Ebben az időszakban tovább működött a Nagybányai úti galériánk is, érdekes kiállításokat rendeztünk ott a Csontváry Galéria bezárása után. Többek között Hegyi György festő- és mozaikművésznek (1997. április 7. – május 2.), akit az Európai Iskola fiataljai között tartottak számon, így, szerepel művekkel az Európai Iskoláról készült tanulmánykötetben is. Ő is Maja - aki felhívta figyelmünket kedves, szerény lényére - barátja volt.
Igazi robotos volt, aki mozaikban nemcsak saját műveit alkotta meg, hanem megrendelésre, Rác Andrással együtt, más nagy művészek mozaikterveit is kivitelezte. Például Fónyi Gézáét, Hincz Gyuláét, Kádár Györgyét, Scholz Erikét, Lakner Lászlóét és nem utolsósorban Barcsay Jenő több mozaikját, a nagy szentendreit is, amelyről a róla szóló monográfiában így emlékezett meg:
„…arany háttérrel és Barcsay jellegzetes figuráival tényleg az évszázad mozaikja lehetett volna, ha Barcsay mester jobban hallgat ránk, és a sötét tónusokat nem mindig fekete és a sötétbarna felé vitte volna el. Későbbi években az újpesti fürdőbe készült nagyszabású absztrakt mozaiknál tanácsunkat már jobban figyelembe vette. Kár, hogy Barcsay mester életében könyv formájában sokszor megjelent mozaikmunkáinál mindig elfelejtette megemlíteni, hogy kik csinálták az olajképéből a mozaikot. De hát ő ilyen volt. Ellentétben Hincz Gyulával, akinek szintén több mozaikját kiviteleztük, és minden alkalommal szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a mozaik elkészítőinek nevei szerepeljenek a publikációban.”
Gyuri unokaöccse volt Schönberger Armand festőművésznek, a két háború közti avantgárd művészet egyik kimagasló alakjának, tehát a művészi vénáját a családból hozta. Elmesélte vele kapcsolatban, hogy azt mondta neki, ha festő akar lenni, azt javasolja, ne használja a Schönberger nevet. Később aztán, amikor rajzolóként, képszerkesztőként dolgozott egy lapnál, a főszerkesztő is figyelmeztette, hogy a cikket nem lehet Schönbergerként aláírni, azt is mondta, hogy miután szép nem vagy, nem lehetsz Schön, hát legyél Hegyi javasolta. Így vettem fel a Hegyi György nevet, mesélte nevetve.
Fia – aki korán, 40 éves korában meghalt, egy kislányt hagyott hátra, akit Gyuriék neveltek –, fotós volt. Amíg élt, megörökített mindent, ami Gyuri művészetével kapcsolatos volt, eseményeket, megnyitókat, mozaikavatásokat, műtárgyakat stb. Ez utóbbiakat, általában, természetesen diaképeken, melyeken persze – mint már más művészeknél is említettem – nem voltak beazonosított adatok. Tehát Gyuri műtermében ott hevert több ezer dia, amelyről csak ő tudta, hogy mik. Nagyon kért minket, hogy segítsünk ezeknek a reprodukcióknak a feldolgozásában. Évekig csináltuk ezt a munkát, és haladtunk is előre, de alig-alig fogytak a diák, amikor is észrevettük, hogy nagy baj van, mert Gyuri betegsége abba fázisba érkezett, amikor már aktivitása jelentősen csökkent. Ekkor egyik munkatársunk kizárólagos feladatként kapta, hogy a műteremben nap mint nap azonosítsa a műveket, és Gyurival készítse a katalógust. Persze a címekre és adatokra, évszámokra vonatkozó meghatározás azoknál a tárgyaknál, amelyek már nem voltak a műtermében fellelhetők, csak Gyuri emlékezetéből volt lehetséges, és ezért gyanítom, pontatlanságokat is tartalmazhatott. Gyurinak egyre fogyott az ereje, Máté vitte kocsival gyakorta az onkológiára. Egyik alkalommal szomorúan mondta, hogy orvosai szerint már nem sok van hátra, és munkatársam is jelezte, hogy számára már nagyon feszélyező, hogy folyamatosan szembesül a művész kínlódásával, de Gyuri ragaszkodott a munka mielőbbi befejezéséhez. 2001. április 6-án, pénteken iratoztuk fel az utolsó diát, és vasárnap reggelre békében meghalt. Megnyugvás volt számunkra is, hogy utolsó kívánságát is teljesíthettük.
Hegyi György munkáit kiállítottuk a Nagybányai úti galériában. Előtte faggattuk, és Az Önmagáról sorozatunkban meg is jelentettük a kiállított művekkel kapcsolatos gondolatait:
„Az idén ünnepeljük hetvenötödik születésnapját. Mi az oka annak, hogy most felhívja a figyelmet az 1946 és 1954 között készült műveire?
