Vázlat Baska Józsefről

- tól -igtalan

1990., Artmagazin

Egyszer majd, talán már nem olyan távol az idő, újból nyugodtan, tárgyilagosan az értékekre koncentrálva áttekinthetjük a magyar művészet (benne a festészet) helyzetét és alakulását az elmúlt fél évszázad alatt, talán majd nem abban a leegyszerűsítő sarkításban, amelyre egyfelől a hivatalos művészetpolitikai doktrína, másfelől a militáns avantgárd kényszerített, hanem létező, ám sosem méltatott rétegei szerint, uram bocsá‘, a szétfeszült sarkok közötti tágas állományban ugyancsak. Egyszer majd talán. Merő bizonytalanság. Fölsorolni is sok, mi minden szüksége ehhez.

Azoknak az aligha valóságos (nálunk mégis uralkodó) értékrendeknek a föladása mindenképpen, amelyek részint az affirmáció szintjével mérik a műalkotásokat (lásd: Rákosik, Sztálinok, Leninek, Kun Bélák, Kossa Istvánok stb.), részint pedig a divatáramlatok adaptációjának sebességével. Természetesen (egészen pontosan: természetükből fakadóan) mindkettő kizárásos, ami nyomban árulkodik, hogy esztétikán kívüli hierarchiában gondolkodnak, A kizárások azonban további hamisításokhoz vezetnek, ennek a magyar művészet látja kárát.
A föntiekből könnyűszerrel magyarázható, hogy mind kevesebb az olyan kiállítás az utóbbi időkben, amely fölvethetné a kirekesztettek problémáját, hiszen úgyszólván egyeduralkodóvá vált az, amit lelkes apologéták minduntalan az avantgárd címmel értékelnek föl, és ami egyesen kiköveteli magának az egyedül üdvözítés szerepét. Ha azonban – ritkásan - mégis akad ilyen kiállítás, nyomban az egész kérdéskomplexum jelentkezik vele (általa), ugyanis a kiállító esetleges megméretése mindenképpen érinti a vázolt viszonyokat.
Baska József műcsarnokbeli kiállítása (1989 nyara) szükségszerűen veti föl az iménti kérdéseket. Egy élete és – úgy tetszik – pályája delelőjére érkezett festő, mondhatni életmű kiállítása ez, visszalapozás és előrelapozás egyszerre, azaz: a pályaív fölrajzolása. Alkalom arra, hogy megismerkedjünk festészete karakterével, érzékeljük indíttatásait és összetevőit egyaránt. Ez annál inkább érdekes, mivel esetében nem beszélhetünk arról a szolgai alázattal átvett avantgárd szellemiségről, amely a sajnálatos epigonizmusban bóklászó új magyar művészet jelentős részét elemzi, ámbár így sem zárhatjuk ki művészetéből azokat a hatásokat, amelyek mind gondolatilag, mind formailag századunk legjelentékenyebb törekvései felől érték. Azaz meg sem fordul a fejünkben ezt a festészetet úgy aposztrofálni, mintha valamiféle légüres térben, mindentől izoláltan jött volna létre, igenis, hagyatkozni kívánunk a gondos aprómunkával kiküzdött szervesüléseire. Teljességgel tudatában vagyunk, hogy a délibábos, független magyar képzőművészet ábrándja retrográd, mára elképzelni is lehetetlen olyan elszigetelődést (ezt még Révaiék sem tudták igazán megoldani), amely teljességgel mellőzhet és elháríthat minden nem kívánt, dogmatikájához nem illeszkedő hatást.
Az a nemzedék, amelyben Baska nőtt föl, ugyan fölöttébb megkésve és igencsak fölületesen (mivel az eredeti műveket sokáig nem láthatták) ismerkedett meg – például – a kubizmussal, de megismerkedett vele. Az pedig csak természetes egy festő esetében, hogy az ismerkedés egy sajátos empíria: a kipróbálás által történik. Az analízis, az újfajta formaadás (persze, a főiskolai stúdiumokhoz képest új) lehetősége adta a legfőbb lökést az akkortájt indult alkotóknak, akár Miskei Lászlónál, akár Fajó Jánosnál (a nevek találomra választva) föllelhetjük ebből a korszakból a korrekt módon megfestett kubisztikus képeket, amelyekkel mindenképpen jelölni kívánták, hogy miféle kísérlet irányába óhajtanak tájékozódni, sőt azt is, a magyar művészeti hagyományból merrefelé tájékozódnak. Azt kell mondani, természetes szövetségesül kínálkoztak azoknak az idősebb pályatársaknak, akik bőrükön tapasztalhatták a magas rendű szocialista művészet állami dogmájának „ihlető“ erejét. Kassák, Barcsay, Korniss, Bálint, Gyarmathy, Lossonczy, Kmetty és mások életművének ismeretéhez is csupán a stúdiumok hivatalos elvégzése után juthattak el.
