Adódott magától, ugyanis Orosz Gellért egy napon nagy szerényen bejött a Csontváry Terembe, engem keresett, és elmondta, hogy meghalt a felesége, nincs pénze eltemettetni. Ellenben azokból a képekből még, amelyeket Gyarmathy emlegetett, az akadémiai székfoglaló kiállításán, a Nagybányai úti galériánkban, szívesen megmutatna nekünk néhányat, hátha tudnánk segíteni. Azt mondtam, hogy most nem tudunk elmenni a műterembe, de hozzon be két képet, és a munkatársaim kifizetik a temetés költségét. Nagyjából így is történt. Egy délelőtt behozott két képet, ám délután, amikor bementem a galériába, és meg akartam nézni azokat, közölték, hogy megvásárolta két német. Az volt a gyakorlat a Képcsarnok galériáiban, hogy amely művet bevettek eladásra, azt mindjárt ki is tették a munkatársaim a haszonkulccsal megemelt áron. Így aztán sohasem tudtam meg, milyen festményeket hozott be akkor Gellért.
Megbeszéltem egy időpontot Majával, és két hét múlva meglátogattuk Gellértet a Kelenhegyi úti művészházban. Addig még sosem jártam ebben a szép szecessziós épületben, amely a Mányoki út és a Kelenhegyi út kereszteződésében található. Az 1903-ban felavatott műteremház falán márványtábla hirdeti, ki mindenki dolgozott itt: Czóbel Béla, Herman Lipót, Kerényi Jenő, továbbá Uitz Béla, Domanovszky Endre, Mattioni Eszter. Akkoriban itt lakott Kokas Ignác, Szkok Iván, Almásy Aladár, Kovács Péter, valamint a Vojnich Erzsébet-Szűts Miklós művészházaspár is. Gellért a műteremház második emeletén élt. Miután felkapaszkodtunk a meglehetősen magas emeletekre, elkeserítő látvány fogadott. Már az előszobában látszott, hogy itt nem él asszony. A nagy műterem kellős közepén a könyvhalmaz körül gyanús lomok hevertek, amelyek arra utaltak, hogy valahol az utcán szedték össze őket. A rendetlenségben a komoly dolgok keveredtek a hasznavehetetlen vackokkal. A műterem egyik részét azonban szemmel láthatólag a bemutatás céljára üresen tartották.
Nem akartunk hinni a szemünknek: Gellért valóságos kincseket varázsolt elő a negyvenes–ötvenes évekből, ráadásul izgalommal várta, hogy mit szólunk hozzájuk. Kérdeztük: hol voltak eddig ezek a művek? Gellért egy pódiumra mutatott, és azt mondta, hogy az alatt eldugva tartotta őket. Akkor már tudtuk, hogy mi lesz a következő kiállítás. Közben kiderült, hogy Gellértnek van egy fia, aki ott segédkezett, és a fiúnak több gyereke van, állása nincs, ezért érzékelhető volt, hogy úgy vártak minket, mint a megváltót.
Gellért érdekes történeteket mesélt évfolyamtársairól és barátairól: Hantai Simonról, Bíró Antalról, Jánossy Ferencről, Herman Lipótról, Poldiról (Bőhm Lipót), akik betegsége alatt - vidám leveleikkel - tartották benne a lelket. Beszélt Kassákkal való kapcsolatáról is, akivel közös kiállítása volt Prágában, és aki nagy hatást gyakorolt gondolkodásmódjára, noha a művészetére nem.
Gellért hosszan szólt Barcsayról, akinek tanársegédje volt 1952-ig. Nagyra becsülte Barcsayt, de idővel összevesztek. Ennek történetét így mesélte el: hosszú éveken keresztül, a főiskolai időszak alatt Barcsay mester mellett dolgozott, később tanársegédjeként is. Gellért már a negyvenes évektől nonfiguratív alkotásokat készített, ezért fogadta barátjának, és rendeztek közös kiállítást Kassákkal, ezért tartozott az Európai Iskola fiataljai közé. Barátja volt Gyarmathy Tihamér is, aki az akadémiai székfoglalóján – 1993-ban nálunk, a Nagybányai úti galériában – szintén a barátjának nevezte Gellértet. Barcsay nagyon szerette őt, és ő is tisztelte a mestert, de kapcsolatuk megszakadt, amikor Gellért meglátta a szentendrei mozaikját, amelyen Gellért szerint Barcsay koppintott, átvette az ő motívumait. Mutatta is nekünk több korábban keletkezett képét, amelyeken ezek a motívumok, meggyőződése szerint, fellelhetőek voltak. Szerinte, Barcsay azért is vehette át az ő motívumait, mert a mester az együtt dolgozásuk során jól megismerte az ő nonfiguratív munkásságát. Gellért úgy gondolta, a hatvanas években az ő munkásságának és az ő baráti köre tevékenységének hatására tért át Barcsay a konstruktív, nonfiguratív festészetre. Ezt a véleményét meg is mondta a mesternek, aki azonban ezt zokon vette, és kapcsolatuk végleg megszakadt.
