A Csontváry Galériában két könyvbemutatóval egybekötött kiállítást is rendeztünk. Az egyik Gerzson Pálé volt. A Gerzson Pálról szóló könyvet, legalábbis az ötletét, mint már említettem, Németh Gézának köszönhettük. Nem szokványos monográfia volt, több írást, verseket is tartalmaz. Ezért is vártuk izgalommal, hogyan fogadja a szakma. Pali az egyik legtekintélyesebb művészettörténészt, Dávid Katalint kérte fel a könyvbemutatóra, aki elsősorban régi művészettel foglalkozó tudós. A megnyitóbeszédében mégis tőle kaptuk addigi munkánkról a legnagyobb elismerést. Visszaigazolását és megerősítését annak, hogy amit csinálunk, azt jól csináljuk, legalábbis jó úton indultunk el. Miután mintegy összefoglalta a magyar művészet helyét és szerepét az egyetemes művészetben, így szólt 1996. október 21-én a megjelent nagyszámú közönséghez:
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tulajdonképpen egy rossz mondattal kezdem: azzal kezdem, hogy kulturális ünnepeink zsugorodnak! Nem azért, mintha nem lenne mit köszönteni, sokkal inkább, mert nem vesszük észre az ünneplés alkalmait, pedig mennyi fontos és érdekes lehetőséget lépünk át, ami a kortárs kultúra élni tudására utal. Miért mondom ezt? Mert valóban létérdekünk lett, hogy akarjuk mi magunk! És akarjanak minél többen a művészet vonzásába kerülni. A mai alkalom ezt két irányban is megadja számunkra, és ezt teszi akkor, amikor a perifériára taszították kultúránk szinte minden lehetséges mozgását. És ennek nagy realitást adnak azok, akik szegénységünkre hivatkoznak. Nos, ebben az ellehetetlenült helyzetben jön néhány ember, akik könyvet jelentetnek meg, galériát nyitnak, és ebben annyi az érdekük – hadd mondjam így: »hasznuk« –, hogy a jövő számára valami jelentőset megmentsenek. A szellemi gének védelmét biztosítják. Biztosítják az értékek őrzését, átörökítését, és ezzel lehetőséget adnak arra, hogy a jövő tisztelni tudja majd korunkat.
Bizony, nem kevesebb az érdeme azoknak, akiknek a mai alkalmat köszönhetjük. Nekem, aki a tőlünk távoli múlttal foglalkozom, naponta meg kell értenem, hogy minden érték jogos ambíciója a jövőbe való beépülés, mert a művészet, a kultúra így kaphat értelmet: halhatatlanságunkban bízunk!
A jelen értékeinek továbbításával az örökkévalóságra rendezkedünk be. Ennek mai reprezentánsa egy kiadó és egy galéria. Nekem ezt jelenti ez a pillanat, a mi magyar környezetünkben így is mondhatom: ez a csoda, amit a Gerzson-könyv és a kiállítás dokumentál.
Mindezek, amiket eddig mondtam, könyvismertető kiállításnyitásom bevezetőjeként, tulajdonképpen megindokolják, miért jelent ünnepet az ittlétünk. Ezen túl azonban van egy személyesebb okom is az ünneplésre, ez pedig a könyv tárgya, a kiállítás szereplője: Gerzson Pál maga.
Annak a művészetnek, amit ez az oeuvre teremtett meg, az a különös jelentősége, hogy csakis itt születhetett, innen ajándékozta meg az egyetemest, gyökerei, élete, egész egzisztenciája a mi világunk része, közép-európai, Kárpát-medencei, magyar. Ennél tovább nem szűkíthető, mert alkotójuk ennek teljes horizontját megéli. Megéli vissza a múltját, éli hol szorongva, hol szabadultabban a jelenét, átéli a maga mikrokozmoszában mindazt, amit jelenthetnek a négy világtájnak. Amit kelet és nyugat ellentmondásai, észak és dél más-más szépségeszménye hordoz, színek és formák fogalmazzák a rommá vált múltat, a Balaton fény-csodáit, vagy a barátságtalan időt. Ritmusa van ennek a magyar világlátásnak. Amit hol határozott, hol fénnyé formált elmosott alakzattal jelenítenek meg a színek. Nem tudom, hogy örömet vagy bánatot hoz, de tudom, hogy minden képe a boldogságra vágyódást keresi, mint mi mindannyian. Sokszor beszélgetek külföldi kollégákkal. Milyen érdekes, hogy izgalmat, újfajta felismerést nekik nem a saját országaikból ismert, hanem ezek a hazai hagyományokba mélyedt, az itthoni sajátságokat megértő és megfogalmazó művészek adnak, amilyen Gerzson is.
Ezek jelentik számukra az itteni modernet. Mert valójában nincs korszerű művészet, ha nincs benne a sajátosság. A művészet nem tudomány, amelynek bárhol született eredményét adaptálhatom és a magam tudásával tovább vezethetem. A művészet kényesebb világ. Nem valamihez akar hasonlítani, idomulni, hanem önmagát megteremteni. De hát ennek nagy irodalma van, amit legodaadóbban a magyar művészettörténet, a magyar gondolkodás talán legnagyobb egyénisége, Fülep Lajos fogalmazott meg. Ezzel a névvel én egyben egy nagy irodalmat adnék a témához, amely tulajdonképpen felment minden további elemzés alól. Gerzson Pál művészete ilyen értelemben magyar. A könyv szerzőjének, elsősorban Láncz Sándort említem, mint a könyv főszereplőjét. Pontosan ez a magyar sajátság varázsolja el, ez a sajátos értékteremtés… Hadd fejezzem be Fülep Lajos számomra gyönyörű gondolatával. Így írja: »A nagyok között a kisebb nemzeteknek is, költőinknek és művészeinknek van olyan üzenetük, szavuk, hangjuk, ami ha nem volna, hiányozna az emberi szépségből. A világ csonka maradna.«
Hát ennyi, amikor Gerzson Pál bemutatásával dicséret illet egy kiadót és egy galériát.”
Itt jegyezném meg, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségeken belül igyekeztünk munkánk minden fontos állomását dokumentálni. Dávid Katalin e megnyitóbeszédét videó őrzi, látni és hallani lehet honlapunkon is. Több százezres fotóarchívummal rendelkezünk, amely a művészek műterméről, lakásáról, a mi művészeti eseményeinkről, sőt művészeink más bemutatkozásairól, csoportos tárlatokról, egyéb kulturális eseményekről készült felvételekből áll. Igaz, ezek amatőr filmek és fotók, de így is fontos kordokumentumok, melyeken nyomon követhetők az események. Nekem is nagyon sokat segítenek a múlt felidézésében.