyarázni a művészi érzéket. Erre megválaszoltam neki, hogy nemcsak művészetfelfogásával nem értek egyet, hanem azzal sem, hogy megtagadja korábbi munkásságát.
– Ezen a vitán nem vett részt Bernáth és Pátzay?
– Pátzay eljött néhány vitára, mondott „okosakat“, hogy ezek a képek tapétaminták. Bernáth csak akkor ment, amikor senki sem látta. Nem akart ő vitába keveredni.
– Ezután hosszú évekig nem rendeztél kiállítást.
– A vita után a kiállításomat bezárták, és megmondták, hogy többé nem is állíthatok ki. A Szövetségből kirúgtak, sok kolléga még az út másik oldalára is átment, ha velem vagy valamelyik absztrakt festővel találkozott.
– Voltak azonban, akik beálltak a sorba, és elkezdtek portrékat festeni.
– Bán Béla a szürrealizmusból váltott át a szocreálra, de sokkal siralmasabb volt a helyzet, amikor közülünk próbálkozott valaki beállni a sorba.
– Nem inogtál meg ebben az időben, hogy valami olyat fess, amivel érvényesülhetsz?
– Nem. Láttam, csak úgy menekülhetek meg a megalkuvástól, ha illegalitásba vonulok, ezért állást kerestem, és nem a művészetből éltem. A MÁV Konzumban fizikai állományban dolgoztam, csak később fogadták el papírjaimat, ekkor műszaki állományba vettek. Egyszer a kormányvonaton teljesítettem szolgálatot, amikor Bebrits, Rákosi és Gerő mentek küldetésbe. Valaki megmondta Gerőnek, hogy én absztrakt festő vagyok. Erre kiadta az ukázt, hogy bocsássanak el. Szóval úgy alakult a sorsom, hogy a művészetért még a gazdasági állásomból is kirúgtak. Később a Ganz-Mávagban helyezkedtem el, ahol műszaki rajzoló, majd műszaki tisztviselő lettem. Húsz éven keresztül mint átvevő jártam a kohászati üzemeket nap mint nap, csupán szombaton és vasárnap – szerencsés esetben hétfőn – voltam otthon. A végén szívinfarktust kaptam, akkor leszázalékoltak. Így letten végleg festő.
– Az ötvenes években, amikor semmi jel nem mutatott arra, hogy valaha ki fogsz állítani, akkor sem bizonytalanodtál el?
– Nem, De nem is voltam egyedül. Ott volt mellettem a feleségem, aki nagyon erős ember, és ott voltak a társak, akik ugyanazt csinálták, mint én. Korniss a Bábszínházban bábukat festegetett, Bálint Endre plakátokat tervezett, de egyik sem állt be képcsarnoki festőnek. Kállait viselte meg legjobban, ő egyszerűen belehalt ebbe a kiszorított helyzetbe. Agyonfeketézte, agyonitta, agyonizgatta magát. Olyan volt, mint a vadászsólyom, akit kikötnek, a verebek meg körülcsipkedik, nevetségessé teszik, míg a végén elpusztul. Ahogy romlott a helyzet, már képeket sem akart nézni.
– Ebben az időben külföldön nem is jártál?
– Sokáig nem kaptam útlevelet. Először 1963-ban sikerült Lengyelországba kijutnom, a koszalini nemzetközi Plain Air szimpóziumra. Két év múlva ugyancsak Lengyelországba, az eblagi Térplasztikai Biennáléra hívtak meg, szobromat a város közterén felállították, akkor, amikor itthon nem állíthattam ki.
– A nehéz években fejlesztetted ki azt a sajátos festészetet, amely a mai napig jellemzi munkásságodat?
– Igen. Az olaszországi reneszánsz tanulmányok után kezdtem foglalkozni a nem euklideszi tér megfogalmazásával. Ezt lehet egyszerűen gondolati térnek is nevezni, lényegében többdimenziós tér, olyan széles kiterjedésű, amelyet képes a képzelőerőm bejárni. E tér érzékelésének alapját a pontoknak, formáknak rendszere adja, dimenziói a viszonyítási pontok változásával módosulnak.
– Min nyugszanak ezek a viszonyítási koordináták?
– A horizontális-vertikális rendszeren. Az ember így érzékeli a teret, az egyik a nehézkedés iránya, a másik a szemhatár magassága. E tér rendkívül változékony, ahány kiemelt pont szerepel a képen, annyi a viszonyítási alap az új és új térképzetekhez. Kezdetben még konkrét gondolatokat akartam megfogalmazni, anyaság, fészek, család stb., később aztán egyetemesebb dolgokról akartam szólni, mint mikro- és mikrostruktúrák összefüggései, vagyis olyanokról, ahová a tudatom eljutott. Minél jobban eltávolodom a képi látványoknak attól a formájától, amelyről az embereknek irodalmi ismereteik vannak, annál nonfiguratívabb, szerkezetesebb lesz festményem.
– Ebben az időszakban voltak olyan művészek, akiknek képi látásmódja tanulságos volt számodra?
– Az utolsó tizenöt évben rengeteget utaztam külföldön, és sok kiállítást néztem meg. Ezek azonban nem tudtak befolyásolni, megnyugodva tértem vissza saját képeimhez.
– Egy elemzésben azt olvastam, hogy Vasarely képi világa rokon festményeid szellemével.
– Én nem látok semmiféle rokonságot. Egyrészt a Vasarely-kép euklideszi térszeletekből áll, másrészt nem harmonikus és diszharmonikus elemekből építkezik, mint én, hanem kizárólag diszharmonikus részekből, ezzel tudja elérni, hogy illuzórikus teret hozzon létre. Képeinek kivitelezését nem ő végzi, hanem a reneszánsz műhely mintájára segédekkel dolgozik. Kicsiben vázlatot készít, a többiek felnagyítják a kívánt méretre, de ebbe a felnagyított képbe már Vasarely nem tud belenyúlni, mert az akrilfesték ezt nem is teszi lehetővé.
– Ezek szerint elutasítod az új műanyag festékeket?
– Én klasszikus módszerekkel, homogén anyagokkal, lazúros festéssel dolgozom. Ez a módszer kiállta az idő próbáját, az akrilt csak harminc éve ismerik, lehet, hogy elveszti a színét, megváltozik. Különben is ugyanannyi időbe telik, ha olajfestékkel festek. Ha már nem közérthetőek a dolgaim, legalább megadom nekik az időt, hogy a közönség szemében is beérjenek.
– Emlékmúzeumban vagy egyszerű közgyűjteményben?
– Pécsett felajánlottak nekem egy házat múzeumnak, de nem kértem, mert én látom annak a háznak sötét jövőjét. Két-három ilyen házból ugyanis már fel lehetne állítani egy modern múzeumot, ahol a művek egymás mellé kerülnek, és megindulhat közöttük a szellemi párbeszéd. Az egymástól elkülönült emlékházakat nem biztos, hogy végigjárja a látogató, így nem is ismerheti meg a művek között fennálló összefüggéseket. Pécsett is rájöttek erre, most a megyeházát alakítják át modern múzeummá, ott kapok egy vagy két szobát, ahol már a képeknek kell harcolniuk, kivívniuk helyüket elmúlásom után is.

A cikkben szereplő művészek:

Bálint Endre
Csók István
Gábor Jenő
Gadányi Jenő
Gyarmathy Tihamér
Jakovits József
Korniss Dezső
Lossonczy Tamás
Marosán Gyula
Martyn Ferenc
Tóth Menyhért
Zemplényi Magda