A rajz
A VI. Országos Alkalmazott Grafikai Biennáléról
1988., Művészet
Békéscsabán a Munkácsy Mihály Múzeumban május 1-én nyílt meg a VI. Országos Alkalmazott Grafikai Biennálé. Ez tizenkét évet jelent, és hat kiállítási alkalmat, amelyből most, a hatodik a múzeum négy kiállítótermében 79 művész 436 alkotását sorakoztatja fel.
Alkalmazott grafikai alkotásokról lévén szó, nem lehet szokatlan jelenség, hogy már a biennálé katalógusában – tekintve, hogy két előszó indítja – különböző nézetek mérkőzzenek egymással. Rideg Gábor, az első előszó szerzője annak az ellenérzésnek adott hangot, amely az alkalmazott grafikai alkotások jellege és a műv(ész)ek önálló művészeti törekvések közötti ellentét, miatt alakult ki. Művészeten kívüli szempontoktól meghatározott műveket művészetként hitelesíteni önmagában is furcsa jelenség – mondja –, hát még akkor, ha nem kellően kimunkált elmélet áll csak mögöttük. Ernyei Sándor, a második előszó – szakmán belüli – szerzője ezzel szemben úgy érvel, hogy minden ítélet, amely elméletekre vagy műfaji csoportokra alapozottan akarja kijelölni a „művészi“ műveket, éppen az önállóságot nélkülözi. Mindkét érvelésnek van igazsága, no és gyengéje is, de tekintve az alkalmazott grafika „működési területét“, azt hiszem, belátható, miért e szenvedélyes vita és a nézetkülönbség az elméleti szakemberek és az alkotó(k) között.
Az alkalmazott grafika a szépművészeteknek az az ága, amellyel akarva-akaratlan naponta találkoznunk, szembesülnünk kell, amelyet tudatosan, de leginkább tudattalanul érzékel, „iszik“ a szemünk. Ezért óriási a felelőssége. Ezért nem mindegy, milyen színvonalon tervezik plakátjainkat, csomagolásainkat, meghívóinkat, emblémáinkat, illusztrációinkat, könyvborítóinkat és egyéb grafikusi szakmunkát igénylő környezeti tárgyainkat, illetve elemeinket. Ugyanez persze elmondható lenne más tárgyalkotó művészeti ágról is, de ennyire nem az öröklétnek szánt és ily mértékben a képi érzékszervünkre hagyatkozó művészeti ág talán nincs is másik. Mindez nem jelentene problémát, ha világunk a kozmikus rend elve alapján szerveződne, és nem mutatná a válságjelenségeknek azon sokrétűségét, mely a kortárs művészetekben az értékek teljes zűrzavarát hozza létre. Mindez nem jelentene problémát, ha képi kultúránk szerveződési alapja egységes lenne, ha a kultúrateremtő rétegek és a kultúrafogyasztó tömegek vizuális iskolázottsága azonos fokú volna. A világ azonban a legritkább esetekben hajlandó elvek, tanok vagy eszmék alapján szerveződni, ezért itt ennek a számonkérése nem lenne helyénvaló. Így azután nincs semmi csodálkozni való azon, hogy mily sokrétű „eklekticizmus“ fogadja a tárlatlátogatót itt, e biennálén.
Mindez következik az elmondottakból, no s abból, hogy a legkülönfélébb feladatokhoz kellett alkalmazkodni a művészi tehetségnek és leleménynek. Láthatunk itt plakátot, lemezborítót, naptárt és határidőnaplót, csomagolót, reklámtáskát, emblémát, könyvborítót, prospektust, meghívót, piktogramot, képregényt és illusztrációt. Itt kell azonban elmondani, hogy míg az első három biennálé műfajok szerint mutatta be a honi alkalmazott grafika aktuális eredményeit – tehát: plakát, tipográfia és csomagolás -, addig 1984-ben a betű, 1986-ban a szín és most 1988-ban a rajz tematikája alapján alkalmazott grafikusaink legfrissebb munkáit.
Az alkotások sokféleségében azonban megnyugvással lehet felfedezni már ismerős munkákat is, mint Pócs Péter, Kulinyi István, Felsmann Tamás vagy Árendás József plakátjait vagy Matkó Katalin Fabulissimo csomagolástervét. A másik jelentős tény a fiatal alkotók térnyerése avagy előretörése. A 79 kiállító művész közül 43 született 1950 után, ezek közül pedig 11 születési időpontja esik 1960 utánra. Ennek a mostani, húszas-harmincas nemzedéknek a jelenléte érződik is az anyagon, gondolok itt olyan képzelt hanglemezborító-tervekre, mint a Horváth János Vangelis és Pink Floyd vagy Gerendi Jenő Zappa lemezeihez készített tasakokra. A másik jegy, ami – ha csak korlátozott mértékben is, de – árulkodik, az az újfestőiségnek erre a műfaji területre történt „beszivárgása“. Szurcsik József, Rényi Katalin, Navratil Zsuzsanna, Koroknai Zsolt vagy Kapusi Gábor nevével jelezhetjük ezt az irányultságot.
Elenyészőbb mértékben, de jelen van a biennálén a néhány éve tragikusan elhunyt Balogh Péter grafikus szelleme is. Főleg az illusztrációkkal jelentkező fiatalabb grafikusaink – Csaba Károly, Tóth Pál és Szegszárdy Ildikó – munkáin érezni a törekvést a példakép utolérésére.
Kimutatható egy enyhébb szecessziós újjáéledés is. Legjellegzetesebb példái talán Kiss István Mézeskalács maszkjai, de Fülöp Ilona Kalevala-illusztrációi is ebbe a vonulatba csatlakoztathatóak. Auth Attila plakáttervei a konstruktivizmus eredményeit használják fel, Kádár Katalin illusztrációi vagy Poszpisek Márta plakáttervei pedig a pszichologizáló, a metafizika felé kacsingató szemléletről árulkodnak. A tavalyi egyik fődíjas, Orosz István magas szakmai tudásról tanúbizonyságot tevő illusztrációkkal és plakátokkal szerepelt. Ducki Krzysztof viszont megrendítő kelet-európai igazságokat feltáró plakátjai miatt érdemel figyelmet.
Említésre méltó jelenség a keleti művészet hatása. Megfigyelhető ez olyan – a kortárs japán plakátművészet eredményeit felhasználó – munkákon, mint Rácz Julianna Környezetvédelmi plakátja, Kara György Gépipari formatervezés plakátja vagy Székely Kálmán Levente Mimikri sorozata. Figyelemre méltóbb azonban azok a jelenségei, amelyek magát a keleti, meditatívabb szellemet próbálják átvenni, illetve átmenteni. Ezen törekvésnek példái Antal Pál rendkívül finoman cizellált „zen-meditációs“ Rajzai vagy Raszler Tibor Fatumja. Ez utóbbi, a Si Kingből vett idézettel teremt gazdag asszociációs kapcsolatot a képi közlés, a cím és az idézet sugallta gondolat között.
Névsorolvasásnak ez korántsem teljes. Szándéka szerint nem is kívánt az lenni, pusztán a kiállított anyag alapján akartuk felvázolni a kitapintható törekvéseket. Abban az esetben, ha optimisták akarunk lenni, örülhetünk, hogy ilyen a mai hazai alkalmazott grafika. Ellenkező „akarás“ esetén viszont azt mondhatnánk, hogy csak ilyen.
A cikkben szereplő művészek:
Horváth János
Rácz György
Rényi Katalin