Kirekesztettek

Nyolcvan év, nyolcvan kép

1999., Magyar Művészeti Fórum

Bár némi késéssel, de 1998. szeptember 15. és október 8. között csak létrejött az a nyolcvan képet felmutató gyűjteményes számadás a budai Várhegyen pompázó Magyar Kultúra Alapítvány székháza jóvoltából, amelyet valamely „hivatásos“ kiállítóteremben illett volna megvalósítani tiszteletére. Az illetékes képzőművészeti szervek vagy nem figyeltek eléggé oda, vagy egyszerűen „elfeledkeztek“ ebbéli erkölcsi-szakmai kötelességükről. De mit várjunk a döntéshozó hivatalnokoktól, ha a négykötetes Művészeti lexikon (Akadémiai Kiadó, 1975) is egyszerűen „kirekesztette“ Doór Ferencet a szócikkek alfabetikus rendjéből?

Igaz, tíz évvel később etikus tárgyilagossággal befogadta a „Művészéletrajzok, kortárs magyar képzőművészek“ című, természetszerűleg karcsúbb terjedelmű kötet (felelős kiadó: Köteles István, 1985), amely a főbb életrajzi adatokon túl, művészetének lényegét is megkísérli megbízhatóan felvázolni. „Piktúrája a modern festészet több irányzatának eredményeit összegzi. Szembeötlő jegye a színek intenzitása, ami érzelmi hőfokának emelkedésével olykor festői disszonanciáig fokozódik. Célja, hogy valamennyi műfajban az autonóm festői nyelv tisztaságával közelítse, illetve jelenítse meg témáit. “ E sommás minősítéssel egyetért a jelen sorok írója is, így nem mélyed el a részletekben. Helyette inkább felhívja az elutasítók és elismerők figyelmét két, majdnem három évtizedes írására: egy tudományosan elemző tanulmányra és egy kiállítás kritikájára, amelyek már akkor meghatározták Doór Ferenc helyét festészetünkben. Önelégültség nélkül vallom: a két dolgozat (az esszé és a recenzió) eltérő irányultsága mellett is egybecseng, kiegészíti egymást, és lényegileg mindkettő a már akkor teljesen kialakult festőt máig egyedülállóan mutatja be. (A Művészet 1969 júniusi, illetve 1971 augusztusi számában jelentek meg. ) Egyébként a két inszinuáció – a lexikoni meg kiállítótermi – már azért is elítélendő, mert az első egyéni bemutatkozása óta (1959-ben a Fényes Adolf-teremben) számos önálló, fővárosi, vidéki, külföldi tárlat áll mögötte, kiegészülve a kollektív kiállításokon való részvétellel. Arra viszont jeles festőnknek kellene ügyelnie, hogy egy-egy vernissage-ra kit tisztel meg felkérésével. Igaz, a hozzáértés nem mindig szempont, nem is régen például egyik ifjú titánunk tornatanár barátját kérte fel közreműködésre. Ma már közömbös, ki és mit mond, elvégre a latinok régen közmondássá tették: verba volánt, scripta manent.
Doór Ferenc festői érdeklődése és hatalmas életműve szinte minden tárgykört felölel: karakteres portrék, édeni hangulatú tájak kavalkádja, festői elnagyoltságukban is finoman érzéki aktok, valószerű, bizarr, továbbá szabadabb képzettársítású jelentek, csendéletek… Mindezekből három opust érzek meghatároznak. A negyvenes évek elején festett Úz völgye azért különös mű, mert nem főiskolai mestereinek korai hatását – így Szőnyi Istvánét, akinek tanársegédje is volt . mutatja, hanem két nagybányai alapítóét, jelesül Iványi Grünwald Béla tájképeinek kompozíciós fegyelmezettségét és Hollósy Simon többnyire mély hangolású színvilágát.
A másik kiemelésem, az 1958-as keltezésű Édesapám arcképe, a klasszikus beállításon túl a nagybányaiak, főképp Réti István és Thorma János portréművészetét szublimálja. A harmadik példám a Fotó Zilahy szintúgy nagyméretű vászna, amelyen a szobabelső központjában a neves, néhai műtárgyfotós serénykedik. Ferenczy Károly Három királyok című munkáját fényképezi, míg az ablakon túl egy másik ismert Ferenczy-remekmű, a Márciusi est zárja le a külső hátteret. Mi ez, ha nem egyféle szabad képzettársításon nyugvó szürrealizmus? Eleddig magam is észrevétlenül mentem el Doór bizarrnak tartott képcsoportja előtt. Pedig mennyi egészséges humor s belelátó-képesség van ezekben a groteszk, egy vagy több alakos figurákban. A pálmát itt a Sörivóknak az asztal körül mulatozó, már-már karikatúrába hajló német férfitársasága viszi el.
Igen fontosnak tartom Doór Ferenc és a hasonló sorsú művésztársak helótasorsból történő kiemelését, a bürokraták kénye-kedve alóli felszabadítását. Kitűnő alkalom, méltányos és tárgyilagos, a karitatív szánalmat mellőző cselekedet lesz, ha az anyaggyűjtés szakaszában érlelődő, a 2000. évben kiadásra kerülő háromkötetes, reprezentatív megjelenésű Kortárs magyar művészeti lexikon értő és tanult szerkesztősége igazságot szolgáltatva, megszünteti a számkivetettségüket.

A cikkben szereplő művészek:

Doór Ferenc
Ferenczy Károly
Szőnyi István
Thorma János