Gellért egykori barátaitól, évfolyamtársaitól számos olyan munkát őrzött, melyekről azt mondta, hogy cserélte velük. Láttuk nála Bíró Antal vázlatfüzetét, amelyben Párizsban készült krokik voltak ismert francia művészekről, sőt egy Karády Katalinról készített rajz is, és mutatott Hantai Simon-munkát is. Ezek később a mi gyűjteményünk féltett darabjai lettek. Tulajdonképpen ekkor kezdtük gyűjteni a vázlatfüzeteket, a művészek egypéldányos rajzolt, festett könyveit, amelyekből mára már szintén felbecsülhetetlen értékű gyűjteményünk van.
Ezek a személyes feljegyzések, vázlatok nem utolsósorban művészettörténetileg adnak fontos adalékokat a művészek életművéhez. Ez idő tájban kerültek hozzánk Schéner hatvanas években külföldön készült vázlatfüzetei is, amelyekről már szóltam. És amelyekben megjelennek azok az arche magyar motívumok, stílusjegyek, melyekkel képein találkozunk. Fontosak azok a bekötött könyvek is, amelyekben a nyolcvanas–kilencvenes években készült rajzainak másolatát gyűjtötte össze téma szerint, és amelyekben fellelhetők a motívumaihoz készített színvázlatai is.
Visszatérve Orosz Gellértre, korai művészetéről így ír Mezei Ottó később, 1999-ben megjelent monográfiájában. (
„A kritikusok közül Rabinovszky Máriusz figyelt fel első ízben, még 1947 legelején. (Rabinovszky Máriusz: Fiatalok. Magyarok, 1947. febr. In: R. M.: Két korszak határán. Válogatott művészeti írások. Bp„ 1965. 215. l.) A Kossuth Lajos Kollégium művész tagjaként 1948. májusban – a kíméletlen (művészet)politikai fordulatot tekintve szinte az utolsó pillanatban – öt társával közösen kiállított az Üllői úti Medikus Kör helyiségében, s ezek a művei a címekből (Mikrokozmosz, Dinamika, Derűs ritmus, Küzdelem, Vízi világ, Életritmus, Kompozíció) és a kritikai visszhangból megítélhetően absztrakt-nonfiguratív munkák voltak. A kiállítást bemutató főiskolai tanár őt, meg kiállító társát, Sugár Gyulát nagyvonalú gesztussal az Európai Iskola „sokat ígérő” ifjú tagjaiként aposztrofálja (17. old.)… Ő mint felettébb tehetséges szegényparaszti fiatal (szülei öt hold földön gazdálkodtak a Jászságban) igencsak alkalmasnak bizonyult – más fiatalokkal együtt természetesen – a „szocialista realizmus” alkotói módszerének példamutató hazai kimunkálására (18. old.)… Az igazság az, hogy Orosz Gellért mindeközben nem hagyott fel korábbi tevékenységével. Változatlanul festett azokban az években kiállítási tilalom alá eső absztrakt-nonfiguratív képeket, vetett papírra kedvtelésből vagy pszichikai kényszerből publikálhatatlan rajzokat, készített olcsó anyagokból kollázsokat. Alkotta folyamatosan vagy kisebb-nagyobb megszakításokkal munkássága – akkortájt talán maga sem sejtette – maradandó darabjait.
