A kipróbált értékek átmentése

Mácsai István festészetéről

1983., Művészet

Túllépve hatvanadik életévét, Mácsai István eddigi életműve mindenképpen megállásra, számvetésre késztet. Nemzedékének, a „lost generation“-nak életét és az ő művészpályáját is döntően befolyásolta a történelem. A társadalmi-ideológiai változások folyamatát követő új művészeti áramlatok megrázták művészeti életünket is. A világszerte tapasztalható „új realista“ törekvések legkorábbi megjelenése nálunk a hatvanas évek elején, a nyugati tendenciákkal szinte egyidőben történt. És bár akkor erre senki sem figyelt oda, Mácsai István elsőként „fedezte fel“ – akkor még csak önmaga számára – ezt a lehetőséget.

Bernáth Aurél keze alatt a főiskolai években egy nagypolgári, lírai természetelvű festészet alapjait sajátította el. Ez a szellemi légkör nem elégítette ki, de lehetővé tette mesterségének alapos elsajátítását, mely tehetségével párosulva utat nyitott számára bármely alkotói módszer vagy stílusirányzat felé. Legfogékonyabb ifjú éveiben, az ötvenes évek kezdetén a politikai irányzat csak egy utat mutatott számára: a szocialista realizmus vonalát.
A hivatalos festészet hozott ugyan néhány eredményt és sikert (Munkácsy-díj), de az ötvenes évek végére ez az út járhatatlanná vált számára is. A különféle hivatalos megbízások mellett próbált más módszert is keresni, ezek azonban csak kísérletezések maradtak.
Néhány eredménytelen próbálkozás után, beleértve nonfiguratív kísérleteket is, a hatvanas évek elején a klasszikus festészet felé fordult és szinte a „kályhától elindulva“ tért át a ma is ismert Mácsai-stílusra.
Vermeer és a németalföldi nagy mesterek segítették abban a megújulásban, mely végül is visszaadta önbizalmát és hitét a festészetben. Ez éltetője ma is. A hatvanas években nem kis bátorság kellett ehhez, de ma sem könnyebb kitartani mellette.
Tízévi útkeresés nem nagy idő egy művész életében, Mácsai festészetének kialakulását ennélfogva az 1960-as évek elejétől vizsgálhatjuk módszeresen.
Első állomások: a Pesti gang, a Duna parti Vénusz és a portrék közül a Vili bácsi – alapvető munkái.
A Pesti gang előfutára annak a hiperrealista a látásmódnak, mely azóta a világ különböző részein felbukkant sivár körfolyosóján ülő szomorú szemű kutya azt a világot ábrázolja, melyet valamennyien ismerünk, naponta megyünk el mellette anélkül, hogy észrevennénk a nagyvárosi rabság különös szimbólumát. A kép horizontális osztását átszövik a vertikális vonalakkal ketrecet szimbolizáló, az objektumot híven ábrázoló formák. A pesti bérház precízen megrajzolt téglacsempéi, lépcsőházának architektúrája többet mondanak a látható jelenetnél. A hétköznapi, szinte banális mondanivaló fájdalmas gondolatot rejt: vágyat az elveszett paradicsom után. A festési mód a monokróm színvilág csak alátámasztja ezt a hatást.
1965-ben feltűnést keltett Mácsai Csók Galériabeli kiállításán a Duna-parti Vénusz. Azt hiszem, akkor a szocreál prüdériás aszkézise után kevesen mertek aktképet kiállítani. Mácsai Duna-parti Vénusza diadalmas nőt ábrázol, az örök nőt, aki él és uralkodik a Városon. Szimbólum ez a javából. Sikeres kitörési kísérlet egy álszemérmes ideológiai börtönből. Az emberi szépségideál iránti igény fejeződik ki ebben a műben. Látszólag az akadémikus látványfestészet visszatérése a klasszikus kánon szerint, a valóságban azonban a társadalmi szükségszerűség megjelenése a hatvanas évek festészetében. Ennek vetületét megtalálhatjuk a társművészeteknél is, párhuzamosan a fotóban, zenében, irodalomban, filmen, színpadon. Az egyéni igény egybeesik a művészi gondolat kifejezésének módjával. A kép akkor nagy sikert aratott, és ma is oeuvre-jének egyik legjobb darabja. Azóta többször is megcsodálhattuk különböző kiállításokon a festői bravúrt, mely rangot ad a sokszor ábrázolt emberi test mai, esztétikus interpretálásának. A háttér, a város, természetes színpadi díszletként fogja körül az alakot.