Nem időztem volna ennyi ideig a főiskoláról kilépő Baska tájékozódásánál, posztgraduális kubista leckéinél, ha nem vélném úgy, hogy egész eddigi művészetének jellege innét eredeztethető, ha nem hinném, hogy a kompozíciós szerkezet biztonsága, a geometrizáló hajlam, a független színkezelés nem volna visszavezethető – akár idáig. És itt nyomban rögzíteni szeretnék valamit.
Talán érzékelhető volt a fogalmazásból (annak kellett lennie!), hogy szántszándékkal nem beszéltem geometrikus festészetről esetében, hanem geometrizáló hajlandóságára utaltam. Úgy vélem, éppen a kubizmus bizonyos tárgyiassága tartotta vissza attól, hogy festőként teljes egészében föladja geometrián kívüli tapasztalatait, Hogy kizárólag és dogmatikusan ráhagyatkozzék a bár annyira isteni mértanra is. Ebben az értelemben engem az ő festészete a kelet-európai konstruktivisták (Malevics, Tatlin, Rodcsenko, Kassák, Kupka) geometrizmusára emlékeztet, amely sosem volt olyan steril, akár a hollandoké (Mondrian, Doesburg, Vantongerloo, Leck) vagy a sokkal inkább az utóbbiakból, semmint a keletiekből táplálkozó újgeometria. (Elegendő talán ide idéznem a legkézenfekvőbb „meditációs objektumot“, Malevics Fehér alapon fekete négyzetét, amelyben a kitüntetett idom csupán hozzávetőleg tökéletes, a fekete felület sem kizárólag az idő repedéseitől mozgalmas.)
Baska József számára ennek a kelet-európai karakternek a megőrzése különös értékkel bírt. Ha jól gyanítom – és ezt legkivált korai képeivel, illetőleg a legutóbbiak egynémelyikével lehetne igazolni –, valamiképpen saját gyerekkori szín- és formaélményeit kívánta összhangba hozni, általa pedig az önkifejezést átlelkesíteni azzal, amit tanult, amit szakmai műveltséganyagképpen elsajátított. A kelet-európai létezésnek ez a jellegzetes konzervativizmusa, ragaszkodása a hagyományos értékrendet (vagy akár tárgyi környezethez, amelyben arcára ismer, nem véletlen, hogy a román diktátor elleni perben súlyos vádpontként szerepelt a falurombolás) – ha áttételesen is – de megjelenik ebben a festészetben – forma és színviszonylatokban egyaránt. Korábban már volt alkalmam képei rácsozatának erre a direkt jelentésére rávilágítani, amely leginkább a csillagokat rácsokhoz hasonlító József Attila életérzésével rokonítható. Ezúttal sokkalta általánosabb „röghöz kötöttségre“ gondolnék, amely – megítélésem szerint – nemcsak Barcsay sajátos szentendrei konstruktivizmusából vagy Egry balatoni fényélményeiből, de akár Kassák földbarnáiból, Korniss ornamentikájából is kiolvasható.
Baska formavilágából – még csak nem is különösebb bravúrokkal – kielemezhetők azok a motívumok, amelyek minden bizonnyal a világnak csakis erre fertályáról származtathatók, miként – teszem azt – Bálint Endre formavilága is táplálkozik ilyenekből, Baskáéival összevethető elemekből. Számomra ezúttal lényegesebb azonban, hogy ez a baksai geometria a legritkábban vált át az éles körvonal (hard ege) és a vele együtt járó transzparens színek egyszerűsítő szigorára, nagyon is természetesen (minden divatos befolyásoltság híján, még leginkább a klasszikus futurizmusra hagyatkozva) enged teret annak a természetes eklektikának, amit ez a kelet-európaiság gesztusban, kézjegyben mindenképpen involvál.
Azt hiszem megint itt az ideje megerősítenem, hogy nem arról van szó, mintha Baska mereven elzárkóznék azokból a festői-gondolati eredményektől, amelyek külföldön születtek. De arról vitathatatlanul, hogy önnön művészi karakterét őrizze, ha fölhasznál is bizonyos elemeket, de még kompozíciós megoldásokat is.
Van például egy viszonylag nagy méretű festménye, amelyen a jellegzetes baskai „rácsok“ átlósan, jobbra dőlve osztják föl az alapvetően sötét tónusú képfelületet. Ezeken az átlókon, gondosan kimódolt struktúra szerint, elliptoid formák jelennek meg – már-már plakátos erejű színcsattanásban. A formák távolról inkább megnyúlt ellipsziseknek hatnak, mivel végeikbe – úgyszólván – még belejátszik az alapfelület sötétje. Az amerikai Larry Poons juthat a kép nézőjének eszébe, nála ezek a szokatlan színes babszemformák nagy monoton felületen jelentkeznek olyan esetlegességben, amely egyelőre még egy rendeződési szándékra sem utal. Hacsak nem olyan halmazban, mint színes drazsék egy üveg alján. Baskánál viszont minden szerkezetté strukturálódik – szinte az ornamentális elrendeződést kísértve. Még a vidámító kékek, zöldek, rózsaszínek sem képesek könnyeddé oldani azt a talajt, amelyből ezek a formák, az a követhető struktúra kisarjadzott.