1955 tavaszán történt vele, hogy a szabadban festve megfázott, tüdőgyulladást és tbc-fertőzést kapott. Két évig a sváb-hegyi (szabadság-hegyi) tüdőszanatóriumban kezelték, míg sikerült lábra állnia. Ehhez az időszakhoz kapcsolódóan évekkel később, 1961 elején a budakeszi Korányi szanatóriumban intézeti orvosok, művészettörténészek és műgyűjtők azokban az időkben (azokban legalábbis) feltűnést keltő kiállítás megrendezésére vállalkoztak. Kifejezett céljuk az volt, hogy az esztétikai élményt a gyógyulás szolgálatába állítsák, jelentős művészek példáival szemléltetve, hogy az igaz művész minden egyes alkotásával diadalmaskodik a betegség felett is. A kiállítás Derkovits, Dési Huber, Vajda Lajos, Bálint Endre, Anna Margit, Szőnyi István és Orosz Gellért alkotásaiból mutatott be egy kisebb kollekciót.
Egy ilyen összeállítású kiállítás, a sikeresnek mondható önterápia bemutatásától akár el is tekintve, abban az időben (ma már hihetetlennek tűnő módon) jelentős művészeti eseménynek számított. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy az ’56-os forradalom vérbefojtását követően megrendezett, nagy reményekre jogosító 1957-es Tavaszi Tárlat absztrakt-szürrealista terme, amelyben Orosz Gellért két festménye (Kompozíció, MNG tulajdona, Benső táj kora tavaszon) is falra került, a megnyitás után néhány nappal már nem fogadhatott látogatókat.

Ezek az évek különben, az ’56 előttiek és utániak, Orosz Gellért életében betegsége, lábadozása ellenére igencsak mozgalmasak voltak. 53–54-ben közelebbi kapcsolatba került a kényszerű békásmegyeri visszavonultságában élő s a publikációs zárlat alól akkor szabaduló Kassák Lajossal, akinek baráti, kollegiális jelenléte, Barcsay Jenőé és Gyarmathy Tihaméré mellett, a legtöbbet jelentette számára. Kassák 1957-es Csók István Galéria-beli kiállítását követően egy jobbára érettebb korú, nonfiguratív művészekből álló baráti társaság alakul ki az idős mester körül. Olyan művészek tartoztak ide, mint a Klie házaspár, Gyarmathy, Monostori-Moller Pál, Ráfael Győző, Szandai Sándor, Várady Sándor, Bolmányi Ferenc, Tamkó Sirató Károly, Gábor Jenő. A társaság tagjai a kortárs nyugati művészeti mozgalmakban igyekeztek tájékozódni akkortájt idehaza nehezen hozzáférhető külföldi katalógusok, újságcikkek, kritikák alapján.
A társaság egyik tagjának szervezésében Orosz Gellért 1964-ben a prágai Manes-klubban, majd Pozsonyban a 9 festő – Magyar nonfiguratív alkotások című kiállításon vett részt néhány munkájával. Ez a két magánkezdeményezésű és lebonyolítású csehszlovákiai (csehországi és szlovákiai) kiállítás volt Orosz Gellért első külföldi szereplése. A pozsonyi nonfiguratív kiállításról a bratislavai Új Szó be is számolt, a recenzens Orosz Gellért anyagáról – mintha mi sem történt volna idehaza az ilyen művek megítélésében – az alábbiakat írja: O. G. egyéni formanyelvének kialakulását (is) különböző bonyolult külföldi hatások előzték meg. Nedvdús, jellegzetesen magyar színskálájú zománc- és olajképein meseszerűen, fantasztikusan elevenedik meg a táj formálódása, belső szerkezete.
Orosz Gellért munkái a két csehszlovákiai – idehaza visszhangtalan – kiállítást követően továbbra is fel-feltűnnek hazai csoport- és országos kiállításokon, de első egyéni bemutatkozásra – ötvenéves már ekkor ő – ugyancsak külföldön, Rómában került sor. 1969-ben a Galleria Testa nagyjából ötven festményét mutatja be. Stiláris jellegükről néhány fennmaradt amatőr fotó alapján már csak bizonytalanul alkothatunk képet, a hazai sajtóban az Élet és Irodalom néhány hónapos késéssel megjelentetett interjúja őrzi mindössze az emlékét. Ebben nagyvonalúan konstruktivistának vallja magát; festészetét, terveit a következőképpen jellemzi: Formapárokkal, színpárokkal dolgozom, és ezek felelnek egymásnak. Én harmonizálom őket a festészet nyelvén, e nyelv elemeivel. Nem szeretem a sok faktúrát – a felületi megmunkálás túlzásait –, a túlzott faktúra megbontja a formák és a színek erejét. Elúszik a kép, elúszik a konstrukció. Én a zárt képi világra törekszem. Most már szeretnék valami újat belevinni a képeimbe. Esetleg, mint Vasarely, a mozgást, de az is lehet, hogy a szürrealizmuson alapuló többsíkú előadás nyelvén szólok majd. Érdekel a világ jelrendszerekben való visszaadása.
