Schéner Mihály évekig, évtizedekig mostohán tárolt műveinek állagmegóvásával, restaurálásával, keretezésével nagyon sok munka volt; ugyanakkor igyekezni kellett, hogy a kiállításra minden elkészüljön.
Végül is - Schéner megelégedésére - megbirkóztunk a hatvanas évekből előkerült festmények restaurálásával, installációjával iszonyú költségen. A tárlatot 1996. augusztus 11-én nyitottuk meg a Csontváry Galériában, Az elfelejtett hatvanas évek címmel. A kiállítást a művész jó barátja, Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg. Bevezetőjében a következők hangzottak el:
„Emlékezzünk, hogy a hatvanas években a Csók István Galériában voltak azok az első kiállítások, amelyek nagy érdeklődést és vitát váltottak ki, s ennek a kiállítássorozatnak az egyik jeles eseménye volt az évtized végén Schéner Mihály kiállítása.
Schéner Mihály kiállításánál maradva őszintén mondom, hogy tetszettek akkor a képek, bár azt is be kell vallanom, hogy fogalmunk sem volt, és nem értettük, mi ezekben a művekben a lényeg. Ösztönös rácsodálkozással kapcsolódtunk ezekhez a munkákhoz, valami titok rejtőzött bennük, amit felerősített az alkotó személyiségéhez kapcsolódó hír: Schéner Mihály megjárta Párizst; két évig csavargott Nyugat-Európában és találkozott azokkal az új progresszív törekvésekkel, amelyeket mi idehaza csak folyóiratokból és hírekből ismerhettünk meg.
Ezt a szituációt felidézve és visszatekintve válik számomra igazán izgalmassá ez a tárlat, mert itt valóban azok a képek vannak, amelyek akkor születtek. Sőt, vannak olyan művek is, amelyek ott voltak a 69-es Csók István Galéria-beli kiállításon is. Mai ismereteimmel azt állítom, hogy ezek a munkák már tökéletesen bemutatták, hogy Schéner Mihály a magyar képzőművészet egyedülálló, szuverén jelensége. Garabonciás ő, aki időtlenül közlekedik a világban, aki valószínűleg ismeri a kezdet misztikumát és azt is tudja, hogy a kezdettől visszafejlődve hol van a vég. Ahol az élet szépségét és misztikumát képes megjelentetni és ez az egyedülálló és világképből fakadó ismeret minden időszakban biztosította számára a szuverenitást. Természetesen ebből az is következik, hogy a körülötte lévő világot teljes egészében a maga arculatára kívánja formálni. Különösen megkapó, hogy a világról alkotott képe a hatvanas években is épp olyan kiformált volt, mint most. Mert számára a világ szép arca fontos, azt akarja megmutatni az embereknek. Nem véletlen, hogy számára fontos a felnövekvő nemzedék, ismeri és segíteni akarja a gyerekeket és az apró, általa olykor észre sem vett titkokat is meg akarja mutatni.
Aki ennyire szuverén, az kíváncsi minden újra, de érdeklődéséből nem következik, hogy elveszítené saját magát. Schéner Mihály nem lett másolója azoknak a művészeti törekvéseknek, amelyek őt Párizsban megérintették, de nem maradt tőlük érintetlen sem. Az új törekvésekből, a hitelesből kívánt tanulni és tapasztalhatjuk: művészetében számos olyan új vonás jelenik meg, amely a korabeli progresszív törekvésekből származik. Például a kézrajzokon és festményeken megjelenik az akkor újra induló szekvencia, jelen vannak a pop-art-os elemek, amelyek a magyar képzőművészet hagyományaival ötvözve a hazai viszonyok között is érthető pop-vállalkozást jelentettek. Az is természetes volt, hogy ez a kutatás a népművészetben jelent meg először. Magyarországon a hatvanas években még nem volt olyan fogyasztói társadalom, amely a nyugat-európaihoz hasonlítható művészeti vállalkozást indított volna útjára (…)
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy nyitott szemű, nyitott lelkű, a világot a tenyerében hordani akaró és azt megszépítve továbbadni kívánó alkotóként köszönthetjük Schéner Mihályt. Ezen a kiállításon is egyértelműen olvasható, hogy olyan kincse a kortárs magyar képzőművészetnek, amelyre nagyon oda kell figyelnünk, nagyon kell óvnunk, és akit személyében a művei és az iránta sugárzó szeretet tud még remélhetően nagyon sokáig megtartani körünkben úgy, hogy alkotó tevékenysége töretlen marad.”
A Bereczky által elmondottakból is kiderült, hogy a hatvanas években művészete nem csak rám volt olyan katartikus hatással, hogy évtizedeken keresztül nem tudtam elfelejteni a látott expresszív képeit.
Az eseményről sok reflexió jelent meg különböző orgánumokban; ezekből egyet idéznék, mert az Oláh János által készített interjúban Mihály részletesen vall nem csupán a nevezetes hatvanas évekről, hanem összefoglalja ars poeticáját is.
„Körmendi Anna műgyűjtő és galériatulajdonos egy éve keresett meg, hogy állítsak ki nála, de én haladékot kértem. Az idén tavasszal Tőkei Maja művészettörténésszel együtt meglátogattak, és mondhatni exkaválták a hatvanas években készült műveimet, amelyeket én vagy két mázsa fa alá temettem. Talán azért, mert öntudatlanul szerettem volna elszigetelni magamat ettől a számomra nagyon fájdalmas, de egyben nagyon izgalmas és termékeny korszaktól. Az én mondhatni ismeretlen hatvanas éveimtől. Ezt mások is mondhatnák, mert ezt az időszakot nem nagyon tárták föl, mintha a kollektív emlékezet is legszívesebben egy farakás alá temette volna az egészet. A kiállításra körülbelül száz művet választottunk ki. Számomra is meglepetés ez a holtából föltámasztott anyag.
Az én hatvanas éveim hatvanháromban kezdődtek, amikor módom nyílt arra, hogy kimenjek Párizsba. Turistaként. Ekkor találkoztam először az élő európai képzőművészettel, amit addig könyvekből, reprodukciókból is alig ismertem. (…) Ekkor alakult ki – ha szabad így kifejeznem magam – háromágú alkotói életfám. Az egyiket a fakturális, expresszív törekvések jelentik, a másikat a geometrikus, strukturális kísérletek, a harmadikat pedig az organikus, biologikus formák, beleértve az emberi formákat is (…)
A magyar folklórral én kint kezdtem foglalkozni először Párizsban, majd a stockholmi, londoni, New York-i utam alkalmával. Ez a vázlatfüzetemből pontosan kiderül. Úgy kezdődött az egész, hogy Stockholmban találkoztam a dalarnai népi lóábrázolással. (…) Elkezdtem kutatni a magyar hagyományban a dalarnaihoz fogható, archetipikus stilizált forma után, és a magam számára a kiindulópontot a mézeskalács-huszár ábrázolások lovában találtam meg. Lehet vitatkozni azon, hogy ez a forma honnan származik, mennyiben magyar és mennyiben nem, de hát a folklórban, a népi hagyományban az az érdekes és az a szép, hogy minden egyes eleme magán viseli a kultúrák találkozásának, egymásra hatásának jegyeit. (…)
New Yorkban is töltöttem fél évet. Ekkor a pop-art hódított. (...) az amerikai művészetnél [azonban] jobban hatott rám maga Amerika. Az amerikai nagyváros, a felhőkarcolók világa. Amikor az Empire State Building kapujánál álltam, úgy éreztem, menten rám dől mind a százkét emelet. Lenyűgöző volt. Meg a Wall Street, a banknegyed. Aztán a gépek világa. Nagyon szerettem. Rajzoltam is mindenféle gépi szerkezeteket.
Fontosnak tartom, hogy az embernek lehetősége nyíljék összehasonlítani a saját eredetét, indításait a világgal. Ha önmagában kotlik, kevesebb eséllyel talál rá a saját kultúrájára, nemzeti sajátosságaira, mint ha idegen hatások is érik. Én például Párizsban, New Yorkban ismertem föl, mit jelent nekem a magyar népművészet. Máig nem találtam méltóbb feladatot, mint hogy ezt a mai képzőművészet lehetőségeit felhasználva, a saját látásmódom szerint kifejezzem. A magyarság az elszigeteltségben elsorvad, csakis a komparációban valósulhat meg igazán, teremtheti meg saját értékeit. Én mindenesetre így gondolom.”