A hatvanas évek portré sorozata Mácsai legjobb munkái közé tartozik. Különösen azok. melyeknél kizárólag az arc kifejezésére koncentrál, mellőzi a hátteret, a figyelmet megosztó külső dekorációt, a látvány beállítottságát. Vili bácsi arcképe a klasszikus mesterek portréit idézi emlékezetünkbe. Példája a lényegre redukált szuverén ábrázolásnak. Elszakadás tértől és időtől, az emberi arc időtlenségének hangsúlyozása. A leegyszerűsített látványt felfokozza a színek ereje. A háttér és a szemek összecsendülő kékje merészen kiemeli az arc színét, a fej formáját és az egyszerű öltözék barnáját.
A hetvenes évek a termékenység évei voltak Mácsai életében. Sorra születtek klasszikus hangvételű csendéletei, akt- és portréképei, néhány pesti ház kiemelkedően szép belseje, továbbá nosztalgikus hangvételű művek, mint a Világ vége, a Szekér, Karácsonyfa stb.
A gyors siker természetszerűleg bizonyos fellazuláshoz vezetett, főként tartalmi vonatkozásban, és a tetszetős, könnyed modorosság veszélye fenyegette.
1978-as műcsarnoki kiállítása előtt ezt maga is észrevette, és komolyabb témák felé fordult. Ezen a gyűjteményes kiállításon felmérhető volt, hogy a hatvanas évektől kezdődően melyek a kiemelkedő művei és melyek váltak konvencionálissá. Már akkor látható volt, hogy Az ajtó, Az autóroncs, Az óbudai romok új hangot, új tartalmat ígérnek. Ez előremutatott arra a pozitív tendenciára, mely azóta egyértelműen kimutatható festészetében. Ezek nem a tetszetős látvány megnyerő ábrázolását kívánják szolgálni, hanem a nagyobb jelentőségű társadalmi problémákra hívják fel a figyelmet. A témaválasztás önmagában természetesen nem elégítheti ki a festő igényét. A tartalom magában hordozza a formát, és így lassú változás észlelhető Mácsai festői megjelenítésében is. Az élénk, különösen a csendéletekre jellemző kolorit egyre inkább a monokróm felé halad, hangsúlyozva a mondanivaló jelentőségét, és a tárgyak bemutatása is redukálódik. A korábbi, sokszor zsúfolt enteriőrök lassan letisztulnak, így az ábrázolt objektumok jelentősége nő. A felület kidolgozása viszont egyre melegebbé, finomabbá, szferikussá válik. A látvány bensősége lehetővé teszi, hogy mi magunk is részeseivé váljunk az élménynek.
A konvencionális témakörökön belül két vonulat mutatható ki folyamatosan műveiben: egy szürrealista és egy „új realista“ irányzat, de érezhető a súlypont áthelyeződése is.
A szürrealista vonal 1960-ban az Oroszlán című képpel kezdődött. A kép azóta nagy sikert ért el, poszterként megjelent a műkereskedelemben, az ifjúság kedvence lett. A szürrealista látásmód az 1978-as műcsarnoki kiállítást követően újra előtérbe került. Mégpedig egy teljesen másfajta aspektusból. Előzménye arra a visszavágyódásra vezethető vissza, melyet a klasszikus művészek iránti tisztelete és rajongása magyaráz. Az eszményképek, Vermeer és Velázquez állandó jelenléte kimutatható Mácsai festői tudatában. A szokványos kisvárosi utcaképben megjelenő
Marguerita infánsnő frappánsan visszájára varázsolja a poros, unalmas hangulatot. A magyar tanyák között festegető Vermeer az örök festő jelenlétét hangsúlyozza ellentmondásos korunkban. Vermeer Műtermének szereplői rendíthetetlenül végzik munkájukat egy budapesti félig lebontott romházban. A maradandóság utáni vágyódás szuggerálja Mácsainak ezeket a műveket. A Párizsi Notre Dame délibábként jelenik meg a kiskunfélegyházi templom helyén. Mögötte feltűnik a kérdés: miért is nincs, nem lehet nálunk egy Notre Dame? Milyen történelmi viharok pusztították el nálunk a műemlékeket? Mitől maradtunk ilyen provinciálisak?
Ugyanakkor ezeknél a szürrealista képeknél a drámai hangvétel nemegyszer ironikus humorral keveredik tragikomikus látvánnyá.
Másik kimutatható vonulata Mácsai festészetének az „újrealizmus“, a „fény festészete“ (fact as poetry). A „fact as poetry“ napjainkban a művészek lázadása a valóság megsemmisítése, a jelenségek tagadása ellen. Az irányzat világjelenség, megtalálható a külföldi kortárs művészet egyes relációiban, a hiperrealizmus egyik ágaként, Andrea Wyeth, Claudio Bravo, W. Bailey és mások. A tények közlése a mögöttük húzódó jelentős mondanivaló kifejezését szolgálja. Újsághírként közölt apró tények általános emberi problémákat hordoznak. Ilyen Mácsainál a Pesti halál személytelen közlése, melynél az utca és a csatornák élethű látványa, a hullát letakaró csomagolópapír gyűrődéseinek precizitása szorongást kelt a nézőben. A pesti kapualjak tátongó sötétje mögött különféle életformák, örömök és tragédiák zajlanak, ott minden megtörténhet. A kapu elé kitett üres székről hiányzik valaki, vajon mi történt vele? A bíboros ruhájának mesteri módon megfestett redői a hatalom jelképei, a télen-nyáron őrködő Madárijesztő az emberi magányosság szimbóluma.
Külön figyelmet kell fordítani Mácsai csendéleteire. Kétségtelen, hogy napjainkban a klasszikus csendélet festése nem hat korszerűnek. Érdemes azonban visszapillantani a csendélet pályafutására, melyet a növekvő polgárság igényeinek megfelelően a németalföldi mesterek emeltek magas színvonalra. Cézanne és Morandi már új festészeti problémák felvetésére használták. Rabinovszky Máriusz a Kétezer év festészetében azt mondja, hogy a csendélet a festői mesterség, a kompozíció és színhasználat próbaköve.
Mácsainál is több ez egyszerű ujjgyakorlatnál, bravúrszámnál. A Vigadóban didaktikus módon kiállított koponyás csendéletei pregnánsan mutatják, hogyan lesz az ujjgyakorlatokból mesteri alkotás. A tárgyak, nevezetesen a különböző használati edények véletlenszerű egymás mellé helyezésével a végeredmény egy transzcendens tartalmat sugalló kép lett. A koponya mint az emberi agy szellemi tartóedénye kifejezi áttételes jelentését. A festészet eszközeinek olyan magas szintű alkalmazásával találkozunk ezen a képen, mely messze túlmutat egy csendélet tárgyi megjelenítésén. A tárgyak titkokat hordoznak magukban, velük való találkozásunk tettekre ingerel, megszerzésükre vagy elpusztításukra ösztönöz. Mácsait festésre ingerlik, méghozzá fegyelmezett, egzakt festésre, mely csak ritkán oldódhat fel egy-egy eltévedt madárijesztő képében.
Felmerül a kérdés, mi rejtőzik Mácsai István művészi magatartása mögött.
Egy szakmájába szerelmes művész lázadása saját korának agresszív antiművészete ellen. Egy félelmekkel, szorongásokkal terhelt festői életmű monomániásan végig vitt kibontakozása, görcsös ragaszkodása gyermekkori álmához: „festő akarok lenni“. Ám aki festő akar lenni, „pokolra kell annak menni“. Különösen ma, amikor a magafajta „konzervatív“ művész csak nagyon ritkán örülhet a sikerélménynek, amikor szinte bűnnek számít az elkötelezettség, a hűség, a szépség utáni vágyódás, mert a szépművészetek lassan anakronizmusnak hatnak. Kétségtelen, a magas színvonalú rajztudás, a kolorit bravúros használata, az átgondolt kompozíció nem tartozik ma a festőművészet feltételei közé. A pontosságra való törekvés, a fény és árny játéka, a perspektíva, melyeket évszázadokon keresztül törekedtek elérni a festők, és csak a legnagyobbaknak sikerült, ma elavultnak számít.
Mácsai mindezt tudva nem mond le erről a szakmai hitelről, nem keres valamilyen új divatot, vállalja festőiségének minden elmarasztaló kritikáját. Nem riasztja vissza az sem, hogy egzakt piktúráját leltárszerű dokumentumfestészetnek minősítik, rásütik az akadémikus vagy fotografikus jelzők bélyegét.
Kétségtelen, hogy Mácsai nem tartozik az avantgarde-művészek közé, nem akarja mindenáron túllicitálni a divatos irányzatokat. Ez évi kiállítása a Vigadó Galériában meggyőzően mutatja festői beérésének jelenlegi állapotát, művészi hitvallását és elkötelezettségét. Piktúrája a mai magyar valóság egyik fontos vonalát képviseli, nem agresszív, nem egyedül üdvözítő, de mindenképpen megbecsülendő. Éppen ma, amikor már sokfelé felbukkan a vágy művészetszerető emberekben az általános és kipróbált emberi értékek átmentésére.

A cikkben szereplő művészek:

Bernáth Aurél
Mácsai István