Külföldön, Olaszországban is kitüntetik munkássága megbecsüléseként: 1978-ban Nápolyban az ITALIA 2000 című nemzetközi kiállításon ezüstéremre érdemesítik. Két külföldi szerepléséről van tudomásunk. 1985-ben Cagnes-sur-Merben a Galerie Boréal Peintures modernes című francia és magyar, stilárisan és szemléletileg meglehetősen különböző művészeket reprezentáló csoportkiállításán szerepelt munkáival. Hasonlóképpen nem képviselte festészetét érdemlegesen a tübingeni Kunsthalléban a Künstlergemeinschaft DunapArt (!) című, 1987-ben rendezett csoportkiállítás sem (22. old.).
.
1996. szeptember 24-én nyílt meg Rejtőzködő Igazság címmel a kiállítás a Csontváry Teremben, és október 20-áig tartott nyitva. Maja rendezte, a megnyitót Sinkovits Péter művészettörténész tartotta. Tanulságos szövege a következőkre hívta fel a figyelmet:
„Orosz Gellért művészetéről keveset tudunk mind ez ideig, a mostani tárlatrejtőzködő munkásságának napvilágra jutott darabjait teszi közszemlére. Rejtett élet elrejtett művei. A mai művészettörténész munkája furcsa módon hasonló, mint a régmúlt művészetét kutató régészé, aki eltemetett rétegek alól menti ki múltunk emlékeit, és e tárgyak darabjaiból próbálja összeállítani az egykori kultúra értékrendszerét. Mi maiak sokszor arra kényszerülünk, hogy műtermek mélyére száműzött és elfelejtett művek felkutatására vállalkozzunk, mert szerencsétlen korban élvén, valódi értékek tűntek el szemünk elől, és emigráltak műtermek eldugott zugaiba.
Orosz Gellért absztrakt festményei a műtermi magány intim termékei, csak ritkán kerültek ki a kiállítófalakra, hogy a nagyközönség is megismerhesse őket. Generációjára nehéz sorsot rótt a történelem, sok értékes alkotó számára a rejtőzködés életformává változott. Ha valaki megírja az elmúlt ötven év művészetének történetét, át kell tekintenie majd a diktatúra által támogatott művészet és a valódi művészet kapcsolatát. Sokszor egy életműben egyesül ez a problémakör, és a mai kutatónak pszichológusként a szorongások, feszültségek feloldására is vállalkoznia kell. Ezt csak akkor teheti őszintén, ha hisz a valódi művészet megtisztító erejében, és figyelmét kizárólag a művészi kvalitásra összpontosítja, mely az egyes alkotókat egymástól élesen elválasztja. A majdani kutatónak függetlenítenie kell magát mindenfajta politikai megfontolástól, mert ha ezen erővonalak mentén próbálja rendszerét egybefogni, könnyen tévútra juthat. Ha a közelmúltunk művészetének történetét feldolgozó munka egyszer elkészül, abból Orosz Gellért pályájának ötven éve sem maradhat ki, különösen az itt látható retrospektív kiállítás értékes darabjai.”
Az Új Művészet 1997/1–2. számában Pataki Gábor képekkel gazdagon illusztrált tanulmánya méltatta, elemezte Orosz Gellért munkásságát és a kiállítást.
Valóban nagy siker volt, művésztársai is elképedve álltak életműve előtt. Még éltek azon évfolyamtársai, akik emlékeztek a kiállított munkákra. Csodálkoztak, hogy miért nem kerültek ezek a művek bemutatásra évtizedeken keresztül. Az elmondott beszédben szembesültek azzal, hogy Gellért 1948–1949-ben és később is (például 1957-ben) részt vett néhány csoportos (nonfiguratív és szürrealista alkotókat felvonultató) kiállításon, de önálló kiállítása 1996-ig csak egyszer volt: 1969-ben, ötvenéves korában, Rómában, a Galleria Testában, ahol az abban az időben festett műveit állították ki, nagy sikerrel. 1978-ban többszöri meghívás után végre kijutott az ITALIA 2000 című kiállításra, ahol ezüstérmet nyert.