Ornamens és struktúra.
Nagyon is összefüggő dolgok, az ornamenset magasan szervezett struktúraként foghatjuk föl – méghozzá öncélú szervezettségben. (Nagy tanulság lehetne ez, ha meggondolom, hogy a konstruktivista szerkezet minduntalan minta is, jószerivel a képből a társadalomba, a politikába kiközvetített üzenet.) Baska is tisztában van vele, hogy az ortodox geometrikusok (bennük jócskán él és munkál a konstruktivizmus szociális téveszméje) szemében megbocsáthatatlan vétek az ornamenssé szervezett formarend, mivel – a dogma szerint – a táblakép önállú minőségét veszélyezteti, holott, mint láttuk, éppen hogy a konstruktivista építkezés az, amely avatatlan agitációra vállalkozik. Festőnk azzal tetézi még „vétkeit“ az ortodox geometriával szemben, hogy igen fontos szerepet hagy a kézjegy számára. (Ezzel, persze, miként már utaltam is rá, nem áll messze az ősforrásoktól, ugyanis a kelet-európai konstruktivizmusba a steril festés csak később, az újtárgyiasságot félreértő mérnöki vonalat – Liszickij – során került bele, Rodcsenko – teszem azt – kísérletei ellenére sem voksolt mellette.) Baskának azonban azért van szüksége a gesztus nyilvánvaló jelenlétére, hogy az általa alakított ornamenset megtartsa a csak rá jellemző, baskai látványszférában. Vagyis – miképpen lenni szokott – ezúttal is egy magán mítosz megépülésének elemei egyfelől, dokumentumai másfelől ezek a képek.
Így talán már az sem tűnik föl, különösnek, ha ebben az alaposan körülbástyázott magán mítoszban helyet kap a feketén festén hatalmas festői kísértése, amely – például – Ad Reichardot a festészet zérusfokának teóriájáig vitte. (Úgy gondolom, az ötlet eredetétől a végső kifejtéséig pontosan – nyomon – követhető, minden bizonnyal Malevics az ősforrás, jóllehet a kérdés lényegét fehérrel demonstrálta, tőle – mondjuk – az Amerikába emigrált Liebermann hajóztatta át az óceánon és – Fekete alapon fekete kör – juttatta be az újfestészeti centrum vérkeringésébe.) Baska alighanem pontosan tudja, milyen fontos szerepe van a feketének az egész kelet-európai konstruktivizmusban, akár egy Kupka vagy egy Kassák művészerében. A fekete nemcsak jelentésében túlterhelt szín, hanem – fizikai értelemben – nem-szín is, a festő számára a feketén fekete a minimális formaadás próbája. Baska feketén festése súlyosan hordozza a fekete jelentéstartományát, ugyanakkor a formaadás eleganciája jellemzi.
Ennek a röpke eszmefuttatásnak sokkalta inkább volt célja egy speciális honosítási lehetőség fölvillantása, semmint Baska József életművének elemzése. A szerző egyre inkább úgy látja, hogy az internacionalista avantgárd merő epigonizmus, a kelet-európai – ekképpen a magyar – művészetet arra kényszeríti (a stílusdiktatúra már más célokért bevetett eszközeivel is), hogy a nyugati műkereskedelem által manipulált stílusdivatok kritikátlan (tehát szellemtelen) terjesztője legyen – anélkül, hogy akár a táptalaj, akár a környezet motiváló hatása fölvetődnék.
Természetesen eszem ágában sincs azt állítani, hogy Baska harcos (legalábbis az avantgárd militáns szelleme szerint) ellenfele lenne ezeknek a folyamatoknak, azt azonban valóban úgy látom, hogy festészete abszorbeálja, a maga számára fölhasználhatóvá szelídíti (olykor nemesíti, lásd: gesztus!) ezeket a hatásokat, amit valóságos honosítási folyamatnak tekinthetünk. Nincs kedvem doktrínákat fogalmazni, ám minden valószínűség szerint a mai világban a művészet egységesebben világjelenség, mint bármikor lehetett története során. Ez az egység azonban nemcsak azt kell jelentse, hogy a műkereskedelem fogja a festők kezét, netán pálcával irányítja, azt is, hogy a megnyilatkozó szellem vonzásai fejeződnek ki benne. Ebbe beletartozik a spanyolviasz minduntalan fölfedezésének elhárítása, a felelős individuális alkotói magatartás. Az avantgárd dogmák lebontása legalább olyan korszerű feladat, mint a megfelelés a korszerűség (parttalan) normájának. Baska képeket fest, nem pedig dogmákat – ez nemcsak a szemnek, a tudatnak, a léleknek is jóleső érzés.

A cikkben szereplő művészek:

Bálint Endre
Barcsay Jenő
Baska József
Fajó János
Gyarmathy Tihamér
Kassák Lajos
Kmetty János
Korniss Dezső
Lossonczy Tamás