Erősen foglalkoztatott bennünket Schéner hatvanas évekbeli műveinek újrafelfedezése. Hosszan gondolkoztunk Majával, ki lenne a legalkalmasabb arra, hogy egy könyv számára – amely ezt a korszakát, ezeket a most előkerült képeit feldolgozza – a tanulmányt megírja. Korábban több művészettörténészt foglalkoztatott ez a téma. Például Körner Évát, akivel szoros szakmai kapcsolatban álltunk, Mazányi Juditot, aki a szentendrei múzeumban dolgozott és az első komolyabb interjút készítette Schénerrel. Felmerült Szamosi Ferenc neve is, aki a Mai magyar művészet sorozatban megjelent Schéner-könyvben (1978) a tanulmányt írta, illetve Menyhárt Lászlóé, aki a Corvina Kiadó Műterem-sorozatában kísérelte meg összefoglalni ezt az időszakot 1981-ben. Különböző okok miatt azonban ezek a művészettörténészek nem tudtak eleget tenni a felkérésnek.
A Csontváry Teremben rendezett kiállítás megnyitóján (1996. szeptember 2.) feltűnt nekem, hogy hosszan faggatott minket, és faggatta Mihályt is Mezei Ottó. Ekkor jöttem rá, hogy talán ő lenne a legalkalmasabb a feladatra. Nehezen állt kötélnek, hosszan kellett győzködni, hogy a művészt kiemelje az addigi félreértő művészettörténeti megítélésekből, és művészetének más aspektusait is feltárja. Schénernek szerencséje volt, hogy művészetét a kánonban meghatározók már kezdettől nagyra értékelték, mint például Németh Lajos, Körner Éva, Bereczky Loránd és mások, de mindegyik csak egy-egy korszakával foglalkozott. Az is lehet, hogy mint embertől félt Schéner Mihálytól Ottó, vagy talán tartott attól, hogy nem tud megbirkózni művészetének sokféleségével. Az is zavarhatta, hogy eddig nem foglalkozott behatóan a művésszel, bár igyekezett minden olyan alkotót alaposan megismerni, aki a hatvanas években jelentős tevékenységet fejtett ki. Valószínű ez lehetett a magyarázata annak, hogy mégis kötélnek állt. Végleges választ nem adott, azt mondta, hogy először meg kell ismerkednie a művekkel, ki kell derülnie, hogy hogyan tud együttműködni Schéner Mihállyal, utána tud nyilatkozni, meg tudja-e írni a könyvet.
Érdekes volt megfigyelni a munkamódszerét. Mihály először fenntartásokkal fogadta, mert Ottó nem volt lelkesedő fajta. Viszont a látogatások során szemmel láthatóan elmélyült a kapcsolatuk. Inspirációjára fontos dokumentumok kerültek elő, például Mihály vázlatfüzetei, amelyeket a hatvanas években külföldi vándorlásai során rajzolt-írt tele, és amelyek azt bizonyították, hogy külföldön született meg motívumainak nagy része. A füzetekben leírta, kiknél lakott, kiknél tett látogatást Párizsban, Londonban, Amerikában, a műtermekben milyen hatások érték stb. 1965. július 2-án Bíró Antallal, június 22-én Béres Jenőékkel találkozott, Pátkay Endrééknél lakott, és többször járt Hantai Simonnál is. Párizs, Stockholm, Amerika, újból Párizs, majd London következik egymás után, néhol dátumokkal, a lapokon megjelenő rajzok közvetítik az élményhalmazt. A rajzok jobban rögzítették gondolatait, mint ha fényképezett volna. A vázlatfüzetek ma gyűjteményünk féltett kincsei.
Mezei Ottó unszolására kerítette elő az 1969-ben festett expresszív képeit, amelyek tulajdonában maradtak, mert progresszív voltuk miatt nem állította ki, és így Eric Estorick, a Grosvenor Galéria tulajdonosa végül nem is vásárolta meg őket. Estorick Vityebszkből származott, és többek között ő volt a galériása Chagallnak is. Többször állította ki Schéner Mihály és Konfár Gyula munkáit londoni galériájában. Konfárt meg is hívta, és hónapokig azért látta vendégül, mert ismerőseiről, vevőiről portrékat rendelt meg tőle.1993-ban halt meg, gyűjteményét azóta London belvárosában a róla elnevezett alapítvány gondozza.
Mezei Ottó végül megírta a Schéner Mihály művészete a hatvanas években című könyvet, s ez lett a sorozatunk 8. kötete.