Orosz Gellért szerette volna, ha segítünk nyomasztó egzisztenciális problémáin. Majdnem teljes egészében megvásároltuk az életművét, az összeg élete végéig fedezte tisztes megélhetését. 2001-ben bekövetkezett halála után pedig fiának, Balázsnak fizettük a megállapodás szerinti hátralékot.
Később egy napon felkeresett Luzsicza Lajos festőművész, aki szobatársa volt Gellértnek a főiskolai évek alatt, és hozott egy Orosz Gellért-pasztellt, amelyet még akkoriban kapott tőle. Nagyon szép munka volt, egyértelműen igazolta Gellért tehetségét, bár ennek igazolására nekem akkor már nem volt szükségem. Luzsicza Lajos először nem talált meg, de munkatársaimtól megtudta, hogy mikor leszek bent, és visszajött. Örültem, hogy megismerhettem, mert érdekes és ellentmondásos figurája volt a magyar művészetnek – nem elsősorban a művészetével, hanem művészetszervező munkásságával (az ötvenes években a Műcsarnok igazgatója volt) játszott fontos szerepet.
Elmesélte, hogyan került hozzá ez a pasztell, s hogy milyen tehetséges volt Gellért, nem véletlenül választotta Barcsay a tanársegédjének. Tudott a konfliktusukról is. Nagy figyelemmel hallgattam, a beszélgetés végén megköszöntem, hogy elhozta megmutatni Gellértnek ezt a munkáját. Azt válaszolta, hogy ajándékba hozta, mert nagyon hálás azért, hogy bizalmunk és munkánk meghozta azt a régen várt elismerést, amit Orosz Gellért már korábban nagyon megérdemelt volna. Ebben a gondolatkörben írta ajánlását az alkotás hátára: „Annának adom szeretettel ezt az érdekes emléket, ifjúságunk, kollégiumi napjaink emlékét, Orosz Gellért barátom munkásságának igencsak első időszakából származó absztrakt alkotását. Luzsicza Lajos.” Azért is fontosak voltak az ilyen és ehhez hasonló gesztusok, mert például Orosz Gellért művei esetében is nehezen hihető a szakma számára, hogy nem kaptak nagyobb nyilvánosságot a negyvenes, ötvenes, hatvanas években alkotott nagyszerű munkái. A még élő kortársai, Luzsicza Lajos, Eigel István emlékeztek erre a művészi periódusára, az alkotásaira, és lehetőségük volt a nagyközönség előtt is felidézni azokat.
A Schéner-kötet megjelenését követően Mezei Ottót igyekeztem rávenni, hogy Orosz Gellért művészetéről is írjon hasonló tanulmányt. Most még nehezebb dolgom volt, mert Gellért egy időben szocreál műveket is alkotott, és a Képcsarnoknak is dolgozott. Ottó szemében egyik sem tűnt bocsánatos bűnnek. Végül sikerült kicsábítanunk őt Gellért Kelenhegyi úti műtermébe, ahol nemcsak korai pasztelljeit, kollázsait, festményeit tekinthette át, hanem a rajzait is. Ez az anyag meggyőzően hatott rá, és valószínűleg az is, hogy Gellért elismerten az Európai Iskola fiataljaihoz tartozott, Kassák barátja volt, Gyarmathyról nem is beszélve.
Gellért – akinek művészete egy kutató számára szűz terület volt, mert addig senki nem foglalkozott vele behatóan – visszahúzódó emberként hálás volt minden érdeklődéséért, szívesen mutatta meg minden munkáját, ez is szimpatikus vonás lehetett Ottó szemében, akit végül azzal győztünk meg, hogy a teljes életművet digitálisan feldolgozzuk, és a rendelkezésére bocsátjuk, annak alapján tud majd dolgozni. Így készült el az Orosz Gellért-kötet 1999-ben, sorozatunk 10. számú könyve, amely felhívta a figyelmet Orosz művészetének nagyszerűségére. Számtalan magángyűjteménybe kerültek be képei, és a Magyar Nemzeti Galéria megvásárolta az 1957-es Tavaszi Tárlaton kiállított egyik nonfiguratív festményét is. 1998-ban állami elismerésben – Köztársasági Érdemrend Kiskereszt – részesült,