Körner Éva már korábban figyelmünkbe ajánlotta Major Jánost, aki Jaschik Álmos rajziskolájába járt 1947 és 1950 között, majd a Képzőművészeti Gimnáziumban Kántor Andor tanította. A Képzőművészeti Főiskolán Bán Béla volt a mestere 1952 és1954 között, majd eltávolítása után kényszerűségből az Orion gyárban rajzolt munkás-életképeket. 1956-ban Koffán Károly visszavette a főiskolára, ahol a képgrafika szakon diplomázott 1959-ben.
A Kondor Bélával induló fiatal nemzedék egyik kiemelkedő képviselője volt, a hatvanas évek második felétől az úgynevezett Iparterv-csoport tagja. Férjem, Máté az iparterves kiállítások óta ismerte Major munkáit, különös tisztelettel beszélt róla mindig, és sorsa ma is sokszor szóba kerül közöttünk. Az új avantgárd társaságban Major volt az egyetlen, aki abszolút negatív szemléletű maradt. Szinte beburkolózott a pesszimizmusába. A hetvenes évek elejétől sírkőfotókat készített. Az évtized közepén megsemmisítette munkáinak jelentős részét. 1976-tól a Budapesti Történeti Múzeumban régészeti rajzolóként dolgozott. A budavári gótikus szoborlelet feltárójának, Zolnay Lászlónak az irányításával a leletanyagról rekonstrukciós képeket készített az egykori állapot szemléltetésére.
Körner Évával látogattuk meg gellérthegyi lakásukban. Ott élt nővérével, aki nagy szeretettel és gondoskodással vette körül, és szemmel láthatóan örült, hogy Jánosnak kiállítása lesz. Fivére zárkózott ember volt. Évával nézegettük rajzait, rézkarcait, szóba került, hogy bizonyos lapokból már csak neki van példánya, mert összesen kettő készült. János, mint elmondta, a főiskola után sokat foglalkozott a rézkarc technikájának megújításával. (Olyan eljárásokat kísérletezett ki, amilyen a korabeli festészetben az úgynevezett visszakaparás vagy cuppantás volt, a szürrealisták, elsősorban Max Ernst módszerét felelevenítve.)
A Scharf Móric emlékezete című munkája frenetikus hatást gyakorolt rám. Eredetileg Solymosi Eszter lett volna rajta a központi figura, de később  átdolgozta a képet. Akkor talált rá arra a helyszínre, amely azóta munkásságának legfontosabb motívuma lett, a temetőre. Halk szavakkal magyarázta el a motívumokat. A temető ravatalozójának feltáruló ablaka kifordult méhével a női hulla legintimebb testrészét ábrázolja. Fölötte jelzésszerű elem a zuhanyrózsa, hisz a halottat fürdetik, de utal a gázkamrára is, a fal borzolt felülete ezt az asszociációt erősíti. A kitárt ablakkeret újsággal van beragasztva, mint háborús időkben. Az újságpapíron jól olvasható a Hitler és Renata Müller szerelméről szóló híradás. Ez a részlet két változatban készült. A másodikon sajtótörténeti esemény: Óriási pánik a zsidó nőegyleti bálon olvasható a lap szalagcímében. Az egymásra tornyosuló sírkövek antropomorfizálódva fallosszá válnak, két oldalát női harisnyatartó övezi, s erősíti fel a szexuális utalást. A repedezett újság a szüzesség elvesztésére utal. Az enyészet, a rothadás, a halál képeivel, erotikus és szexuális vonatkozásaival a mű igazi egzisztencialista alkotás.
Mindezt szinte szégyellve, halkan és izgatottan mesélte Éva kérdésére, miközben lapozgatta a rajzokat és rézkarcokat, s fejét félrefordítva leste, hogy milyen hatással vannak ránk a képek. Meg lehetett elégedve, mert belement a kiállításba. Éva elmesélte, hogy Majort egy egész életen át végigkísérte az antiszemitizmus és a pornográfia vádja. Nem kizárt, hogy zsidó létére valaki antiszemita legyen, mondta, sokakat iszonyú múlttagadásokra kényszerített az életösztön. De az antiszemitizmus és a pornó vádja együtt már elgondolkodtatóan sok volt a számára.
Majorról azt mondták, hogy nehéz ember, nem könnyen áll kötélnek. Velünk nagyon nyitott és kedves volt, nővére szerint jó periódusát fogtuk ki, amúgy betegsége miatt nincsenek rá jó hatással a nyilvános bemutatkozások. Ezt keserűen tapasztaltuk, mert miután elhoztuk a kiállítás anyagát, nem sokkal azután kórházba került, és sokáig kétséges volt, hogy a megnyitóig rendbe jön-e. Végül csak rövid eltávozásra tudtuk a megnyitóra elhozni.
Ekkor már kisméretű katalógusokat is készítettünk a kiállításokhoz emlékeztetőül. Önmagáról volt a sorozat címe; minden művész a hitvallásáról beszél, és az életrajzán kívül néhány jellegzetes művét reprodukáltuk a kiadványban. János a bevezetőhöz nem kért segítséget. Dévényi István szerkesztette ezeket a füzeteket, és általában ő öntötte formába a művészek gondolatait. János a vallomásában Baudelaire-től, Heinétől, Juhász Gyulától idéz, és azt írja: „Ha felidézek pár versszakot kedves költőimtől, talán értelmezi azt, ami nekem is a művészi szándékom.” Eljuttatott hozzám egy szöveget a pornográfiáról, amely fogalom akkoriban nagyon foglalkoztatta. Valószínűleg azzal a szándékkal, hogy azt is jelentessük meg, de végül kimaradt a katalógusból, már nem emlékszem, hogy miért. Mindenesetre a kézirata féltve őrzött kincsünk.
A kiállításról, amelyet a szakmai közönség komoly érdeklődéssel fogadott, három művét megvásároltuk, ezek ma is gyűjteményünkben vannak.