Fontos időszak, kimaradt korszak ez az életemben. Elfeledtette a nyilvánosság hiánya. Az egyik, még főiskolás koromban készült képem eljutott ugyan 1947-ben Prágába, mégpedig a VIT-kiállításra, ámde ekkori műveimet először az 1948. január 25-e és február 8-a között, Látszat és látvány címen, az Európai Iskola sorozatában állították ki, majd 1985-ben a Műhely Galériában és 1996-ban a szentendrei Erdész Galériában lehetett megtekinteni néhányukat.
Talán ez az 1996-os kiállítás ösztönözte arra, hogy nagyobb csokrot kössön ennek a kornak a terméséből?
Mondjuk úgy, megerősítette bennem az igényt arra, hogy ama nem csak számomra nagyon fontos korszakra ismét odafigyeljünk. 1946-ban kerültem a Képzőművészeti Főiskolára. Akkoriban a modern művészet fölfedezése és művelése volt a célunk. Úgy gondoltuk, vége a konzervatív művészetnek, újat akartunk. Így kerültünk az Európai Iskola vonzáskörébe. Éreztem, sőt tudtam, hogy ők a jövő, ők képviselik az újat, a forradalmit, a követendőt. A Főiskola könyvtárát bújva ismerkedtem meg Picassóval, a modern művészet francia, orosz és német nagyjaival. Ekkor láttam először Bálint Endrééknél Vajda Lajos-rajzokat. Vajda víziói döbbenetes és hiteles megérzései a fasizmus borzalmainak, megrendítően tökéletes művészi megjelenítései az embertelenségnek.
Milyen lehetősége volt azokban az években az új művészet művelésére egy főiskolásnak?
1947-ben néhány főiskolás társammal, nevezetesen Jánossy Ferenccel, Zsille Győzővel, Sugár Gyulával, Rác Andrással, Gera Évával és Boór Verával művésztelepet szerveztünk Szentendrén, s elhatárolva magunkat a konzervatív polgári festészettől, absztrakt képeket festettünk. Kezdetben Berény Róbert növendéke voltam, később Barcsay mester, aki az üveg-osztályt is vezette, és az osztályába vett, mert munkáimban a konstruktivitás jegyeit látta meg. Ez az osztály 1948-ban megszűnt, így aztán az utolsó két évet a Fónyi Géza vezette mozaik tanszakon töltöttem. Itt évfolyamtársaim Scholz Erik, Jánossy Ferenc, Nuridsány Zoltán, Sugár Gyula és Rác András voltak. A mozaik osztály fogalom volt a Főiskolán, mert itt a növendékeknek módjuk volt a dekorativitás jegyében továbbvinni a korábbi évek lendületét.
Hogyan reagált a következő évek változásaira?
1949-ben Rabinovszky Máriusz kezdeményezte a Közösségi Művészet Felé című kiállítás megrendezését. A monumentalitás, a murális műfaj látszólag lehetőséget kínált az avantgárd értékek átmentésére. Ez a remény csak kis részben vált valóra. Példaképpen említem meg, hogy 1954-ben rendezett kiállításom nagyrészt pozitív kritikáiban is formalizmust vetettek a szememre. Nekem mindenesetre ezen a pályán kellett mozognom, noha eleinte csak kisebb megbízatásokat kaptam, komolyabbakat csak többéves szünet után. Lehetőségem többnyire a mozaikok technikai kivitelezésére nyílott. Rác Andrással közösen Fónyi Géza, Konecsni György, Bán Béla, Hincz Gyula és Barcsay Jenő több művét is felraktuk. Ugyancsak Rác Andrással kísérleteztünk a mozaik táblaképszerű felhasználásának lehetőségével. A betont műanyaggal helyettesítettük, így a mozaik falra akasztható lett. Mozaik-kollázsokat is készítettem, amelyeken a mozaik-kockák mellett filcet, üveget és fát is felraktam, sőt festett felületeket is alkalmaztam. Az üveggel való munkálkodás is érdekelt, készítettem üvegablakokat is. Sohasem hagytam fel a festéssel és rajzolással, továbbá sokszorosító eljárásokkal is foglalkozom. A gondolatok és az ötletek csak a különböző anyagokban kelhetnek életre.
S mindennek a forrása a korai művekben lelhető fel?
Igen, ezekben, és persze Szentendrén. A szentendrei művészethez való tartozásom mindig is kettős volt, hiszen egyfelől Barcsay Jenő tanítványa voltam, konstruktivizmusában is, másfelől nagyon tiszteltem Vajda Lajos művészetét. Azt hiszem, nemcsak témáimban és motívumaimban, hanem a két művészeti hagyomány vállalásában, az állandó kísérletezésben, újat keresésben lettem igazán szentendrei festővé.”