Várnagy Ildikó portréi
1988., Művészet
Tiszta, emberien meleg szigetre érkeztem… Ez volt az első benyomásom, amikor az újpesti lakótelepen, téli szürkületben való bolyongás után megtaláltam Várnagy Ildikó kiállítását az Újpest Galériában. Fehér falak közt, egyszerű installációkon 29 portrészobor, főként életnagyságnál valamivel kisebb terrakottából készült büsztök. Kidolgozásuk Giacomettiéra emlékeztető elnagyoltságú, látni engedi az anyag minőségét, a megmunkálás módját. Néhol ez az új festészet végsőkig feszített lendületű anyagkísérleteihez hasonlítható. Azonban ezeken a szobrokon az anyag mégis másodlagos, csak hordozó marad. Ez a kidolgozás inkább azt a benyomást kelti: az alkotó sietett, hogy megragadhassa a modellre szerinte jellemző vonásokat, arckifejezést. E munkák nem a portrészobrászat hagyományai szerinti hűvös távolságtartást, a modell objektív megörökítését célozzák. A művésznő a barátait, a számára fontos, érdekes, értékes embereket mintázta meg, úgy, ahogy ő látja, a vele való személyes kapcsolatban. A szobrok soha nem megbízásra készültek. Sem a modell, sem más nem kaphatta meg a művész tulajdonában vannak. Bár különféle emberek portréit készítette el, ebből az együttesből elsősorban Várnagy Ildikó személyisége rajzolódik ki. S az ily módon együtt tartott és kiállított kollekció, úgy érzem, fő feladatként visszahat rá, és erősíti ezt a személyiséget. A portrék, bár időben elszórva, 1966 és 1987 között készültek, egységes részét képezik a művésznő munkásságának. Egységes, ugyanakkor különálló rész, egy vonulat a számos anyag- és formakísérlet között. Hogy közöttük megtalálhassuk a kapcsolatot, az összetartó erőt, szükséges volna együtt kiállítani Várnagy Ildikó eddigi teljes életművét. Így a portrék kamarakiállításán felcsillantott értékeket talán egy teljesebb formában láthatnánk. (Újpest Galéria, 1988. II. 16-III. 20.)
A cikkben szereplő művészek: