Századvég
Várady Róbert képeiről
1988., Művészet
A mai magyar piktúra jelentős érdekeket képviselő középnemzedékéhez tartozó Várady Róbert (1950) festményeit az elmúlt esztendőkben már többféle névvel illették, és mindig akadt néhány kéznél levő stíluskategória, amelyek skatulyáiba – mintha ez a látszólagos közösség „megvédené“ a művészt és az őt elemzőt – igyekeztek alkotásait „belegyömöszölni“. Képeit hol mágikus realistának nevezték, hol metafizikusnak, vagy akár egzisztencialistának is. De ha még tovább keresgélünk a lehetséges érvényesítő „pecsétek“ között, akkor könnyen úgy találhatjuk, hogy néhány Várady-festmény megérdemli a fotó realista vagy fotó utáni festőiségű címkét, mások pedig a bizarr vagy enyhén szürrealisztikus jelzőt.
Kétségtelen, hogy mindegyik, a stílusok meghatározása általi megközelítés, behatárolás az igazság részelemeit hordozza magában, mégsem adják ki együttesen sem azt az összetett „végeredményt“, amelyről – elméleti szinten gondolkozva bizton el lehetne mondani, hogy igazán találó és hiteles leírása, összegzése lenne Várady művészetének. Éppen ezért egyszerűbb és célravezetőbb módszernek lát szik az, hogy kísérletünk során – amelynek célja az, hogy behatoljunk a festmények és az alkotó univerzumába – nem a már előre elfogadott kategóriák kijelölte, többszörösen járhatónak és járhatatlannak is bizonyult ösvény irányából, a szintén előre föltérképezett és standardizált befogadói pozíciók felől és az értelmezői „hadállásokból“ kiindulva próbáljuk föltérképezni képeinek stílusát, a festői eszközök használatának módjait és a művész mondanivalóját, hanem „elkötelezetlenül“, magukból az újra megnézett művekből.
Végigtekintve a képeken, látnunk kell, hogy vannak olyan ismétlődő, visszatérő motívumok és festői megoldások, amelyek azonosíthatóvá teszik a Várady-műveket, és egyúttal fölkínálják magukat a gyors, hatékony és pontos osztályozásra. A színek használata és szerepe – noha a festő nem nevezhető koloristának – igen föltűnő és sokrétű tartalmi, kifejezésbeli funkciókat hordozó. Várady a bennünk, a köztünk levő és bennünket körülvevő – nem természeti, hanem filozófiai értelemben vett – űr tisztaságát, hermetikusságát, áttörhetetlenségét, végtelenségét és idegenségét tudatunkból-zsigereinkből előhívó hideg zöldeket, kékeket, szürkéskékeket alkalmazott sokáig. E színek egyben tereket jelöltek ki és töltöttek be a tárgyias motívumoknak kevés, de annál fontosabb helyet biztosítva. Távolságokat teremtettek nagy, egybefüggő felületeikkel, amelyeket egy-egy vékony, de éles vonal választ el egymástól.
Ha megnézzük az 1985-ben született, A párbeszéd fordulata című festményt, akkor azon koncentráltan megfigyelhetjük mindezeket a jellegzetességeket. A szimmetrikusan fölépített kompozíció zárt, szobafalak és padló határolta terét, annak mélységét, hosszát, levegősségét a nagy kékes, egymásra rakódó és rétegenként el is távolítható – mint az alapzat esetében is kiemeléssel, a kék szín fölerősítésével hangsúlyozott – színfelületei határozzák meg. Ez a színhasználat metafizikus „fényű“, távolságtartó atmoszférát terem. Szorongást és félelmet kelt, elidegenedettséget sugároz. Amennyire közismerten fontos pszichológiai hatások szempontjából a mélykék kellemes, megnyugtató színe, ez a szürkébe oldott-oltott, fehérrel fellazított hidegséget árasztó kék legalább annyira kifejező és meghatározó. Még akkor is, ha Várady próbál „engedményeket“ tenni, és a kék falak alján, kiemelendő térbeliségüket, plaszticitásukat, végigfuttat egy vöröses-lilás színsávot. A melegség sugarait látjuk fölvillanni? Nem, elvész a szín ilyenfajta hatása, pontosabban: föloldódik az egységes felületben, tartozékává válik.
A szertartásos, színpadszerű merev ünnepélyességet átveszik és közvetítik a kép jobb és bal oldalán ülő férfiak is. A figurák egymással szemben levő, de nem szembesülő két generációt (két világot?) testesítenek meg. Várady egyszerű módon, öltözékükkel is megkülönbözteti, ellentétek – enyhén didaktikus – kifejezőjévé teszi az alakokat. A bal oldali idősebb, őszes hajú ember lila inget, kék nadrágot, a jobb oldali széken helyet foglaló viszont kék inget és lila nadrágot visel. Cipőjük is más fazonú. Testtartásuk is – a fiatalabbé egyenes, az idősebbé enyhén hajlott – eltér. Tekintetük egymás felé irányul, de mintha nem egymást néznék, hanem befelé irányulna a pillantásuk. Nincs köztük kommunikáció, egy gesztus sem enyhíti, teszi megfellebbezhetővé a köztük tátongó ürességet, űrnyi távolságot. Pusztán a két generáció, a ma és a leendő holnap, kétféle tapasztalati szint különül el vagy áll szemben egymással. Nem ez a lényeg. „Beszédes“ tartózkodásuk a legszorosabb kapcsolatban az őket összekötő és el is választó, köztük a falról végeérhetetlen szőnyegként „legördülő“, díszítő hatást is keltő szövegfolyóval van. A testet öltött, tárgyiasult, sokszor lejáratott, emberellenes célokra használt tudással, amelynek sűrű ornamentikája mire a mába, a két szék közé ékelődő területre ér, és a múlt igéi helyett az aktualizálható, célként és eszközként elfogadható programot hirdetné, hirtelen elfogy, pár idézetre redukálódik, és végül maga is beleolvad a kékség sivatagába.
A képek nyugtalanító, fenyegető csöndjei – amelyet jól érzékelhetünk olyan munkákon is, mint a plasztikus formálás igényét jelző 1984-es Stációk, az 1982-ben készült és bizonyos tekintetben A párbeszéd fordulata előzményeként is fölfogható, A csend áhítata – inkább az előbbi kérdésre felelnek igennel.
A Várady újabb expresszívebb hangvételű, megváltozott karakterű munkái is ezt a feltevést erősítik meg. A festményeken uralkodó egységes, rezzenéstelenül hűvösnek tetsző, kimért, időtlen csöndek mögött elrejtőző, azok érintetlenségét egyensúlyával garantáló erők között megbomlott a „harmonikus“ viszony. Könnyű- és egy kicsit esetlen dolog – lenne, ha közvetlenül a társadalmunkat, létünket érintő új vagy újonnan fölismert gondok és teendők közötti szakadékok közvetlen művészi transzformációját látnánk e művekben, és okvetlenül politikai felhangokat, kiszólásokat kutatnánk bennük. Mégis: elkerülhetetlennek látszik, hogy eszünkbe ne jusson A bálvány bukása (1985) nézésekor, hogy mostanában mi is tanúi vagyunk, még ha akaratlan vagy éppen elemző tanúi is, a bálványnak, ledönthetetlennek hitt monumentumok, kultikus jelentőségű szobrok és ideák elmozdításának vagy újra értékelésének. Ez egy ilyen kor.
A csöndek fölhámlanak időben és térben egyaránt, megmozdul a kényes, nagyméretű felület,és előtüremkednek az ellentmondások, a fölgyülemlett, az egységkék alá bújtatott feszültségek, amelyek persze már ott lappangtak A párbeszéd fordulatában is. A színek használata – sárgák, lilák, fehérek, vörösek – is új értelmet nyer: általuk cselekményesebbé válik A bálvány bukása. Érzékenyebb, expresszív festői mozgások, gesztusok villódzása közvetíti a fölgyülemlett indultok, érzések erejét, miközben még mindig elérhetetlen távolságban van a kép jobb és bal oldalán az egymással háttal ülő, nem egész testükkel jelen levő – részlegességük, töredékességük tudatának állapotát kimerevítő – két alak egymástól. A rituális (és vizuális) kapcsolatot, akárcsak A párbeszéd fordulata esetében, a kép középterében elhelyezett, tükrözési tengelyként, a zuhanás pillanatában megörökített bálvány és az őt fagyott térként körülölelő téglatest alakú tér biztosítja. E bizonyosságok mellett Várady kétségek között is tart bennünket. Olyan mozzanatokkal dúsítja a kép terét és műve mondanivalóját, amelyek érzékelésünket elbizonytalaníthatják. A kék falon megismételt, a kép a képben módon fölvázolt bálványbukás, mint a valóság esztétizálásának és kényelmes elfogadtatásának jelképe már-már azt sugallja, hogy nem is igazán a bálványnak ez a letaszítása a fontos, hiszen mindig is voltak bálványdöngetők, hogy azután újabb „imádni valók“ támadjanak mögöttük. Az egyetlen és igazi élmény az, hogy mindettől távol vagyunk, nem velünk és általunk történnek meg a dolgok. Örökös átmeneti állapot ez, és ebben osztjuk mi is a képből kifelé tekintő figurák sorsát.
A cikkben szereplő művészek: